Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.robinmcauley.com
facebook.com/RobinMcAuleyRock

Nem bántam kesztyűs kézzel McAuley előző frontierses projektjével (ÍME), ehhez képest – mondhatni – most egy még gagyibbal álltak elő. Szóval, mi lesz itt vajon…?! A szólólemezként felvezetett újabb üzleti vállalkozáshoz ugyanis még arra sem kellett vegyék a fáradtságot, hogy egy Reb Beach kaliberű húzónevet odategyenek hősünk mellé. Alessandro Del Vecchio (két házi bérmuzsikussal – Andrea Seveso, gitár és Nicholas Papapicco, dob - kiegészítve) ugyanis simán abszolválja a feladatot. Már csak azért is, mert ez már a második alkalom, hogy ebben a felállásban készítenek albumot (Standing On The Edge – 2021). Bevallom őszintén, az előző korongot nem ismerem, vagy ha mégis hallottam, akkor az úgy ment el mellettem, hogy már nem emlékszem rá. A teljesség kedvéért jegyezzük meg azért, hogy két szám erejéig Tommy Denander ismét beugrott egy kis vendégszereplésre - ha úgy tetszik, evvel pipa az "(el)ismert gitáros" csatasorba állítása is.

A kissé szkeptikus fölvezető és a csillagok szerencsétlen együttállása ellenére szögezzük le: a végeredmény egész pofásra sikerült. Robin alá tudtak olyan lendületes, old school, de nem végletesen avítt riffeket pakolni, amik hallatán azonnal fülig szalad az egyszeri rocker szája a széles vigyortól. A hangzás jó, McAuley is odateszi magát, és bár hallhatóan megkopott az orgánuma, így is öröm hallgatni. Porosabb, fakóbb lett a hangja sajnos, fátyolosabbra is keverték emiatt, ami még akkor is szembeötlő, ha technikailag amúgy jól oldja meg a vokális feladatokat most is – de hát 70 múlt januárban ugye, az is szép, hogy csak ennyit erodálódott az élc.

Kicsit olyan ez a megjelenés, mint egy bűvész show. Nem, most nem szarkasztikus vagyok, nem az benne a mutatvány, hogy Perugino már megint el tudja adni nekünk ugyanazt. Arra gondolok inkább, hogy Robin McAuley hangszálaiban tényleg megbújt a mágia régebben, de ahogy a bűvészet és cirkusz varázsa is megkopott mára, úgy ezé a muzsikáé is. Nemcsak a koncepció idejétmúlt (főleg, hogy az interneten jó néhány sutyerák azzal vívja ki az ötperces hírnevét, hogy az összes klasszikus trükkről lerántja a leplet), de a díszlet és a kellékek is avíttak némileg. Kicsit fakó már az a bársonyterítő, kopottas a fekete palást és poros a cilinder, amiből a nyúl előkerül - a korosodó művészről nem is beszélve. De legalább még előkerül. Ez is valami.

Kotta