Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

Szeretem a jó modort. Sőt, a modorosságot is, persze csak, ha olyan tulajdonságokkal párosul és olyan környezetben, melyek értékké teszik az esetlegesen giccsbe forduló előadásmódot, és a "túljátszás" attitűdjét. A Kamelot valamikor progresszív és európai power metal egyvelegét játszó, különleges hangvételű együttesként erősítette a stíluskavalkádok egyedi csapatait, amiben a keménység mellett ott volt a szentimentalizmus érzése is, ám olyan jól eltalált arányban, amit senki sem akart kritizálni.

Aztán valami megváltozott, az arányok felborultak, és a csapat zenéjéből úgy tűnt el a szigorúság vagy keménység, mint egyszeri politikusból az őszinteségre való hajlam, a progressziót pedig az a romantizált hangvétel váltotta fel, aminek erősödése szervező elemévé tette az érzelmi túlburjánzást. Személy szerint a gondot én nem ebben találtam – mint mondtam, nincs ellenvetésem a pátosz és a menny-, valamint pokoljárás érzelmi létrajárásának – ám a dallamok a riffekkel együtt szürkültek el, aminek folyamata az énekesváltással még szembetűnőbb lett.

Tommy Karevik hangjától az egyszeri metal fannak a szőr feláll a hátán: az inkább a musicalek világába kívánkozó, modoros előadásmód, az egyébként csodálatos, de műfajidegen hangszín, és az énekes technikai fitogtatása úgy űzi el a keményebb stílusok hallgatóit, mint Putyin a pacifista demokratákat. Mint kritikám elején utaltam rá, engem nem nagyon zavart sem a zene kilúgozása, sem Karevik zenei szenvelgése, egész egyszerűen nem találtam meg azokat a jó dalokat, amiket a csapat pályájának elején és csúcsán csuklóból rázott ki: lemezeik így olyan vontatott filmre emlékeztettek, melyeknek rendezése Tarr Béla filmeposzait idézi, és hát azt el kell ismerni, hogy a megosztó magyar filmrendező nem az akcióorgiáiról híres.

Mindezek miatt nem vártam sok újdonságot az új lemeztől, és ez be is jött. Ennek ellenére végre tudok lelkesedni egy Kamelot albumért, talán azért, mert Merlinnek sikerült jól seggbe rúgnia a kerekasztal lovagjait… De váltsunk komolyra: a lemez telis-tele van csodálatos dallamokkal, annak ellenére, hogy a csapat csak éppen egy kicsit mozdult el komfortzónájából.

A tempó is változott, több a lendületes darab, ami jót tett a szentimentális környezetnek, kevesebb az utóbbi idők kesergője, Karevik pedig olyan csodálatos technikai tudásról tett tanúbizonyságot, amit eddig is sejtettünk, de most már meg is bizonyosodhatunk róla: a "One More Flag In The Ground"-ban prezentált hajlításoktól bármely profi musical énekesnek leeshet az álla, ráadásul a fődallam is olyan, ami azonnal beeszi magát a füledbe, hogy aztán ott keringjen napokon keresztül.

Ezen felül még meglepetéssel is szolgálnak Arthur király kedvenc zenészei, a "New Babylon" akkora Nightwish sláger, amekkorát Tuomas is régen írt, a több dalban is felbukkanó cselló pedig tovább színesíti az ezer színben tündöklő hangulati egységet. (A grandiózus megszólalást persze a megszokott kórusmunka is segíti, amiben olyan nevek bukkannak fel, mint Oliver Hartman, Herbie Langhans, vagy Simone Simmons.) Korábban Tartuffe nagyon helyesen írta, hogy a Kamelotból Sacha Paeth olyan brandet kreált, ami keményen leverte azokat a cölöpöket, melyek között a csapat működik, szerencsére azonban most ezek a cölöpök mintha kissé elmozdultak volna, több helyet adva a kreativitásnak a sokadszorra kijátszott panelek ellenében.

Hosszú idő óta ez az album, amit vártam a Kamelottól, és az, hogy napok óta csak ezt hallgatom, bizonyítja, hogy tudnak még számomra is lemezt írni a fiúk. És ehhez még Excalibur sem kell, csak némi zenei bátorság.

Garael