Mike Tramp: Songs Of White Lion (2023)

tramplioncd223.jpeg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.trampthology.com
facebook.com/MikeTrampOfficial

Na, ha már lendületben vagyok (magamhoz képest...), emellett csak nem tudok elmenni szó nélkül. Kinek készült ez a lemez? Mármint úgy értem, Tramp szülein, feleségén, közeli családtagjain kívül, akik nyilván elájulnak a gyönyörtől, élnek-halnak mindenért, amit Mike kiad, még a Freak Of Nature lemezekért is. Szerintem a kör kb. be is zárult, a haverok, távoli rokonok sem fogják beszerezni, legföljebb, ha kapnak potyapéldányt, köszönik szépen, elismerően bólogatnak majd szemtől szembe, mert megbántani biztosan nem akarják. Ha el is kapja őket a nosztalgia, hazamenve tuti tolják befelé a "Pride"-ot.

Félreértés ne essék, bár az esetek döntő többségében kapitális kapufa, nem feltétlen vagyok ellenzője az újravett felvételeknek, jól is elsülhet ez, ha volt valami olyan ok, ami miatt az alapvetően értékes anyag nem tudta felfedni értékeit, pl. meg nem érdemelt elsikkadásból kifolyólag. Ilyenkor az idő, fejlődő stúdiótechnika, esetleg jobb zenészek tudnak neki igazságot szolgáltatni. Már megjelenésük után klasszikussá vált anyagok esetében viszont nagyon ritkán működik a dolog. Jó, a Testament "First Strike Still Deadly"-je konkrétan odabasz, de ezen túl hirtelen csupán egyetlen példa jut eszembe mint kivétel. Nem lett rossz pl. a Uriah Heep "Celebration" anyaga, a combosabb, modernebb megszólalás pumpált egy kis friss életerőt a klasszikus dalokba, bár ez esetben is tökéletesen megértem, ha valaki nem látja értelmét a "July Morning - 2009"-nek. 

Innentől viszont csak elrettentő példák jönnek. Minek kellett újravenni a Sonata Arctica "Ecliptica" lemezét? Mi a fészkes fene volt itt a hozzáadott érték? Miért kellett újravenni a maga korában csilliárd összegből rögzített Lynch Mob "Wicked Sensation" lemezét, ami ezerszer szól a mai napig jobban, mint az új, ami egy öreges, konzerv-ízű, vacak kínlódás. Tökéletesen illeszkedik a sorba a Frontiers "zseniális" ötlete, hogy Vito Bratta nélkül és mindenféle változtatást mellőzve rögzítsék újra a WL klasszikusokat. Az eszem megáll, komolyan! Bratta neve (gitárjátéka) és a WL fogalom, de a kultikus jelző sem elkoptatott ebben az esetben. Ha másra nem, arra tényleg tökéletesen alkalmas a lemez, hogy megmutassa, mi a géniusz és a jó mesterember közti különbség. Ugyanis a zenészek jók, Nagyon jók. A "Wait" vagy a "Goin' Home Tonight" szólóját hangról-hangra elnyomni kivételes képességeket jelez. Igen ám, csak éppen hallatszik, hogy míg Bratta kezéből valami definiálhatatlan fölényességgel kifolytak ezek a szólók, addig a mesterember, Marcus Nand megtanulta, és a megfelelő hangok, megfelelő időben történő lefogásával többnyire (a "Little Fighter" még így sem megy..) végrehajtja a feladatot. Csettintünk, hüvelykujj fel, aztán betesszük az eredetit és elájulunk.  

Egyetlen érvet írjon valaki, ami miatt ezt és nem a régi klasszikust kell hallgatni? Tramp jobban énekel? Nem énekel jobban. Jobban szól az új? Nem szól jobban. Ez Frontiers-futószalag sound, ott és akkor meg elköltött dollárhegyek és Michael Wagener. Mint írtam, a dalokon semmit nem változtattak. Ja, de! A 'When The Children Cry" kapott egy kis zongorakíséretet. Hurrá! Egy totálisan fölösleges, haszontalan megjelenés. Michelangelo vagy az egyik tehetséges kisinasa a műhelyből?  Én az előbbit választom, köszi! (Bár ez utóbbit a 'Talicska megjelenés mindent elhomályosító fényében, ki nem szarja le! :-)))))

Túrisas

Címkék: lemezkritika