Kiadó:
Atomic Fire

Honlapok:
www.69eyes.com
facebook.com/the69eyes

Komoly mulasztás, és jelzésértékű is egyben, hogy erről a bandáról nemhogy recenzió nem született még itt, de említés szintjén sem igazán jelennek meg. Pedig a Sentencedbe oltott Billy Idol, amit – némi egyszerűsítéssel – játszanak, nemcsak roppant kellemes muzsika, de gyakorlatilag időtlen is: nehezen tudom elképzelni, hogy az egyedi, borongós hangulatba csomagolt, ámde alapvetően ragadós dallamok valaha is kimennének a divatból. Jöhetnek-mehetnek a trendek, a vámpírkultusz – amit kezdettől fogva meglovagolnak – örök. Pedig 2002 óta (Paris Kills) nagyjából minden új albumuk a toplisták élén nyit és villámgyorsan bearanyozódik odahaza, szóval ők lennének a finn Tankcsapda. Kicsit sötétebb, kicsit depisebb, de az övék :D.

Ami roppant szimpatikus még bennük, hogy több, mint 30 éve változatlan felállásban nyomják. Manapság ez korántsem megszokott. Ismerik tehát egymást, mint a rossz pénzt, ebből adódóan egyedi és konzisztens hangzásuk van, a lemezeik is szinte mindig ugyanazon a magas színvonalon pörögnek. Ennek ellenére még a szűken vett alstíluson belül is csak másodhegedűsnek tűntek, még a stílus fénykorában is, az angolszász kollégák (The Cult, Danzig, Type O Negative, Paradise Lost) köpenye mögött sunnyogva. Lehet, engem is  elkerültek volna teljesen, ha Hadzsi barátom nem megveszekedett nagy rajongójuk.

Nem volt kérdés, hogy születésnapjára idén The 69 Eyes koncertjegyet kap tőlem, és ha már így alakult, összeszedtük a többi havert is természetesen, pedig ők sem voltak annyira képben azért velük. De nem csalódtak szerintem, mert Helsinki napszemcsis vámpírjai remek, sallangmentes kis goth ’n’ roll bulit kanyarítottak a Negrában, a nem túl nagy (azért a kisterem megtelt), ámde annál lelkesebb rajongói tábor őszinte örömére. A koncert kapcsán hetek óta járatom a kocsiban a korongjaikat, és azt kell mondjam, tényleg nagyon stabil a minőség. Az előző "West End"-et (2019) például simán oda lehet tenni mondjuk a "Devils" mellé (2004), semmivel sem gyengébb.

Nem vártam tehát most sem nagy meglepit, már csak azért sem, mert az előzetesen közzétett "Drive" EP és a címadóra készített videó alapján gyakorlatilag borítékolni lehetett, hogy ezúttal még annyi kísérletezés sem lesz, mint mondjuk a 2016-os "Universal Monsters" esetén. Maradnak a jól bevált Billy Idol találkozik a The Sisters Of Mercyvel vonalon, nyakon öntve egy jó adag The Culttal. És ez egyáltalán nem baj, mert pontosan ezt várjuk tőlük! Azt is tudni lehetett, hogy a koncerten elnyomott Boycott feldolgozás is felkerül majd a lemezre, és hát a "Gotta Rock" lehetne saját szerzemény, annyira hasonló stílusban nyomták akkoriban még a náluk is kultabb honfitársaik.

Szóval a lemez jó részét ismertük már a megjelenés előtt, csoda lett volna, ha ehhez képest a teljes mű csalódást okoz. Nem is okozott; igaz, meglepetést sem. A dalcsokor első fele kifejezetten erős: a "Death of Darkness" nagyon ott van, a "Drive" szállítja az ügyeletes slágert, a Kat von D-vel közösen előadott western téma pedig hoz némi változatosságot. A feldolgozás is ebben a blokkban van, szóval eddig minden a legnagyobb rendben. A  "B" oldal aztán leül kicsit, az amúgy rövidke lemez második öt számából mondjuk kettő, ami kiemelkedő, három pedig felejtős (átlagos). Az egyenleg így is pozitív, tízből 7 kifejezetten okés nóta nem rossz arány.

Úgyhogy szerintem Hadzsi barátom most sem fog csalódni, a "kevésbérajongók" pedig úgysem most kattannak majd rá David Lee Roth vámpír verziójára. Ha eddig nem kaptak rá az édes vérre, most sem értik majd, mi ebben a pláne.

Kotta