Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Közhelyes, de igaz: repül az idő. Ez a Frontiers milliomodik szupercsapatának, a Revolutions Saintsnek már negyedik albuma. A mesterségesen előállított, nápolyi "rajzasztalnál" tervezett trió munkásságát a kezdetektől fogva szemmel kísértem: egyrészt, mert elkötelezett Journey rajongó vagyok - ez a projekt pedig nyilvánvalóan afféle Journey pótlékként vagy tribute-ként született -, másrészt, mivel Deen Castronovo kiugró tehetségét mind dobosként, mind énekesként el kell ismerni.

Az első lemez (2015) nagyon tetszett, még a toplistámra is fölkerült, a másodikat (2017) csak megbicsaklásként tudtam értékelni, a harmadik (2020) viszont határozottan javuló tendenciákat mutatott. Időközben a Serafino Perugino által vezetett dél-olasz tervezőirodánál újratervezés történt, Castronovo körül - akinek olasz családneve magyarul új tábort jelent - új zenésztársak vertek tábort: nevezetesen Doug Aldrich helyett jött Joel Hoekstra, Jack Blades helyett pedig Jeff Pilson. A változásnak nincs túl nagy jelentősége, mégpedig két okból. Az új tagok ugyanis épp olyan kiváló, hétpróbás muzsikusok, mint elődeik, a zeneszerzés pedig eddig is a Frontiers "mérnökeinek" volt feladata. Ezúttal a fő zeneszerző, hangmérnök, billentyűs stb., Alessandro del Vecchio mellé fölsorakozott Anders Wikström a Treatből, de az új gityós, Hoekstra is.

Az "Eagle Flight" talán nem ér föl az erős bemutatkozáshoz, de mindenképpen a jobb lemezeik közé tartozik. Példának okáért nem olyan bágyadt, mint a "Rise" volt. A kicsit kásás hangzással azonban nem vagyok teljesen elégedett, se a dobok (pedig ez egy ütős lemeze!), sem a gitárkíséret nem szól úgy, ahogy szerintem kéne - mondjuk nem vagyok hangmérnök -, szerencsére a szólók rendben vannak. A lemez amúgy nem túl hosszú: a maga 43 percével tulajdonképpen a régi bakelitek terjedelmére lett belőve.

Érdekes, hogy a múltkor a túl sok lírára panaszkodtam, most meg az a bajom, hogy nincs az albumon egy igazán fogós, negédes ballada, kivéve talán a "Once More"-t, itt viszont - irgalom Atyja ne hagyj el!, alig merem kimondani - a kevesebb gitár több lett volna. Nehéz a kedvemre tenni, na. Ellenben a "Crime Of The Century" - amit egyébként Anders Viktröm jegyez - a valaha volt legnagyobb RS nóta, még a szövege is megkapó - alighanem a zűrös drog és családi erőszak ügyekkel terhelt Castronovo küzdelmeit, belső vívódásait dolgozza föl! Egy ilyen refrénért egyesek pokoljárást is vállalnának, de még a Journey fő dalszerzői, Jonathan Cain és Neal Schon is tuti besírnának tőle.

Tartuffe