Revolution Saints: Rise (2020)

y_270.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Már a kezdetek kezdetén szkeptikus voltam ezzel a Frontiers-féle szülő(k) által előre elrendezett házasítással, pedig az első album kimondottan tetszett. Nem jósoltam nagy jövőt a csapatnak, annak ellenére sem, hogy három kipróbált, több legendás formációt megjárt (pl. Bad English, Hardline, Journey, Dead Daisies, Whitesnake, Night Ranger, Damn Yankees) muzsikusból áll. Az idő – úgy tűnik – mégsem engem igazol, hiszen ez az Alessandro Del Vecchio nevű hivatásos Frontiers szellemíróval megtámogatott trió harmadik lemeze.

A második album megjelenését beárnyékolta Deen Castronovo énekes/dobos 24 napig tartó, folyamatos metamfetamin használat által indukált ámokfutása (családi erőszak ügye). Valószínűleg nem ezért, de a második album nem lett olyan jó. Egyrészt próbáltak kimozdulni a Journey-utánzat skatulyából, másrészt érzelgősebb, lötyögősebb lett a muzsika. Castronovo azóta tiszta, bár még mindig elég ijesztően néz ki – talán nincs szüksége pszichoaktív drogokra ahhoz, hogy mániákusnak tűnjék.

A "Rise" az előző albumhoz képest mindenképp fölemelkedést jelent, feszesebbek, erőteljesebbek lettek. Ez nem változtat a tényen, hogy továbbra is elsősorban egyfajta Journey-pótlékként működnek, amire – és ezt Perugino igazgató úr nagyon jól tudja – szükség is van, hiszen a Journey utolsó lemeze éppen a Frontiersnál jelent meg 2011-ben. Azóta – főleg Jonathan Cain és Neal Schon politikai/vallási nézeteltérései miatt – csak egyre messzebb kerülünk attól, hogy valaha új Journey albumot tarthassunk kezünkben (már aki még vásárol fizikai hanghordozókat).

Mindent egybevetve: a kutyából nem lesz szalonna, ebből a Perugino által tető alá hozott házasságból nem fog születni csak olyan gyermek, amelyik megszólalásig hasonlít genetikai őséhez, a Journey-höz. Ebben a tekintetben talán mégis hozott némi újat a "Rise", mert ezúttal a Frontiers laboratóriumában a Petri-csésze "szennyeződött" némi Night Ranger genómmal is. Ezt alighanem Jack Bladesnek köszönhetjük, pedig a dalszerzéshez itt vajmi kevés köze van.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika