Vélhetően a legtöbb zenefanatikusnak vannak olyan kedvencei, akik nem tartoznak stílusuk meghatározó hangszeresei, előadói közé, mégis úgy érzi, sokkal szegényebb lenne a műfaj, ha ők művészetükkel nem járulnának hozzá az adott stílus népszerűsítéséhez. Ha tőlem néhány nappal ezelőtt megkérdezik, hogy számomra ki ez a művész, gondolkodás nélkül őt neveztem volna meg. Sajnálatos dolog, de meglehetősen megszokott, hogy egy-egy ember csak a halálával válik igazán fontossá, amikor szembesülni vagyunk kénytelenek az élet végességéből következő fájdalmas hiányával. Magam sem vagyok teljesen kivétel, hiszen két napja most csak Engelke két zenekara, a Fair Warning és Dreamtide szól, de nem véletlen írtam fentebb, hogy számomra Helge Engelke volt az, aki halálától függetlenül is a legalulértékeltebb zseninek számított évek óta, amit itt a blogon többször szóvá is tettem. 

Nem értettem, sőt most sem értem, nincs is rá válaszom, hogy miért nem került a Fair Warning (de akár a Dreamtide is) évtizedek alatt sem a melodikus hard rock élmezőnyébe. Mi volt az a "skill", aminek ez a német zenekar nem volt birtokában, és kellett volna a világsikerhez vagy legalább a szélesebb körű elismertséghez? Kimagaslóan jó lemezek, óriási slágerek, amelyek csupán Japánban leltek értő fülekre, de ott legalább tényleg sztárnak számítottak. Meggyőződésem, hogy ezt a stílust nem lehetséges ennél színvonalasabban játszani. Remek dalok, többszólamú vokálok, jó énekes(ek), kiváló zenészek és igen ... Helge Engelke személyében egy olyan gitáros, akinek minden egyes gitártémája, szólója külön remekmű és közönséges földi halandó számára csak nagyon-nagyon nehezen lejátszható. 

Engelke két abszolút kedvence Uli Jon Roth és Michael Schenker voltak, akiknek dallamosságát ötvözte a saját zenei világával. Hatásaival együtt azonban rendkívül markáns és egyedi, csak rá jellemző gitárjátékot hallhatunk a lemezein. Hogy miért nem lett hivatkozási alap, hogy a gitármagazinok címlapjaira miért nem került fel mégsem? Nem tudom, erre sincs válaszom. Speciális hangszere (leginkább Uli Roth Sky gitárjához hasonló) hegedűszerűen tudott megszólalni, de ha a dal azt kívánta meg, akkor stratocasterrel varázsolt, rendkívüli tehetséggel játszotta a szellősebb, bluesos kíséreteket, szólókat is. A barátok megemlékezéseikben kiemelik, hogy szerény, türelmes és segítőkész ember volt, aki bármihez fogott, azt perfekcionistaként, végletes alapossággal, teljes koncentrációval végezte és így engedte ki csak a kezei közül.

Nincs kedvenc Engelke szólóm, mert szinte mindegyik külön remekmű, azonban van egy, ami most különösen fontos és fájó. A néhány éve szintén nagyon fiatalon távozott Ralph Santolla albumára játszott fel egy szólót a "Starlight" című dal végére (15:15-től). Ebben az egyetlen szólóban benne van minden, amiért Engelke játékát rajongásig szerettem; szinte szárnyaló könnyedség, dallamosság, virtuozitás.

Helge, köszönöm a zenéd, legyen neked könnyű a föld!

Túrisas