Az én vinyl-sztorim
40 év zenerajongás, gitár- és rockfanatizmus után a legtöbb esetben nincs olyan, hogy kedvenc zenekar vagy lemez. Helyette van viszont nagyon sok kedvenc. Ugyanakkor ezek közül is kiemelkednek a számunkra valamiért különleges előadók és albumok, amelyek végigkísérték az életünket, alapvetően formálták és alakították zenei ízlésünket.
Néha azonnal tudjuk, hogy a találkozás egy életre szól, néha azt gondoljuk, hogy kincsre bukkantunk, aztán az évek során valahogy mégis elhalványul a fényük, néha pedig az első találkozáskor fel sem ismerjük még, hogy később mennyire fontossá válnak. Az én korosztályom első meghatározó zenei élményei nagy valószínűséggel az LP formátumhoz köthetők, és ahogy mondani szokták, az első lemezére szinte mindenki, az első letöltésre viszont senki nem emlékszik. Igen, élmény volt egy-egy lemezt kézbe venni.
Amikor az újabb vinyl-korszak lassacskán engem is megfertőz (a CD-t összességében azért még ezzel együtt is praktikusabb formátumnak gondolom), első körben - minden szempontot mérlegelve - az alábbi lemezeket szereztem be, mint az életemet végigkísérő, ízlésvilágomat alapvetően meghatározó anyagokat, amelyeknek immár (többnyire újra, hiszen egyszer már jórészt megvoltak...) "bakeliten" is mellettem a helyük, sok-sok év után, időutazás-szerűen átélve ismét a szertartásos, időt rászánó, borítót nézegető lemezjátszó-élményt.
Hendrix, akinek zenéjével sokáig nem tudtam mit kezdeni, de az "Electric Ladyland" azért megvolt, a dupla lemezt kihajtva pedig mindig nézegettem azt a zöldes füstbe burkolt, kalapos Hendrix képet. (Ma ugyanez a kép, otthon, a "man cave" dísze.) Szuggesztív volt, egyben valahol éreztem, hogy ez a zene érték, a hiba pedig az én készülékemben van. Igazam volt.
Az első Black Sabbath pedig egy év híján egyidős velem. Sőt a hivatalos lemezmegjelenést tekintve napra pontosan egy évvel vagyok öregebb a Heavy Metalnál, ugyanis a '70.02.13-án megjelenő lemezhez kötjük a műfaj megszületését. Elég menő, nem? A borító meg hátborzongató, tökéletesen illik a címadó dalhoz, holott maga az ötlet, hogy egy vízimalom előtt álldogaló hölgy nézzen ránk, nem tűnik (papíron legalábbis) túl beszaratósnak. Négy srác a birminghami peremkerületek szmogos, ipari, melós taposómalmából menekülve alkotott örök érvényűt, mindezt ösztönből, egy pár nap alatt felvett lemezzel. Jugóból szerencsére relatíve egyszerűbben lehetett beszerezni, emlékeim szerint nekünk így volt meg. A mapledurhami (UK) vízimalomhoz pedig tuti, hogy egyszer elzarándokolok.
A "Rising" meg még azelőtt vett meg, hogy ismertem volna a Rainbow-t, vagy egyáltalán megérintett volna a Rock. Már nem emlékszem, hol láttam meg, talán egy Aradszky Laca meg Harangozó Teri lemez között valakinél, de egyszer csak ott volt ez a lenyűgöző pre-fantasy borító, áttörve a '70-es évek legvégének áporodott szocreál igénytelenségét (amiért most általam ismeretlen okból, mint "retro" életérzés, lelkesedni vagyunk képesek...) Ráéreztem, hogy nekem ezzel a lemezzel még lesz dolgom. Lett is. Blackmore és DIO. Nagyon ráhibáztam. A "Stargazer" pedig az egyetemes rockkultúra egyik legragyogóbb ékköve. Ki tudja, hányszor hallgattam meg az egész lemezt azóta anélkül, hogy kicsit is ráuntam volna.
Van Halen nélkül meg nincs az a gitárközpontú rockzene, ami annyira az életem részévé vált a '80-as évek óta. Hendrix felfed(ez)te és ránkszabadította a hangszerben rejlő energiát és erőt, Eddie Van Halen pedig betörte ezt a vadlovat. Megmaradt ugyanaz az erő és energia, de engedelmessé vált, legalábbis Eddie-nek. Azt csinált vele, amit akart. A VH debütáló lemezén konkrétan elengedte és az agyon is taposott bennünket a barázdákon keresztül. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudom felidézni, hogy vinyl formátumban birtokoltam volna valamikor is, ami elég nagy szegénységi bizonyítvány. Némileg mentség csak, hogy amennyiben a szabadkai dealer nem tudott hozni, 550 Ft volt egy nyugati lemez, ami mostani árfolyamon közel húszezer. Ez pedig egy ruppótlan gimisnek ritkán megengedhető luxus volt. Nem is értem, hogy sikerült többször is rendelni a helyi, ún. Hi-Fi Nyusziból.
Yngwie. Amikor már azt hittük, hogy elértünk a falig, nem tud már hová tovább tágulni a gitáruniverzum, felhangzott a "Far Beyond The Sun". Pedig még csak nem is távolról a Nap mögül érkezett, csupán Svédországból, bár akkor és ott tényleg sokaknak (nekem is) úgy tűnt, hogy a lemezen hallható gitárjáték nem lehet földi eredetű. A lemez beszerzése nem volt könnyű (akkoriban amúgy egy külföldi lemez beszerzése sem volt könnyű), ráadásul keserű emlékeket is felidéz bennem. A fizika pótvizsgám napján volt a Scorpions koncert az MTK stadionban. Cimborán fent, én lent (minden értelemben, hiszen osztályismire buktam), erre még a legkajánabb vigyorral előhúzta ezt a lemezt is, amit Pesten begyűjtött, míg én azt hallgattam, hogy a gimi 3. osztályát ismételhetem. Teli torokból röhög, lóbálva a lemezt előttem (persze, hogy tudta, hogy nekem az a lemez mindent jelent), míg én tekintgettem körbe, hogy hátha lelek valamit, amire felköthetem magam. :-))))
Hendrix, Eddie és Yngwie tehát megírták a tankönyvet, utána pedig a diákokon volt a sor, hogy ki-ki a saját kifejezési módjával felmondja a leckét. Ez olyan jól sikerült, hogy a '80-as közepétől megjelent néhány neoklasszikus gitáros alapmű, amelyek azon túl, hogy a klasszikus zenéhez fordultak ihletért, szakítottak a rockzene, legtöbbször improvizatív megközelítésével is. Ezeket a darabokat a mai napig köti a kánon, változtatás nélkül hangzanak el koncerteken. Óriási büszkeség volt, hogy '89-ben Szekeres Tomi is megírta a maga kitűnő instrumentális dolgozatát, ami a mai napig hivatkozási alap. Az utóbbi lemezt kivéve egyik sem volt meg, beszerezhetetlenek voltak. Mostanáig várt az élmény, hogy kézbe foghassam őket. Most is csak óriási szerencsével jutottam hozzájuk, elképesztő kedvező áron.
Ha pedig csupán egyetlen dalt kell megnevezni a zenei öntudatra ébredésemet jelentő '80-as évekből, az a Hear 'n Aid project "We're Stars" dala. Ez tulajdonképpen a "We Are The World" rockváltozata, az akkor legnépszerűbb zenekarok énekeseivel és gitárosaival, természetesen egy hosszabb szólóbetéttel, ahol az akkor még fiatal, mára már legendának számító gitárosok felváltva kapnak lehetőséget. Gyalázat, de meg sem jelent a lemez CD-n, ami a vinyl-újrakezdés mellett talán a legerősebb érv.
Ha csak ezek a lemezek maradnának meg, egy CD állományomat sújtó elemi csapás után, felettébb szar lenne, de azért életem végéig lenne minőségi hallgatnivalóm.
Túrisas