Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Nehéz nem párhuzamot látni Neal Morse és Andrew Lloyd Webber között azok után, hogy Morse, Webberhöz hasonlóan, egy Jézus Krisztusról szóló rockopera mellett földolgozta az ószövetségi József pátriárka történetét is. Webber a "József és a színes, szélesvásznú álomkabát" (1968) után megírta a "Superstar"-t (1970), s bár Morse fordított sorrendben dolgozott, nehéz lenne nem belelátni a dologba némi szándékosságot. Vajon Morse webberi babérokra törne? Tudatosan nem hiszem. Az viszont biztos, hogy míg a teológiai értelemben enyhén szólva pontatlan (ha nem botrányos) "Superstar" zeneileg a mai napig, generációkon átívelően letaszíthatatlan a trónjáról, Morse 2019-ben kiadott "Jesus Christ The Exorcist"-ja szórványosan előforduló tetszetős pillanatai ellenére is elég középszerű lett.

Ahogy akkoriban leírtam, valahogy nem lett túl ihletett az "Ördögűző". Ezt a véleményemet az elmúlt néhány év teljesen igazolta - bevallom: azóta max. egyszer került elő nálam az album. Lehetséges, hogy ez azért történt, mert csak abban az évben Morse speciel kb. 4 órányi zenét dobott piacra; egy bazi hosszú, nem túl erős lemezt is a The Neal Morse Banddel. Szerintem az enyhe ellaposodást az örökmozgó Mike Portnoy is érezte, hiszen azóta lezárta a Transatlantic történetet, úgy tűnik, a Flying Colors is földbe állt (bár az elsősorban alighanem az azóta a Deep Purple soraiból távozott Steve Morse miatt), valamint abban sem vagyok biztos, hogy a The Neal Morse Band jövője szilárd alapokon áll (legalábbis az eddigi összetételében).

Mindegy is, itt van nekünk a "zenei grafomániában" szenvedő Neal Morse újabb vallásos rock operája, melynek "librettóját" Mózes első, azaz a Teremtés könyvének jelentős részét kitevő József-történet szolgáltatja (Ter 37-50). Ennek megfelelően az "Ördögűző"-höz hasonlóan most is egy többszereplős rock operával van dolgunk, ahol természetesen Neal Morse "énekli" a fő karaktert, de megjelenik Ted Leonard (Enchant, Spock's Beard, Thought Chamber, Affector, Pattern-Seeking Animals), Jake Livgren (Proto-Kaw), Matt Smith (Theocracy) és mások is.

Annak nem föltétlen örülök, hogy megint Eric Gilette dobolta föl a lemezt (akármilyen ügyes, azért mégsem egy Portnoy kategória - hangzásban sem), de legalább gitározott is egy kicsit (ehhez ugyanis lényegesen jobban ért), csakúgy, mint - nagy meglepetésre - az aktív zenéléstől visszavonult Steve Morse is. Ez utóbbi azért eltölt némi reménnyel. Szerencsére a "Józsefet" nem terheli az egészen műanyag, ál-szimfonikus hangzás, mint elődjét, sőt bizonyos értelemben még közelebb is sikerült vele kerülni az ős-eredeti Spock's Beard soundhoz (főleg az elején: The Dreamer Overture, Burns Like A Wheel stb.).

Hozzám továbbra is közelebb áll a zeneileg egységesebb, progresszívabb képet mutató korai Morse lemezek világa, sosem voltam igazán musical rajongó, de nem lehet nem elismerni, hogy Morse ehhez is piszkosul ért, ráadásul határozottan az a benyomásom, hogy a Mester most ihletettebb hangulatban komponált. Ráadásul nincs is a türelmünk megpróbálva egy két óra fölötti anyaggal, hiszen ez még csak az első rész. Morse vitathatatlanul ésszerű döntést hozott azzal, hogy a sztorit "elfelezte" - a második etap állítólag jövőre várható.

Szerintem továbbra sem lehet kétséges, hogy Neal Morse korunk egyik legjobb - phú, de utálom ezt a kifejezést! - "könnyűzenei" komponistája. Néha ugyan úgy érzem, hogy a kevesebb olykor több lenne, de az eredmények magukért beszélnek, még úgy is, hogy szerintem kevesebb arcbamászó biblicizmussal, keresztény jámborsággal többre vihetné - úgy értem, szélesebb lenne a hallgatóság és valamivel kevesebb a "dagály"...

Tartuffe