Kiadó:
Mascot/Music Theories Recordings

Honlapok:
www.flyingcolorsmusic.com
facebook.com/flyingcolorsofficial

A Bill Evans producer által kereskedelmi megfontolásból tető alá hozott szupercsapat (lásd a "Second Nature" kritikáját!) amilyen kezdeti lelkesedést váltott ki bennem (a csapattagok nevének bejelentése után), olyan hűvös fogadtatásra talált nálam a 2012-es bemutatkozáskor. Utólag a kritikai hangok engem igazoltak, mert a szakma sem volt igazán lelkes, így nem igazán értem, miért nem állt földbe már akkor a kísérlet, miért jelent meg egy koncert DVD, majd egy második lemez is. Noha a második album érezhetően egységesebb csapatot mutatott és nekem is jobban tetszett, abszolút nem vártam folytatást.

Mint kiderült, a folytatás nem volt kérdéses, egyszerűen csak rémálomhoz hasonló, szinte reménytelen vállalkozás volt az érintett muzsikusokat egy próbaterembe terelni és napokon át a stúdióban megtartani. Ezért kellett a harmadik lemezre öt évet várni. Hogy érdemes volt-e, nos, ennek megválaszolása több oldalról is megközelíthető. Ha a három anyagot összehasonlítom, különösebb gondolkodás nélkül rávágom, hogy a "Third Degree" a formáció eddigi legjobb lemeze. Ez nekem elsősorban abból következik, hogy Steve Morse végre nemcsak alibizik, hanem hallhatóan oroszlánrészt vállalt a komponálásban. Egy-két (főleg instrumentális) megoldásról ordít, hogy az ő istenáldotta keze van benne.

A Flying Colors létjogosultságáról mindezek ellenére a mai napig nem vagyok meggyőződve. Pedig a muzsikusok sokat csiszolódtak, zeneileg sokkal egységesebb, kiforrottabb az egész és Casey McPherson sem zavar már annyira. Persze a Matthew Bellamy (Muse) féle falzettek és az Eddie Vedder (Pearl Jam) féle nyavalygós vibrátók most is hervasztóak, de az instrumentális részek rendre megvigasztalnak: pl. a lemezt indító "The Loss Inside" Deep Purple-ös gitár-Hammond felelgetése, a "Cadence" Dixie Dregs-es ellenpontozása, a "Last Train Home" tipikusan Neal Morse-os akusztikus gitár-ének kiállása, valamint a "Guardian" hangsúlyos basszus-játéka (ahol végre Dave LaRue is domboríthat egyet).

A "Third Degree" tehát jó lemez, a három Flying Colors album közül a legjobb, ezek tények, mégis ott motoszkál bennem a kisördög: kell-e ez nekünk, nem lennének-e ezek a zenészek akár sokkal többre is képesek? Attól függően, hogy valaki ezeket a kérdéseket miként válaszolja meg, illetve egyáltalán látja-e értelmét ezeket föltenni, más-más végkövetkeztetésre jut. Részemről továbbra sem vagyok rajongó, de ettől még élvezettel hallgatom az albumot. Ha hallgatom...

Tartuffe