Kiadó:
Steamhammer / SPV

Honlapok:
www.unity-rocks.com
facebook.com/unityrocksofficial

A Gamma Ray talán kevésbé kreatív részéből csapatot alkotó The Unity úgy igazolta nevének jelentését, hogy tulajdonképpen tojtak az egész világra – vagy arra a pár százezer metal hívőre akik úgy gondolták: az erő most az egyszer a gyengébbik oldal mellé áll, és Hansen nélkül is meg tud születni az ősforrás ihlette, pre-grunge korszakot idéző alkotás, amivel sikerül visszarepülni az időben, a "Land Of The Free" mámoros pillanatokat okozó kilencvenes évekbeli aranykorába.

A kezdés óta aztán kijött három album, és ha nem is pofonnal, de tripla cirógatással térítették észhez a hallgatókat: itt bizony szó sincs euro-powerről, annál inkább a Pretty Maids által képviselt határvonalas egyvelegről, amiben ugyanúgy megvan a metal formagyakorlatainak néhány keményebb fogása, mint a hard rock dallamokat előtérbe helyező, ám vadóc stílusteremtése.

Mindezekből következően lehet, hogy vannak, akik már az első etap után úgy hajították félre a The Unity-t, mint az 1956-os forradalmat megért magyarok Putyin történelem-magyarázatát, én azonban, annak ellenére, hogy fekete öves euro-power rajongó vagyok, feltartott kézzel adtam meg magam az ötletes riffeknek, az instant dallamoknak, és az ügyes egyensúlyozásnak a műfajok vékony hangkötelén. S most, immáron a negyedik albummal mi a helyzet? – bátran jelenthetem az olvasóknak, hogy szegény Ronnie Atkins nem csak a Pretty Miadsszel hagy nyomot a világban, hanem azzal a hatással is, amivel a The Unity életre hívta saját magát.

Az új lemez különösebb hírverés nélkül szabadult a világra, és ha radikális változásról nem is számolhatok be, azért némi hangsúlyeltolódás tapasztalható, aminek a Gamma Ray szerelmesei minden bizonnyal úgy fognak örülni, mint fába szorult féreg a csapdanyitogatónak. Persze most senki se gondoljon arra, hogy a csapat átváltott régisulis euro-powerre, de a kétlábdobos sztenderd ütemeken kívül a dallamok néhány dalban igencsak emlékeztetnek a Helloween Kiske-fémjelezte retro-pillanataira.

Az intrót követő "Masterpiece" - nomen est omen - rögtön igazol engem, mivel olyan megoldások ütik le a szinkópát, amitől az egyszeri rocker rögtön tökfejjé változik. A folytatás aztán visszamutat a korábbi lemezekre, ami nem igazán baj, mert például az "Only The Good Die Young" a fénykorát élő Europe hangzásvilágával csal könnyet a generációm szemébe, a "The Hellish Joyride" pedig úgy teremt himnuszt, hogy elkerüli az ilyenkor szokásos hatásvadászatot.  A csúcspont azonban véleményem szerint a hat perc fölé kúszó "Saints And Sinners”-szel érkezik, közepén egy furcsán megcsavart gitárszólóval, ami úgy vált neoklasszikus hangokra, hogy kedved lenne rizsporos parókát húzni a jelenlegi hosszú műrőzse helyett.

A lemez a hallgatáson kívül egyfajta játék is, mert kiváló perceket okoz azoknak, akik szeretnek apró utalásokat keresni a hallgatnivalóban: a "Golden Sun" kezdőriffje például a Tony Martin-féle Black Sabbath epikus világát juttatja eszünkbe, a "Stay The Fool” refrénje pedig a körítés metalos jellege ellenére a Sunset Strip nyolcvanas éveit idézi fel, mondanom sem kell, hogy ez nekünk, boomereknek, mennyit is jelent.

A lemez számos erénye közül az egyik legnagyobb, hogy nincsenek töltelékek, fiókba dugott dalok újrahasznosított, vagy leporolt változatai, és még az olyan csuklóból kirázott kapkodó stílusgyakorlatok sem hagynak kívánnivalót maguk után, mint a "Never Surrender". Nem véletlen hát a lemezborító "deja vu"-t okozó ökörködése: az általános optimista hangvétel mellett itt bizony többször is megidéződik a német tökfejesek attitűdje, még úgy is, hogy a billentyű azért megvéd a rideg kockavas ide-oda gurigatásától, vagy a német humorérzék zenei csapásaitól.

Remek, némileg különutas albummal rukkolt ki az együttes, ami egyformán szól több stílus szerelmeseihez, így azok sem maradnak hoppon, akik a dallamokat, vagy a hangszeres szólókat részesítik előnyben.

Garael