Subsignal: A Poetry Of Rain (2023)

yyyy_46.jpg

Kiadó:
Gentle Art of Music

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Amilyen csalódott voltam az új Myrath meghallgatása után, olyan lelkes vagyok a Subsignal új albumától. Eleve imádom őket, mint ahogy imádtam jogelődjüket, a Sieges Event is. Az eredetileg oldalági projektként indult Subsignal ma már kamaszkorba lépett, 6 lemezes stabil társulat, akik 2018-ban egy olyan tökéletes albummal leptek meg minket (La Muerta), hogy attól konkrétan padlót fogtam. Miközben a toplistám kihirdetésekor lelkesen a nyakukba akasztottam az ezüstérmet, ki is fakadtam: "Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?"

A "La Muerta" tényleg szokatlanul slágeres volt, Markus Steffen gitáros maga is "kvázi-AOR"-ként jellemezte. Időközben azonban volt egy pandémia, egy basszer-váltás, és a hangulat megváltozott a zenekarban - mint ahogy a világban is. Erről Steffen így beszélt: „Az új albumon megpróbáltunk ellenpontot teremteni a La Muerta-hoz, ami talán inkább az AOR felé hajlott. De alapvetően ragaszkodtunk ahhoz, amit szeretünk: dallamok, jó refrének és érdekes, de ugyanakkor átlátszó dalszerkezetek. Minden új album 'ellenreflex' az adott elődhöz képest. A szövegeket tekintve minden dal megáll a saját lábán, más a témája. Még ha nem is föltétlenül terveztük így, a dalszövegek egy része minden bizonnyal annak a sok szomorú dolognak a benyomása alatt született, amivel 2020 eleje óta, vagy talán még hosszabb ideje, minden nap szembesülünk.”

Az "A Poetry Of Rain" tehát szövegszerűen és zeneileg is súlyosabb kiváló elődjénél. A súlyosabb alatt nem azt értem, hogy metálosabb lett a hangzás (bár azért akad néhány harapós riff is), hanem hogy komorabb, melankolikusabb hangulatot árasztanak a dalok (van is egy "Melancolia One" című szám a lemezen). Szerencsére - ahogy Steffen nyilatkozta - maradtak a jó dallamok, a fogós refrének és a szépen harmonizált kórusok. A kiadó producerei, Yogi Lang és Kalle Wallner mindezt megfejelték egy példaértékűen tiszta, ropogós, kellően definiált hangzással.

Az akusztikus bónusz nótával együtt kb. 52 perc hosszú lemez 10 új dalt sorakoztat föl. Bár a Subsignalnak semmi mással össze nem téveszthető, sajátos stílusa van, azért itt is fölbukkannak a szokásos áthallások: akad Pink Floyd inspiráció (Ember Part II) és Yes-féle stílusgyakorlat (The Last Of Its Kind). Nekem momentán a húzós "The Art of Giving In", a Yesre emlékeztető instrumentális betéttel fölturbózott "A Wound Is A Place..." és a döbbenetesen hangulatos "The Last Of Its Kind" a kedvencem. Csak magamat tudom ismételni: "Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?" Nem tudom elképzelni, hogy az éves összesítéskor ne az élbolyban végezze!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika