TOP 15 (2018) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
Szokásomtól eltérően most elhatároztam, hogy nem fogok panaszkodni, pedig személyesen, magánéletileg minden okom megvan rá (és ez most nem csak a szokványos "magyar epe"). Ami ellenben az év rock/metál fölhozatalát illeti, az sem jobb, sem rosszabb nem volt az átlagosnál. Lehet, hogy nem voltak igazi nagyágyúk, talán lehengerlő új bemutatkozások sem, de a középmezőny ugyanakkor javarészt szívmelengetően jól teljesített.
Ugyan a Rolling Stone magazin szerint rockzenei szempontból szívás volt a 2018-as év, de amint a műfaj egyik leghitelesebb figurája, Steve Lukather megjegyezte: az a lap egy rakás bukott, megkeseredett, középszerű zenész gyűjtőhelye, akik szisztematikusan lejáratják vagy elhallgatják azokat, akik nekik valamiért nem szimpatikusak. A Rolling Stone – mint jelenség – általában véve (a Rock & Roll Hall Of Fame-mel egyetemben) szimptomatikus ebben a szakmában, de történetesen van abban igazság, amit írtak: ugyanis ha én egy pillanatra is azt hinném, hogy az a rock zene, amit ők tartanak annak, amiről ők tudósítanak, akkor nekem is az lenne a benyomásom, hogy a műfaj szörnyű válságban van.
A kiadóknak és a velük feszt egy ágyban fetrengő médiumoknak, illetve mainstream rock újságírásnak végre ki kellene állni az intézményesített pénzsóvárság és az ideológiailag vezérelt kulturális sznobéria mögül. Még szerencse, hogy itt van nekünk az internet! No, itt be is fejeztem magvas észrevételeimet a "szakmáról", főleg, hogy jómagam is legföljebb amolyan lelkes kontárnak számítok.
Annak egyébként meg kifejezetten örülök, hogy a toplistámon két magyar előadó (Király Pitta és a Dreyelands) is helyet kapott, a "más süti anyagok" listán pedig további két hazai előadó szerepel (Alapi Pityu és a Dystopia). Ami a DVD-ket illeti, meg kell jegyeznem, hogy a kiadott anyagok minősége egyre gyöngébb: állandó probléma a koncepciótlan fényképezés, az össze-vissza rángatott kamera, és a stroboszkóp-szerű, epileptikus rohamokat kiváltó, kapkodó vágás. A durva "audio overdub"-ról, azaz a hangsávok stúdióban való kicseréléséről már nem is beszélve! Nyilván pénz is egyre kevesebb jut arra, hogy látványban is nyújtani tudjon valamit a fölvétel. Mindent egybevetve a Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD-nek az idén nincs párja. A Volbeat "Let’s Boogie!"-ját is nagyon igyekeztem szeretni (a banda egyébként kiváló), de a vágás sajnos kriminális.
Magától értetődő, hogy a koncertek között csak olyanokat soroltam föl – méghozzá a tetszésindexem által meghatározott sorrendben –, amelyeken személyesen volt szerencsém részt venni. Roger Waters zenés színháza (ez messze több volt egyszerű koncertnél) az ordas politizálás ellenére mindent vitt hangminőségben, látványelemekben, libabőr-faktorban.
A "sokkal többet vártam" kategóriában most nemcsak a kiábrándító teljesítmények kaptak helyet (ilyen is akadt), hanem olyan lemezek is, amelyek önmagukban talán nem gyöngék, de az előadóktól lényegesen többet vártam volna, vagy eddigi teljesítményük alapján, vagy pedig a formációkban szereplő nagy nevek miatt.
TOP 15:
1. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1.
Végtelenül sajnálom, hogy tragédiák sorozatának kellett odáig vezetnie, hogy Russell Allen a zeneipartól egy pár lépés távolságra visszalépjen, helyet adván így egy másik – nem kevésbé tehetséges – énekesnek, és Michael Romeo 24 éve szunnyadó szólókarrierjének. Ami ebből született – a "F*cking Robots" című szörnyűséget leszámítva – nekem jobban tetszik, mint mostanában az anyabanda (SymphonyX), beleértve a mások által ekézett filmzenés betéteket is. Türelmetlenül várom a folytatást.
Azt képzeltem, hogy a Sieges Even két, 2000-es években megjelent alapvetése és a Subsignal négy lemeze után a Markus Steffen és Arno Menses páros már nem tud újat mutatni. Erre jött a "La Muerta", valamint annak meglepően fejlett dallamérzéke, és csúnyán rám cáfoltak. Jót tett nekik a kiadó- és producerváltás. Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?
Ez még úgy is tuti dobogós, hogy az újkori Spock’s Beard (beleértve a Nick D’Virgilio és Ted Leonard érát) egyik leggyengébb produkciójáról van szó. Egyszerűen képtelenek fércmunkát, hitvány minőséget kiadni a kezük közül – még akkor is, ha nincsenek csúcsformában. A banda nagyjából negyed évszázados munkássága egyenlő a kompromisszummentességgel, a garantált minőséggel és az ihletett professzionalizmussal.
4. Collibus: Trusting The Illusion
Minden évben akad egy (vagy több) meglepetés. Idén ez a Collibus, akik egyrészt brit fiatalok (a Szigetország pedig manapság nem arról híres, hogy a metál zene pezsgő központja lenne), másrészt női énekesük van, ami nálam alapjáraton mínusz sok pont. Az már más tészta, hogy Gemma Fox énekesnő kb. annyira nőies jelenség (és itt most nem a külsőre gondolok), mint mondjuk Dolph Lundgren. Nem föltétlen igazodik az ízlésemhez – mondhatnám: atípusos jelenség –, de ez most nagyon betalált.
5. Saffire: Where The Monsters Dwell
Fogalmam sincs, hogy ezek a kivételes tehetséggel megáldott svéd hard rockerek miért vándorolnak egyik törpe kiadótól a másikig, ahelyett, hogy valami multi cég/menedzsment tolná őket folyamatosan az alapos zenei képzésre szoruló mai fiatalok fülébe. Mindig elszörnyedek azon, hogy "ezek" manapság mit hallgatnak, ráadásul az utcán, kihangosított telefonról (???). Ahogy mondtam: a "Valley Of The Damned” pl. minimum Hörömpő Cirkusz, azaz, világszám!
6. Uriah Heep: Living The Dream
Közel 50 év ilyen-olyan fölállásokban, de lényegileg folyamatos működés mellett, valamint 25 album; mi ez, ha nem tiszteletreméltó és maradandó örökség az utókorra? De nem eszik olyan forrón a kását! A banda semmi jelét sem mutatja annak, hogy nyugdíjba akarna vonulni, és öregurasan élvezni a hosszú évtizedek alatt begyűjtött népszerűséget. Túrót! Inkább kiadtak egy dögös rock n’ roll lemezt, szerintem a csúcskategóriás "Sea Of Light" (1995) óta a legjobbat. Közben pedig magabiztosan maguk mögé utasították a Frontiers istálló összes többi versenylovát (pl. Nordic Union, Gioeli-Castronovo).
7. Presto Ballet: Days Between
Ha Kurdt Vanderhoof rám hallgat, nem a Metal Church karrierjét igyekszik minden erejével újra beindítani, hanem ontja magából a jobbnál-jobb Presto Ballet lemezeket. Egyszerűen nem tudok velük betelni; van köztük nagyon jó és kevésbé jó, de egyik sem kontármunka. A "Days Between" talán nem a legjobban sikerült alkotásuk, de így is minden különösebb tépelődés nélkül helyeztem be az idei top 15-ös listába.
8. Steve King: Cigarette Break
Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy Király Pittából időközben Steve King lett, de talán így jobban "eladható" a termék a külföldi zeneletöltő oldalakon (na, emberünk ebből nem fog még meggazdagodni!). Nekem azonban nincs szükségem ilyen marketingre, mert kezdettől fogva elkötelezett rajongó vagyok. Remélem, a családalapítás és a Karmapirinnel (méltán) szerzett szélesebb körű ismertség nem tántorítja el Pittánkat a szólólemezek készítésétől. Ja, és legalább néhány számozott, gyűjtői példányban ki kellene ám nyomni CD-n!
9. Jason Becker: Triumphant Hearts
Hogy ez a lemez megjelenhetett, már önmagában véve is csoda! Persze vannak rajta régi fölvételek, amik a "családi" archívumból kerültek elő, de néhány friss szerzemény is, valamint tisztelgés Jason Becker géniusza előtt a zenész kollégák részéről. Szép, kerek egész ez, de valahogy kevésbé magával ragadó, mint a "Perspective" volt. Talán nem tahóság ennyit megjegyezni az objektivitás jegyében, ha ettől még nem is csodálom kevésbé ezt a magatehetetlen testbe zárt óriás lelket.
10. Angra: ØMNI
Ezek a brazilok – noha egy újlatin nyelvet beszélnek – lócitromot se tudnak a klasszikus latin nyelv deklinációjáról, ezt azonban hajlandó vagyok nekik megbocsátani, mert baromi jó lemezeket készítenek, még úgy is, hogy egyik oszlopos tagjukat, Kiko Loureirót elcsábította egy visszautasíthatatlan ajánlattal a Megadeth "gonosz" vörös koboldja. A tátongó űr betöltésére Marcelo Barbosánál (Almah) aligha találhattak volna alkalmasabb embert.
Tagadhatatlanul volt bennem némi frusztráció, amikor kiderült, hogy 8 év hallgatás után csak egy kb. 36 perces, lényegében mindössze három egész dalból álló EP-t vehetünk kezünkbe, illetve dehogy!, még a kezünkbe sem vehetjük, hiszen CD-n bizony nem jelent meg! Azután lehiggadtam, és rongyosra hallgatván az anyagot szépen nyugisan megállapítottam (amit már a recenzióban is elismertem), hogy ez egyébként simán világszínvonal! És itt most nemcsak a dalokról, hanem a produceri, hangmérnöki munkáról is beszélek – na, és persze Nikola Mijic hangjáról!
12. Tomorrow's Eve: Mirror of Creation III – Project Ikaros
Erre is 10 évet kellett várni, de megérte! Miközben nem tartom alapvetésnek (mellesleg a zenekar diszkográfiájában egyetlen darabot sem), el kell ismernem a belé fektetett aprólékos munkát, a hosszú éveken át húzódó, kitartó törődést, valamint a tényt, hogy bizonyos szempontból ez a csapat legjobb anyaga, egy jó trilógia méltó lezárása. Biztos furcsán hangzik, de néha szubjektív megfontolások segítenek minket objektív értékítéletekre.
13. Haken: Vector
A kritikai reakciók alapján nem túlás azt mondani, hogy a "Vector" megosztó lemez lett. A direktebb, metálosabb megközelítés egyeseket elrettentett, de nekem nincs vele bajom. Az bizonyos, hogy a kezdeti lelkesedés bennem is alábbhagyott némileg, de ettől ez még a progresszív metál műfajon belül az egyik legjobb megjelenés idén. Vitának helye nincs!
A Collibus után egyértelműen az év nagy meglepetése. A finn együttes közel 30 éves fönnállása alatt egyszer sem tudott ennyire közel férkőzni a szívemhez. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy most miért sikerült. Szinte kezdettől fogva figyelemmel kísértem pályafutásukat, hallgattam lemezeiket, látogattam koncertjeiket, ráadásul most sem csináltak semmi merőben újszerűt. Lehet, hogy az idő múlásával én is változom? Nem tudom, de ez jó: a hörgéssel, minimál gitárszólókkal, folkos zenei betétekkel együtt. Cakkumpakli!
15. Voodoo Circle: Raised On Rock
Még mindig kicsit bizonytalan vagyok abban a kérdésben, hogy örülök-e David Readman távozásának és Herbie Langhans leigazolásának. Az énekes-váltás egyébként bizonyos értelemben jót tett a csapatnak, mint ahogy Alessandro Del Vecchio távozása is. Ezúttal kevésbé erőltetetten Whitesnake-klón érzetű az anyag, valamint visszatértek az első lemezek Deep Purple és Rainbow utánérzései. Ettől még totál önállótlan a cucc, de rém szórakoztató.
+ 1. Redemption: Long Night's Journey Into Day
Talán igazságtalan a Tom Englunddal bizonyos értelemben új fejezetet kezdő Redemptiont a +1 kategóriában szerepeltetni, főleg, hogy hangzásban és – Simone Mularoni és Chris Poland jóvoltából – gitárszólókban is sikerült szintet lépniük. Ennek egyetlen oka az, hogy a nagyágyúk tűzijátékának elmaradása ellenére ez az év a középmezőnyben kimondottan keménykötésűnek bizonyult. Elképzelhető, hogy ha egy hónappal korábban vagy későbben összesítek, más helyezést értek volna el.
Más süti anyagok:
Ostura: The Room
Treat: Tunguska
Slash: Living The Dream
Alapi István: L. A. On My Mind
Kino: Radio Voltaire
Seventh Wonder: Tiara
Arena: Double Vision
Dystopia: Building Bridges
Holter: Vlad The Impaler
Ethernity: The Human Race Extinction
Tower Of Power: Soul Side Of Town
Tremonti: A Dying Machine
Lords Of Black: Icon Of The New Days
Lione/Conti: Lione/Conti
Sterling Ball, John Ferraro and Jim Cox present The Mutual Admiration Society
Southern Empire: Civilisation
Ghost Ship Octavius: Delirium
Lost In Thought: Renascence
Mystery: Lies And Butterflies
Kamelot: The Shadow Theory
Borealis: The Offering
Northward: Northward
DVD-k:
Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman: Live At The Apollo
Volbeat: Lets Boogie! Live
Opeth: Garden Of The Titans: Live At Red Rocks
Devin Townsend: Ocean Machine
Haken: L-1VE
Koncertek:
1. Roger Waters – Sportaréna, Budapest, május 2.
3. G3: Satriani/Petrucci/Uli Jon Roth – Incheba Expo Arena, Pozsony, március 21.
3. Angra, Geoff Tate's Operation Mindcrime – Barba Negra, Budapest, április 10.
4. Vinnie Moore – Dürer Kert, Budapest, november 13.
5. Alapi István (+Borlai & Szappanos) – Hangversenyközpont, Szentes, december 1.
6. Myrath, Manigance, Renaissense – Pozsony, Randal Club, március 20.
Sokkal többet vártam:
Stryper: God Damn Evil
Conception: My Dark Symphony EP
Outloud: Virtual Hero Society
Dynazty: Firesign
The Dead Daisies: Burn It Down
Joe Satriani: What Happens Next
Gus G.: Fearless
Nordic Union: Second Coming
The Magpie Salute: High Water I
Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra: Illusion Of Choice
The Sea Within: The Sea Within
King Company: Queen Of Hearts
Gioeli-Castronovo: Set The World On Fire
Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
