Kiadó:
Marshall Records

Honlapok:
www.badtouchrocks.co.uk
facebook.com/badtouchrocks

Bár utólag Gary Lineker belátta, hogy hangzatos alaptétele nem örök érvényű (s erre a német "nazionalelf" jelenlegi teljesítménye bőven szolgáltat okot), a norfolki blues rockerek által alkotott Bad Touch új lemezéről a kiérdemesült angol csatár kijelentése jutott eszembe: "A futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek." Szóval a Bad Touch új lemeze kapcsán az merült föl bennem, hogy a "Dionysosrising blog egy olyan hard rock/heavy metal véleményoldal, ahol többen írnak ezt-azt, így-úgy, de végül mindig Kottának van igaza."

Hogy pontosan mire gondolok, és hogy ennek mi köze a Bad Touch "Bittersweet Satisfaction" című, a sorban ötödik lemezéhez? Arra utalok, hogy amikor a 2020-as toplistámon is szereplő előző Bad Touch album kritikájában fogódzókat, összehasonlítási alapot kerestem, a Led Zeppelin és a The Black Crows ötlött föl bennem, erre Kotta egy kommentben hanyag eleganciával bedobta a Thundert. Igen! Ez az! Az ő korai stílusuk is komoly hatást gyakorolt erre a kelet-angliai brigádra, de legalábbis az atyafiság "fülbeötlő". Miért nem nekem jutott eszembe!? A másik dolog, amiben (már megint) igaza volt Kottának, hogy a manapság egyre divatosabb EP formátum "full kamu". Itt van példának okáért a "Bittersweet Satisfaction". Nincs elnyújtva, nem 70 perces megalomán opusz, alig valamivel több fél óránál (ami még bakelitre is vékonyka), a maga 10 nótájával és változatosságával mégsem hagy bennünk hiányérzetet. Lehet ám röviden, lényegre törően, a terjengősséget elkerülve fogalmazni anélkül, hogy borzolnánk a rajongók idegeit tizenegynéhány perces EP-kel, amik meg sem jelennek fizikailag, vagy csak teljes CD áron beszerezhetők!

Na de mi a helyzet a "Keserédes megelégedés"-sel? Hát az, hogy nagyon találó a címe: kifejezetten megelégedésemre szolgál ez a 34 perces, üresjáratok nélküli retró blues rock. Bármikor szívesen hallgatom, a hangzás piszkosul el van találva, a muzsikusok teljesítményébe - beleértve Stevie Westwood énekest is - nem lehet belekötni. Ugyanakkor kicsit keserédes az élmény, mert a 2020-as "Kiss The Sky" határozottan jobb lemez volt: pörgősebb, dögösebb, éhesebb, inspiráltabb. Nem a dallamokkal van gond, ez az album - ha lehet - még az elődjénél is dallamosabb - talán pont ez a baj. Nem tudom... Azért a "Taste This" ezzel együtt, nemes egyszerűségében is nagyon süti darab.

Mindenesetre ahhoz képest, hogy a banda egy kelet-angliai kisváros unatkozó kiskamaszaiból verbuválódott és hosszú ideig csak a kistérség kocsmáiban játszottak hétvégenként, mára egy igen pofás, ha nem is túl eredeti csapattá váltak. Persze a világ nem hever a lábuk előtt, azt is kétlem, hogy nincs már szükségük ún. "daytime" munkahelyre ahhoz, hogy rendesen megéljenek, ez a muzsika mégis nemzetközi szintű, s ezen a szinten több, mint vállalható.

Tartuffe