Kiadó:
H-Music

Honlap:
www.endofparadise.hu

Az End Of Paradise munkásságát olyannyira követi oldalunk, hogy talán még egyetlen magyar együttesről sem született annyi kritika a blogon, mint róluk, ráadásul szinte kivétel nélkül dicsérő, ez pedig nagy szó, mivel az "őszinte hazai heavy metal" nem éppen blogírói közösségünk kedvenc szubkultúrája (kivéve engem, de én csatlakozásom óta vállalom a pofozógép szerepét). És ha ennyi még nem elég, sikerült némi fondorlattal Túrisas kollégát is csapdába csalni, aminek következménye csakis egy elismerő recenzió lehetett. Az ő tollából (értitek, sas-toll-humor…).

Az eredményes szériát aztán 2018-ban a kitűnő hangú frontember, Feltein "Zombi" Attila váratlan távozása szakíthatta volna meg, ám a kilépés nem várt fordulattal is járt, amivel bebizonyosodott, hogy Magyarföldön sem szükségszerűen neuralgikus pont az énekesek tehetsége. Lévai Sándor ráadásul szintén régi vendége lapunknak, hiszen a Noctis zenekarra már demóik idején felfigyeltünk, én speciel a nemzetközi színvonalú hang kapcsán, amiben szerencsésen ötvöződik Bruce Dickinson és Timo Kotipelto technikai adottsága – gondolom, ez a vokális ajánlólevél a világ bármely heavy metal bandájában egyenes utat jelent az elfogadottsághoz (még nálunk is, ahol a siker megtapasztalásánál csak csalódni szeretünk jobban…).

Sándor nemcsak egy másfajta vokális stílust hozott érkezésével, de csatlakozása módosított is az addigi zenei irányvonalon – nem, nem kezdtek el black metalt játszani –, de a dallamok jellege kicsit megváltozott, és ha ismeritek a Noctist, akkor arról is lehet fogalmatok, milyen módon. Bevallom, nekem jobban tetszett a "Feltein-féle verzió" kissé direktebb, tradicionálisabb megközelítése, ami azonban ízlés, és nem színvonal kérdése, ezért ennek taglalásába nem is mennék bele, a lemez fogadtatása egyébként is igen jó lett, már ami a kritikákat illeti, mert a konkrét fizikai hanghordozók eladási mutatói ma már ugye nem igazán mutatnak reális hallgatási számokat.

A csavar pedig ez után érkezett, mégpedig Attila újracsatlakozásával, és az új, két énekes-féle felállással, ami, úgy gondolom, a valamikori XL Sistersen kívül – emlékszik még rájuk valaki? – páratlan a magyar heavy metal történetében, ráadásul a megváltozott duál-vokál előzetesen deklarálta a stílus módosítást. "A dalaink többsége klasszikus melodic heavy metalnak mondható, de a két énekeses felállás utat nyitott a kissé deathcore-osabb / metalcore-osabb hatások felé, amit személy szerint nagyon kedvelek. Az új lemez a vokálszekciót tekintve emiatt kissé útkeresésnek is tekinthető, de bízom benne, hogy már most sikerült a megfelelő középutat megtalálni a hagyományos metal, és a modernebb death irányok között." – mondta Lévai Sándor egy velük készült interjúban, én pedig kicsit szívtam a fogam, mert egyrészt nehéz összeegyeztetni a két ígért stílust úgy, hogy azok organikusan olvadjanak egymásba, és ne legyen széteső a koncepció kivitelezése, másrészt, hát finoman szólva sem én vagyok a legnagyobb "kór-fan".

Azt persze gondoltam, hogy az új hatások miatt a két énekesre eltérő szerep fog hárulni, ami aztán bevált jóslatnak bizonyult – megyek is, és veszek egy lottó szelvényt –, ez egyébként is adta magát, ha ismered a dalnokok hangját: a tiszta, padlásjáró Lévai-féle megközelítés mellett Felteinre jutott az igazi váltás, mert egyébként is karcosabb, mélyebb hangját kellett "eltolni" egy durvább, szélsőségesebb irányba, bele-belekapva a hörgésbe is, ami hol jól sikerült, hol kevéssé jól – nem, mintha nagy szakértője lennék a extrém-vokalizáció sztenderdjeinek...

A zenei irányultság pedig ennek megfelelően változott, a hagyományosabb riffek mellett legalább ugyanannyi szerep hárul a modernebb groove-okra, staccato megoldásokra. Az eredmény pedig különbözik mind a legutóbbi, mind a korábbi lemezektől, de meggyőződésem, hogy sikerült megvalósítani azt, amit elképzeltek a srácok, ráadásul néha olyan deja vu kap el, ami miatt újra meg kellett néznem a zenészek múltját. (Itt vagyok kénytelen megjegyezni, hogy az adatlapok böngészése közepette megrökönyödve olvastam Feltein Attila kedvelt történelmi személyiségei között Hitler nevét.

Oké, az rendben van, hogy egy metal csapat ne legyen PC, és a szokatlan kiállásban van némi bátorság, valamint a konvencionalitás felé mutatott középső ujj, de úgy gondolom, hogy a jelenlegi háborús viszonyok közepette – illetve egyáltalán, a bal- és jobboldali (és nem a két polaritás szélsőségeiről beszélek) ideológiai tömörülés megegyező véleménye szerint – nem igazán szerencsés egy zenekar hivatalos honlapján közzétenni a történelem egyik, mindenfajta értelemben legelítélendőbb személyéhez fűződő attitűdöt. (Érdekes, hogy a gitáros, Tóth László István ugyanezen kérdésnél "ezt ide nem lehet leírni" válasszal legalább nem kürtölte világgá az esetlegesen vállalhatatlan véleményét.)

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez: néhány szerzeményben a valamikori, ígéretesen induló, ám később elvetélt karriert befutó Nemesis (Age Of Nemesis) dallamformálási megoldásai bukkannak fel, különösen az "Arcok mögött" verzéjében és refrénjében erős a hasonlóság, ami lehet véletlen, de nem lennék meglepve, ha Lévai Sándor kedvenc együttesei között ott lenne a valamikori magyar progresszív metal zenekar.

A lemez különösen erősen indul, a hangulatos intrót megtörő modern riff és Attila durva "csatakiáltása" után kibontakozó váltott verze még visszamutat egy kicsit a kezdeti időkre, de aztán olyan sláger bontakozik ki, ami első hallásra is azonnal az agyadba ég, a már említett Nemesis-es megoldásaival és remekül megoldott váltásos témáival. A folytatás sem rosszabb, amiben a pergően ritmizált dallammenet úgy bontakozik ki, mint a lemez másik dalában főszerepet játszó Főnix. Külön említést érdemel a hangzás, ami a soproni MD stúdiónak, illetve Schmiedl Tamás "Smici"-nek köszönhető, gondolom az úriembert nem kell bemutatni senkinek.

Most nézem csak, hogy kissé hosszúra nyúlt az ismertető, ezért legyen elég annyi, hogy egyes, hörgésbe forduló vokális megoldásokban megnyilvánuló enyhe esetlenségen kívül mindennel elégedett vagyok. A tradicionális és újszerű megoldásokat a csapat eddigi rajongói is élvezni fogják, a stílusban megnyilvánuló kismértékű változás ellenére is, a modernebb fordulatoknak köszönhetően – melyeket sikerült szervesen illeszteni a keretet adó tradicionális részekbe – pedig azok is felfigyelhetnek a zenekarra, akiket eddig esetleg elkerült az End Of Paradise zenéje.

Kellemes meglepetés a lemez így, év vége felé, úgy gondolom, hogy a hattagú formáció ezúttal jövőt írt a múlt megtartásával, kívánok nekik tehát sikeres továbblépést ezen a megkezdett úton.

Garael