Honlapok:
www.4arm.net
4arm.bandcamp.com
facebook.com/4ARMofficial

Garael kolléga rendre felteszi nekem mostanában a kérdést, hogyan lehet az, hogy az éves listámon nincsen thrash album? Jó kérdés, hiszen a kedvenc zenekaraim jelentős része ebből a zsánerből került ki (leginkább Metallica, Megadeth, Slayer, Overkill). Nos, erre válasz lehet egyrészt a korom is: nem vagyok már huszonéves, talán lenyugodtam valamelyest, és ez alkalmasint a zenei ízlésembe is átszivárog. A másik oka biztosan az, hogy a fent felsorolt favoritjaim manapság már ritkán hoznak ki új anyagot, ha egyáltalán (lásd Slayer, ugye), ráadásul azok a legritkább esetben érnek föl az egykori klasszikusaikhoz.

De hiszen van itt temérdek fiatal banda! – hangzik az ellenérv. És valóban, nehezen találok új lieblingeket ebben az alstílusban, pedig lenne honnan halászni. Lehet, ismét az ifjonti hév és felfedező-kedv megkopását kell hibáztatni, de van azért itt más tényező is. A modern thrash csapatok nagy része nálam vokális fronton bukik el. Akárhogy is, Hetfield, Blitz, Belladonna, Bush kifejezetten jó énekesek, és remek témákat hoztak. A szélvészgyors (vagy éppenséggel groove-os) gitártémákkal ritkán van gond, de a mostanában divatos üvöltözést, hörgést, bőgést nem szeretem. Ez itt a fő gond.

Egyik kedves követőnk – aki olvasta az ide vonatkozó kommentváltást – ajánlotta ezt a zenekart, és bele is hallgattam szépen. Nem állítom, hogy új kedvencet avattam rögvest (ahhoz kell még néhány jó lemez), de azt sem mondhatom, hogy ne lenne igen korrekt munka, és hogy ne tetszene, amit hallok. Éppenséggel azért, mert Markus Johansson (aki a dob kivételével minden mást feljátszott) itt normálisan – leginkább kissé hetfieldesen – énekel. S bár nem egy Russel Allen, de a dallamérzéke kifejezetten jó, könnyen megjegyezhető-ragadó melódiákat ültet a feszes riffekre. És hát valahol itt van az eb elhantolva, ezen áll, vagy bukik, hogy egy dalcsokor ki tud-e emelkedni a szürke átlagból.

Zeneileg is valahol a klasszikusok háza táján járunk, némi modern stichhel. Azaz, a Trivium is befigyel – szellemiségében legalábbis –, csak itt jobbak szerintem a nóták. A hangzás nagyjából rendben van (egy kvázi magánkiadáshoz képest legalábbis), egyedül a dob volt fura egy ideig, aztán megszoktam. Ellenben a gitárszólók nagyon szépen ki lettek emelve a zenefolyamból, és ki is vannak pengetve szépen, nincsen maszatolás, ez mindenképpen a lemez erősségei közé tartozik (tehetséges fiú ez a Johansson). Ráadásul a hathúrosok nincsenek a pincébe lehangolva, ez is szimpatikus számomra. A csapat korábbi megjelenéseit nem ismerem, de talán nem is annyira relevánsak, lévén nyolc év után tértek vissza meglehetősen megváltozott/lecsupaszított felállással (a dobossal ketten írták és készítették ezt az albumot). A lényeg: ez élvezetes lett, bátran merem ajánlani az undergroundra nyitott, combosabb zenéket kedvelőknek.

Kotta