Kiadó:
Pavement Music

Honlapok:
www.pavementmusic.com/campaign/art-of-anarchy
facebook.com/ArtOfAnarchyBand

A Sons Of Apollo szétszéledése után Ron Thal (Bumblefoot) két szálon is ápolja tovább a tehetséges prog banda hagyatékát. A Whom Gods Destroyban Derek Sheriniannal annak az "agyasabb" vonalát viszi tovább, ebben a csapatban pedig, Jeff Scott Sotoval, a dallamosabbat. Kezdjük az előbbivel: nekem bejött az "Insanium", valamiért a fájóan hiányzó Ark mentalitását érzem benne, még ha annak zsenialitását nem is éri el. Tudniillik, első osztályú zenészek próbálnak valami előre mutatót, nem teljesen szokványosat csinálni, akik ugyanakkor szem előtt tartják az élvezhetőséget is.

Az Art Of Anarchy ehhez képest populárisabb, ebben nyilván Soto orgánuma is szerepet játszik, mint kiinduló adottság. A jelzésértékű progresszivitás ugyanakkor éppúgy megvan bennük, mint mondjuk a legendás, valaha lavinaként lezúduló skandináv prog-power vonalban (Circus Maximus és társai). Vagy, hogy egy testhez állóbb, földrajzilag közelebbi párhuzamot mondjak, az Adrenalin Mobbal is hasonlóságot mutat ez a formáció, amennyiben a remek gitáros-kiváló énekes tengelyen tevékenykedve egyensúlyoz a dallamok, valamint a technikás riffek és szólók között.

Némi kiegészítés kívánkozik azért ide: az Art Of Anarchy nem új zenekar, nem a Sons Of Apollo szétesése után, annak következtében jött létre. 2011-ben alapította Bumblefoot a haverjaival, a Votta testvérekkel (Jon – gitár és Ron dalszerző társa, Vince – dob) és John Moyer (Distrurbed) basszerossal. Három lemezük jelent meg eddig, mindhárom más stílusban, erősen igazodva az aktuális énekes hátteréhez. Az elsőn még Scott Weiland (Stone Temple Pilots) volt felelős az énektémákért, ennek megfelelően az meglehetősen grunge-os lett. A második albumot Scott Stapp (Creed) énekelte fel, ez nálam a modern stadion rock kategóriába esik, erőteljes Five Finger Death Punch áthallásokkal.

Nem gondoltam volna ezek után, hogy ebbe a közegbe Soto egyáltalán meghívásra kerül, azt pedig végképp nem, hogy tudnak akkorát igazítani a zenei megközelítésen, hogy az működni tudjon vele. Ehhez képest jelenleg ez a második jelöltem az év végi toplistámra (a Judas mellett természetesen), annyira jól sikerült a végeredmény (a Whom Gods Destroyt még csak egyszer pörgettem le, de természetesen az is befuthat melléjük). Időtlen, magas színvonalon kivitelezett, eléggé kemény és eléggé dallamos muzsika, amely ugyan se nem különösebben művészi, zenei anarchiáról pedig aztán végképp szó sem lehet (úgyhogy a zenekarnév – a képi világgal egyetemben – igencsak félrevezető), ugyanakkor felettébb szórakoztató.

Kotta