Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/anvilmetal

Van ez a csávó a kocsmában, tudod az a tepsi-képű, ilyen mindenes-féle a suliban félállásban, nyugdíj mellett asszem. Mindig unikumot és sört iszik. Nem rossz gyerek amúgy, csak kicsit sokat lódít. A harmadik kör után állandóan arról vakerál, hogy van egy híres rockbandája. Hogy mennyi ember előtt lépett fel itt, meg ott, és hogy jöttek a csajok az öltözőbe a koncert után, meg hogy játszhatott volna valami Motorfejben, ha akar, vagy mi a rosseb is az… Fele sem igaz szerintem. Álmodik a nyomor, nem a menüt hordaná ki, ha igaz lenne. Na mindegy, miért is kezdtem el ezt mondani?

Valahogy így képzelem el Lips mindennapjait ott Kanadában. Vagy mégsem. Hiszen két évente megír és felvesz egy lemezt, turnézik bárhol, ha meghívják, összetartja a csapatot, próbálnak, küzdenek. Mindezt 68 évesen, úgy, hogy tényleg lenne oka az önsajnálatát unikumba fojtani. Ha valamiért szeretjük az Anvilt, akkor az ez. A kitartás, a kompromisszum-mentesség, a lendület, a meg nem alkuvás. Merthogy zeneileg nyilván sok újat nem mondanak ma már: hiába van kimagasló tehetsége ütős riffek kiötléséhez, úgy húsz éve nagyjából ugyanazt a lemezt adják ki, ezért nagy csavarok itt már nincsenek. Az évek múlásával az énektémákat is egyre alapabbra veszi, a szövegeket pedig inkább  hagyjuk: ezekben a nyócker kocsmafilozófiája keveredik a motivációs tréningek semmitmondó lózungjaival.

És mégis. Akik annak idején rákattantunk a "Metal On Metal" és a "Forged in Fire" klasszikusokra, nem tudjuk nem megbocsátani mindezt. Előbbi '82-ben jött ki, még a "Kill 'em All", a "Show No Mercy" és jóval a "Bonded By Blood" előtt, nyilván nem véletlen, hogy ezek a bandák hatásként hivatkoznak a kanadaiakra. Utóbbi pedig az egyik legjobb heavy speed album (1983), amit valaha írtak. Pöpec riffekkel és remek dallamokkal (mind ének, mind ikergitár fronton), ráadásnak pedig ott van Robb bácsi eszelős dobolása. Hogy ilyen repülőrajt után hogyan tudták elcseszni? Megírtam ITT.

A soros etap két középtempós dallal kezdődik, melyeknél az énektémák és a refrének is rendben vannak, ez mindenképpen örvendetes, felvillantják az esélyét annak, hogy most egy kicsit más, némileg dallamosabb művet kapunk. Később azért felpörög a tempó, de összességében az előző megállapításom mégiscsak igaz: ezúttal mintha jobban ki lennének dolgozva a vokális részek, a zene pedig helyenként – az első lemezüket megidézően – rock 'n' rollos. Nekem ez bejön, tőlem akár bluest is játszhatnának, mégiscsak hatvanon bőven túl vannak, az lenne a normális valahol.

Szóval a kocsmában búslakodás és a nosztalgia alkoholba fojtása ismét elhalasztva, van itt még spiritusz. Az Üllőt nem lehet elpusztítani, annál keményebb fémből van az faragva!

Kotta