Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.paralydium.com
facebook.com/paralydium

A Paralydiumot bizonyos értelemben a saját fölfedezettünknek tekintem, hiszen mi már akkor írtunk róluk (abban az időben még The Paralydium Project néven futottak), amikor még rendes kiadójuk sem volt. A bemutatkozó három számos EP-t több mint meggyőzőnek találtam, sőt olyan jónak, hogy nemcsak azon akadtam ki, hogy a Frontiersnál megjelent első stúdiólemezre nem kerültek föl az EP nótái, hanem azon is, hogy a "Worlds Beyond" végül az EP-nél egy érezhetően kiadó- és fogyasztóbarátabb produktum lett, rövidebb és lineárisabb tételekkel.

Mivel a Paralydium a Dynazty tagjaiból jött létre, akik közül kettő (Jonathan Olsson bőgős és Georg Härnsten Egg dobos) ma is aktív az anyabandában, még az első album után sem voltam biztos abban, hogy ez egy stabil formáció, vagy hogy lesz-e folytatás egyáltalán. Kiderült, hogy valóban sok minden hátráltatta őket, először a COVID nevű rémálom, majd a tény, hogy az énekesük, Mikael Sehlin kapott egy biztosabb és jobban fizető állást az Amaranthe nevű diszkó-metál bandában. Szerencsére a formáció atyja és fő dalszerzője, John Berg gitáros nem ijedős fickó, a folytatáshoz jó érzékkel igazolta a rendkívül jó adottságokkal rendelkező Alexander Lycke énekest az Astrakhanból.

A majdnem pontosan 50 perces "Universe Calls" - már most nyugodtan kijelenthetem - egészen biztosan az éves toplistámon fogja végezni. Pont azt a jellemzően skandináv, dallamos és virtuóz instrumentalitást villogtató muzsikát játsszák, amire minden mennyiségben vevő vagyok. Azonkívül a "Universe Calls" határozottan visszakanyarodik a bemutatkozó EP progresszívebb, hosszabb s epikusabb szerzeményekben gondolkodó stílusához, amit a "Worlds Beyond" LP-n hiányoltam. Vastaps! Ez az, fiúk! Pont ezt vártam.

Az albumon van három olyan szám is, amely a 10 percet (alulról vagy fölülről) súrolja, ezeket két instrumentális "közjáték" (egy prelűd és egy interlűd) kíséri, az első nagylemezre jellemző direktebb hangvételt egyedül a "Sands Of Time" című nóta képviseli. Aminek külön örülök, hogy Mike Blanc billentyűs most mintha többet kapott volna a reflektorfényből, oda meg vissza vagyok a szólóitól, főleg mivel kedvenc hangszínében megidézi azt a Richard Anderssont (Majestic, Time Requiem, Space Odyssey), aki úgy hiányzik nekem a metál világából, mint a só a levesből.

Nem eget verő, korszakalkotó cucc, sőt hangulatában elég retrográd, hiszen a '90-es évek meghatározó progresszív metál megjelenéseit idézi (néha hangról hangra), de az ilyesmi olyan nekem, mint egy hazatérés: végre olyan területen találom magam, ahol minden ismerős, kényelmes, biztonságos és vigasztaló.

Tartuffe