Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jonanderson.com
facebook.com/TheJonAnderson

Egy kicsit most beleizzadtam a gatyámba, nemcsak azért mert "odakint" tovább háborog a közel 40 fokos kánikula, hanem mert a Yesről sokaknak van karakteres véleménye, amit természetesen nem restek vehemensen képviselni bármiféle ellenvéleménnyel vagy alternatív elmélettel szemben. Nyilván nekem is megvannak az előnyben részesített korszakaim és kedvenc lemezeim, amiért már ezen az oldalon, a komment szekcióban is kaptam hideget, meleget...

Nekem persze elég vastag a bőröm ahhoz, hogy kibírjam az ilyesmit, illetve vagyok annyira arrogáns, hogy értékítéletemben (legalábbis bizonyos területeken) megingathatatlan maradjak. Az egyik ilyen kikezdhetetlen alapvetés nálam, hogy van Anderson Yes nélkül, de nincs Yes Anderson nélkül. Ennek szerintem cáfolhatatlan bizonyítéka az utolsó négy, Anderson nélküli (úgy is mondhatnám: Tesco-gazdaságos) Yes album. A 2021-es "The Quest" kapcsán kijelentettem és újra megerősítem: "...valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan 'összetevő'."

Anderson, aki nélkül szerintem érthetetlen és igazolhatatlan a Yes név használata, tekintélyes szólókarriert tudhat maga mögött valami 15 albummal, melyek között akadt ilyen is, olyan is. Természetesen a Yes örökség ápolását sem hanyagolta el, aminek fontos (és szemet-fület gyönyörködtető) mérföldköve volt a Trevor Rabinnel és Rick Wakemennel való összeborulás. Tavaly azután belefogott egy ""Yes Epics, Classics & More" turnéba a New York-i The Band Geeks nevű formáció zenészeivel, akikkel olyan jól összecsiszolódott, hogy elhatározta, velük készíti el soron következő szólólemezét. Ezt vesszük most górcső alá.

A "True" talán minden korábbinál Yes-szesebb dalcsokorral lep meg minket, alighanem Anderson is érzi, hogy valójában ő a Yes hagyaték őrzője. Szerencsére a stréberekkel (geeks) tényleg olyan muzsikusokra talált, akik képesek a tehetségnek azon a magas frekvenciáján rezegni, ami méltó a Yes "régi nagy híréhez". Különösen igaz ez Richie Castellanora, aki nemcsak kitölti a legendás Chris Squire hatalmas cipőit, de hangmérnök/producerként a zeneszerzéshez és a soundhoz is jelentősen hozzájárult.

Nem állítom, hogy a "True" hibátlan anyag, ellenben az első két számba (True Messenger, Shine On) lehetetlen belekötni. Mintha az egyik abszolút favorit Yes lemezemet, a "The Ladder"-t hallanám. Sajnos ezután visszaveszik a tempót; ha maradna ez az energiaszint, most ódákat zengenék a kiadványról. Persze azért a lassabb tételek között is akad emlékezetes és jellegzetes Anderson szerzemény. Szeretem a "Countries And Countries" vidám hangulatát és pozitív üzenetét, a "Realization Part Two" hipnotikus lüktetését és az epikus, közel 17 perces "Once Upon A Dream" bevezetőjének Andersonra oly jellemző, ritmizált dallamvezetését (ami milliószor zeneibb, mint bármilyen - manapság sajnos nagyon is divatos - "rap").

Tartuffe