Blitzkrieg: Blitzkrieg (2024)

Nem gyenge hónap volt ez a feketeöves metal rajongóknak: kb. egyszerre jött ki Brian Ross két bandájának az új lemeze, és még itt a Flotsam & Jetsam is. Kezdve a Blitzkrieggel: nem egy alapbanda, azt tudjuk, de azért tudnak kellemes perceket okozni. A mostani etap pedig még több is, mint kellemes. Határozottan jól nyomják azt, amihez értenek - a melodikus heavy metalt.

A korong erőssége, hogy az alapvetően hagyományos muzsikát kifejezetten modern hangzással és hozzáállással tolják. Nyilván segít ebben az is, hogy Ross tehetséges fiatalokkal (magához képest ez nem nehéz) veszi körül magát, így a végeredmény minden, csak nem poros. Ha ehhez hozzátesszük hősünk sajátos orgánumát és dallamvilágát, akkor meg is vagyunk egy kellemes órácskára.

Flotsam & Jetsam: I Am The Weapon (2024)

A Blitzkrieg kompetens bemelegítése után jött az arizónai ötösfogat, és akkorát rúgott a seggembe, hogy a plafonig ugrottam. Örömömben persze. Az előző két album is marha jó lett szerintem, így magas volt a léc, de simán átvitték. Nem igazán értem, miért nem népszerűbb ez a csapat, mert a thrash és US power határán mozgó zenéjük maga a nagybetűs metal. Talán éppen ez a stílusbéli kettősség (ami pedig valójában az erősségük) ültette őket két szék között a földre.

Mindegy is, a lényeg, hogy továbbra is itt vannak és seggeket rúgnak szét. A titok itt is az, hogy bele tudtak vinni éppen annyi modernséget, frissességet, amitől nem hat ódonnak a cucc. Nemcsak a megszólalásra gondolok, de nem lehet nem észrevenni, hogy pl. a "Kings Of Underground" hadarós szövegmondása milyen újszerű, így még most is a fejlődés képességét jelzi. Eric Knutson pedig nemcsak remek énekes, de jó dalszerző is: a tökös alapokra férfias, de fogós énektémákat tudott írni.

Satan: Songs In Crimson (2024)

A kultbanda a 2013-as elképesztően jól sikerült visszatérése óta komoly tempót diktál, bő kétévente jelentkeznek új CD-vel, és közben koncerteznek is, ebben a hónapban például itt a szomszédban, Bécsben játszottak. Tartottam tőle kicsit, hogy ötödszörre ugyanaz a poén már nem ül majd, mert hát tőlük éppenséggel nem vártam semmiféle megújulást, ezért kissé félve nyomtam be az első számot a Spotin. De a félelmem alaptalannak bizonyult, már megint megcsinálták ezek a vén csatalovak, úgyhogy ismét rajongani kell. Még van a tarsolyban király riff, jó kis dallam és éppen annyi varia, hogy ne váljon unalmassá a mutatvány sokadszorra sem.

A hangzás nyilván full retro ezúttal is, ez a gitár sound alighanem értelmezhetetlen egy mai fiatalnak. Ezen túllépve viszont a korong éppenséggel jól (szellősen, arányosan) szól: szépen hallani minden zenész nüanszait, különösen dicséretes, hogy Graeme English remek basszusfutamai is végigkövethetőek. A Ramsey-Tippins párost egy napon kellene emlegetni a Smith-Murray kettőssel, annyira ütős, rafinált gitártémákat találnak ki mindig; tanítani való, ahogy egymás alá játszanak. Taylor dobolása is egyedi, fineszes, gyakran Clive Burr ösztönös zsenijét juttatja eszembe, aki nekem a mai napig hiányzik a Maidenből. És ha már Maiden, a múlt héten bejelentették a '25-ös nosztalgia turnéjukat ők is, melynek nyitó állomása Budapesten lesz. Kell ennél több jó dolog egy hónapra?

Kotta