The Hellacopters: Overdriver (2025)

Nem tudom mikor és hogyan lett ez a svéd projekt zajos, punkos-motörheades garázsbandából ártalmatlan, Beatles-ihlette főiskolás garázsrockot nyomó zenekarrá transzponálva, de ez alighanem annak tudható be, hogy a harminc éves pályafutásukat meglehetősen szellősen követtem-ismerem. Mondjuk úgy, hogy az első két lemezt hallottam, meg ezt. Ha valaki nem tudná, az Entombed dobos Nicke Andersson és Dregen (Backyard Babies) oldalági projektje volt ez; a múlt idő azért, mert Dregen ezen az albumon speciel nem játszik. Volt mondjuk közel tíz év hiátus is a pályájukon, és több tagcsere, végül is nem csoda, hogy nem ugyanazt nyomják manapság, mint 1996-ban.

Negatív felütés ide, vagy oda, az "Overdriver" teljesen jó lett. Andersson úgy tűnik, elég ügyes dalszerző ahhoz, hogy ezt az alapvetően punci rockot (kábé bármelyik szám lehetne a "Jóbarátok" zenéje) kimaxolja, és talán még jobb is, hogy Dregen ezúttal nem pofázott bele a dolgokba. Tudja fene, mitől működik nálam a dolog (az ilyen IZÉK általában nem szoktak), de működik.

Grave Digger: Bone Collector (2025)

Sajnálom a mai fiatalokat, hogy a lemezgyűjteményem közepes darabjait is meghallgatom évente legalább 25x élménye nekik már nem adatott meg (és jelenkori magamat is persze). Én pl. a "Heavy Metal Breakdown"-t, rajta az ikonikus címadóval, na és persze a "Yesterday"-jel (azért a "We Wanna Rock You" sem rossz) minimum 150-szer pörgettem le (melynek a zöme 1984 és '88 közé esett ugyan), így nyilván nehéz elfogultság nélkül nyilatkoznom. Ugyan sosem voltak a kedvenceim listáján igazán előkelő helyen a tufa metaljukkal, és később sem az epikusabb lemezeikkel, de hogy Boltendahl igazhitű fémharcos, ahhoz kétség sem férhet.

Axel Ritt bő évtizednyi közös csatározás és mulatság után távozott, a törzsfőnök így az Orden Oganból igazolt egy utódot, akivel azért vett már részt hadjáraton (Steelhammer) korábban. Tobias Kersting jól beilleszkedett, olyannyira érzi ezt a miliőt, hogy a "Bone Collector" egyenesen egy nosztalgia album lett, amely elég rendesen megidézi az első kettő zenei világát az egyszerűségével, lényegre törő fogalmazás-módjával. Szóval olyan reboot jellege van. Mindenesetre annak, aki annyit hallgatta a klasszikus párost, mint jómagam, szerintem nem is kell többet mondjak. Aki pedig nem tudja, miről beszélek, kerülje el nagy ívben őket, mert úgysem fogja érteni, mi ebben a jó!

Infringement: Black Science and White Lies (2024)

Mivel már mindent és annak az ellenkezőjét is eljátszották ebben a műfajban, ennek a norvég prog csapatnak is biztosan megtalálnánk az előképeit, az eklektikusságuk ellenére is. Pl. a korai Marilliont (Fish) biztosan csípik, a Spock's Beard is befigyel néha, máshol kicsit olyan a hangulata, mint a Vanden Plasnak. De a komor, nyomasztó tematika és a színpadiasság okán akár a Falig (The Wall) is visszamehetnénk. Arról nem is beszélve, hogy amikor belecsapnak egy-egy hangszeres blokkba, egészen olyan érzésünk lehet, mintha a fénykorában lévő Deep Purple-t hallanánk jammelni valamelyik koncert lemezükön.

Sokat ezen pörögni azért nincsen értelme, mert összességében egy meglehetősen egyedi hangzású és zenei fölfogású csapat feltűnésének lehetünk tanúi, ha belehallgatunk a szóban forgó – már címében is provokáló – alkotásba. Az előretolt csattogó basszusgitár, a bátran, old school megközelítéssel használt billentyűsök, na és nem utolsó sorban az énekes hangja és stílusa ugyanis egyénivé teszi már a hangzásukat is. Hans Andreas Brandal orgánumára az első öt percben jómagam is rácsodálkoztam, aztán rájöttem, így jó ez, ettől (is) válik különlegessé a produkció. Végül abban maradtam saját magammal, hogy a következőképpen ajánlom majd nektek: vedd a szintén kitűnő A.c.t-et, mínusz jókedv. Kérd fel őket egy horror-színházi darab zenéjének megkomponálására, és akkor nagyjából megkapod a "Black Science…"-et.

Kiváló muzsika amúgy, kár, hogy nem esett be még tavaly hozzám, egészen biztosan megcsípett volna egy helyet az éves listám dobogóján.

Kotta