The New Roses: Attracted To Danger (2024)

A The Dead Daises előzenekaraként jöttek, láttak, győztek, azóta hallgatom ezt az atipikus német brigádot. Azért atipikus, mert ezt a fajta whisky-áztatta, enyhén country beütésű, ámde tökös rockzenét (valahonnan a "New Jersey" – "Keep The Faith" környékéről) éppenséggel valami echte amerikai csapattól várná az ember. Valahogy nehéz elhinni hogy Timmy Rough karcos-érzelmes hangját a Jägermeister csiszolta tökéletesre Gschlachtenbretzingenben, a helyi söntés trágyaszagú félhomályában. Pedig így kell legyen, a gyaníthatóan művésznév mögül még egy tengerentúli (mondjuk odavezényelt fess katona) fater sem kandikál ki, akibe a helyi csaposlány fülig beleszeretett, és így született meg a kis Tim. Legalábbis én semmilyen erre utaló sztorit nem találtam.

Szóval itt van ez Bon Jovi ízeket felmutató, vérbeli tengerentúli muzsika, ami leginkább a szerelem, a szabadság és a szerelem körül forog. Ki ne felejtsem a szerelmet… Talán még a Tykettót is ide biggyesztem, mert énekesünk Danny Vaughnhoz hasonlóan szereti nyakába akasztani a torzítatlan gitárt, és ellágyítani vele némileg a hangzást. Namármost, ha mondjuk a "Four Wheels" című számuk hallatán magadat nem egy szabadtéri rockfesztiválra képzeled, ahogyan éppen fullba nyomod a headbanget és úgy ugrabugrálsz a műanyag söröspoharadat lóbálva, mint egy bakkecske; akkor tőlem ne kérjél kölcsön, mert egy ilyen manusban én biztosan nem bízok meg! Akkor ott valami nem stimmel. Ráadásul még csak nem is ez a legnagyobb schláger a lemezen.

Kingcrow: Hopium (2024)

Hiába csípem a taljánokat, sokáig halogattam a komolyabb elmélyülést ebben az albumban, mert tudtam jól, nem lesz könnyű hallgatni való, hangulat kell hozzá. Akik követik az írásaimat, tudják jól, alapból van egy ellenérzésem azokkal a progresszív rock bandákkal szemben, aki mostanában ambient és synthwave irányba viszik el a zenéjüket, ebben látják a megújulást. Márpedig a Kingcrowban vastagon benne van a melankólia, és a lehangolt gitár-riff orgiákat sem náluk kell keresni. Ugyanakkor azt is tisztázni kell, hogy ők kivételesen nem a trendvonaton utaznak, náluk ez már régóta jelen van, és a művészi koncepció maximális szolgálatában áll.

Sok olyat nem tudok mondani, amit korábban le nem írtunk volna. A saját útjukat járják a műfajon belül, jóval több bennük a Muse, a Radiohead, az újabb-kori Riverside és a Leprous, mint mondjuk a Dream Theater. Jól is van ez így, éppen ez az egyediség és kiszámíthatatlanság az, ami izgalmassá teszik őket. Mély érzelmek és meglepő zenei formanyelv, és mivel nem mai gyerekek (közel harminc éve létezik a csapat), mindez szépen egységbe forrva, éretten, részletekben ugyanakkor a végletekig kidolgozva. Talán nem olyan erős, mint az "Eidos", ami alighanem a magnum opusuk marad már mindörökké, de még így is figyelemre méltó, egyéni alkotás.

Storace: Crossfire (2024)

Tommy Henriksen (Alice Cooper, Hollywood Vampires) nagyon pörög mostanában, a Crossbone Skully mellett Marc Storace-nek is besegített, nemcsak gitárosként, de dalszerzőként és producerként is. A két lemez közti hasonlóságot erősíti továbbá, hogy Mutt Lange hangmérnöke (Olle Romo) keverte a cuccot. Nem akkora meglepetés tehát, hogy itt is az AC/DC a fő csapásirány, következik ez Storace múltjából is nyilván, akinek a hangja éppen Bon Scott és Brian Johnson stílusának a mértani közepén fekszik.

Szólóban az énekesek gyakran kitekintenek az anyabanda zenei világából, hogy megvillanthassák a képességeiket. Nos, Storace-től én semmi ilyesmit nem vártam, már csak azért sem, mert nála inkább a Krokus tétlensége (feloszlása) a mozgatórugó, mintsem a művészi kiteljesedés (lásd még Gotus). Ennek megfelelően lehetne ez akár a svájci banda aktuális korongja is, ha még együtt lennének. Meglepetések ezért itt nemigen vannak, ennek ellenére simán ajánlható azoknak, akiknek hiányzik akár a Krokus, akár a gyakoribb AC/DC megjelenések. Mert amit vállal (pőre, sallangmentes rock 'n' roll), azt maradéktalanul teljesíti is.

Kotta