Kiadó:
ViciSolum Productions

Honlap:
facebook.com/dieformysins

Milyen csodálatos dolog is a kukaturkálás: nem, most nem valamelyik politikus kampányszövegét olvashatjátok, amivel a hajléktalanok pártájból szeretne választókat elcsaklizni, hanem a Dionysos Rising csapatának motivációs mondatát a nélkülünk abszolút elsikkadó albumok felkutatására – ezen tevékenységünkkel, és az oldal stílus-preferációjába eső underground szegleteinek szorgalmas pásztázásával sikerült az évek folyamán néhány olyan együttes első botladozásait is megörökítenünk, akikből aztán a tömegek számára is ismert zenészek váltak. Ha meg nem, akkor legalább nekünk okoztak örömet, ami már csak azért is nagy szó, mert ötvenen túljutva ez a cél már egész mást jelent, mint kamaszkorukban (bár az öröm forrása más, a kielégülés hasonlóan kellemes.)

Nos, egy power metal együttes, a Heimdall dobos és gitáros testvérpárjának új formációja valószínűleg nem fog hatalmas pályaívet beírni, ám az elkészült lemez mégis érdemes arra, hogy felhívjuk rá olvasóink figyelmét, annak ellenére, hogy az elkészült anyag igazából nem együttest takar, hanem egyetlen embert: "A 'Scream' nagyon kemény kihívás volt számomra, mert én írtam és hangszereltem az összes zenét és szöveget, én játszottam a gitárokon, basszusgitáron és billentyűkön, és én készítettem, kevertem és masztereltem a Sonic Temple stúdiómban. Emellett én készítettem a videoklipjeinket is." – nyilatkozta a testvérpár egyik tagja, és már szívtam is a fogamat, mert a "One Man Show" csak a stand-up műfajban szokott eredményes lenni, az együttesek világában azonban az egyemberes alkotási folyamat általában a gyógyszer elgurulását jelenti, vagy egy olyan művészi megvalósítási folyamatot, aminek eredményét még maga az alkotó sem érti.

Szerencsére a kiadott lemez ezúttal sem produkciós, sem zenei oldalról nem pusztán Fabio Calluori agymenésének tűnik, vagy pedig tényleg vannak még sokoldalúan tehetséges emberek, akik képesek több oldalról is megtámogatni álmaikat. A kritika megírásához bevezetésnek a Serious Black új albuma szolgált, ami Nicola Mijic szereplése ellenére a stábból senkinek nem nyerte el tetszését – ugyanakkor azért nem volt annyira rossz, hogy vitriolba oltott bitekkel lehetett volna a kárörömnek oltárt emelni – tudjátok, olyan ez, mint mikor se íze-se bűze ételt szolgálnak fel eléd, amit elnyámmogsz ugyan, de minden élvezet nélkül.

Szerencsére nem kellett kardunkba dőlnünk, hogy ezúttal dallamos metal csemege nélkül maradunk – hiszen ott van példának a House Of Lords új lemeze, amiről még villámkritika is készült -, ugyanis a bevezetőből sejthetően a Die For My Sins mindenképpen érdemes arra, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Az együttest – vagy projektet – a testvérpáron kívül jelenleg Ralf Scheepers alkotja – és itt azoknak sem kell megijedni, akiknek az énekes giccses, néha acsarkodó vokális stílusától a szőr áll fel a hátukon, mivel a német vokalista ezúttal megmutatja, hogy a feketén és fehéren kívül egészen más tónusokban is tud énekelni, ráadásul olyan minőségben, ami előtt egy teljes angyalkórus kénytelen megemelni a glóriáját.

Természetesen mindez nem lenne elég jó dalok nélkül, azok azonban bőven akadnak a néha szikárabb, néha némi zongorával meglágyított kínálaton belül. Az egyetlen szerzemény erejéig mikrofonhoz hívott Ian Parry a "Shades Of Grey"-ben hozott dallamait hallván az AI minden bizonnyal algoritmust kreál, hogyan lehessen később slágerekkel becsapni a jó népet, de a lemez csúcsa mégis Scheepers mutatványa az "In The Sign Of The Cross"-szal, ahol Ralf barátunk olyan érzéssel énekel – bejárva mennyet és poklot –, amivel minden bizonnyal azoknak is be tudja bizonyítani tehetségét, akik szerint a német zenész még az NSZK-ban kitenyésztett "Germanus Vocalicus" mintadarabja, aki csak indulók és csatadalok abszolválására képes.

A lemez egyes etapjai ezek mellett külön-külön, vagy együttesen is hatalmas slágerpotenciált rejtenek: ezeket a dallamokat nem kell kétszer meghallgatni ahhoz, hogy azonnal a fülbe ragadjanak (nyugi, ez a "dugó" nem okoz süketséget), ám hasonszőrű társaikkal ellentétben nem is válnak rövid idő belül unalmassá.

Sajnálom, hogy a csapat valószínűleg a kitűnő eredmény ellenére sem fog kellő figyelmet kapni, pedig aki szereti mondjuk a Savatage vagy az Iron Maiden epikusabb oldalát, a Helloween "Pink Bubbles Go Ape", albumát és a dallamos európai bandák által megálmodott világot, az minden bizonnyal megérdemelné, hogy megismerje az albumot – már csak egyfajta karácsonyi ajándékként is.

Garael