Vannak a rocktörténelemben szinte közmegegyezéses alapvetések. Kétségkívül ilyen a Whitesnake "1987" albuma. Ez a lemez az évtizedek alatt a legfontosabb hivatkozási alap lett, kihagyhatatlan bármiféle diskurzusból, ha annak témája a kikezdhetetlen, minőségi hard rock zene. Ha Sykes pályafutása során csak az "1987" készítésében vállalt volna oroszlánrészt, akkor is a műfaj halhatatlanjai között tartanánk számon.

De nem ez történt. Számosságát tekintve a Sykes-diszkográfia talán nem jelentős, de kevesen mondhatják el magukról, hogy szinte valamennyi megjelenés, ahol szerzőként és gitárosként szerepelt, a műfaj klasszikusai közé emelkedett.

Bár a Tygers Of Pan Tang megélt mellőzöttségben nehéz időket, de manapság új erőre kaptak. Ugyan nem tömegek előtt, de tavaly az Analógban is korrekt bulit nyomtak nálunk. Noha Sykes csak a "Spellbound" (1981) és "Crazy Nights" (1981) lemezeken játszott, mégsem lehet csupán epizódistaként tekinteni a tagságára. Pályája elején volt, de gitárjátéka fazont adott ezeknek a lemezeknek, noha sem itt, de még csak a következő mérföldkőnek számító Thin Lizzy tagság idején sem tapasztaljuk meg azt a muzsikusi, szerző előadói karizmát teljességében, ami Coverdale mellett bontakozik ki majd rövidesen.

A "Thunder And Lightning" (1983) a Thin Lizzy utolsó nekirugaszkodása, sajnos egyben hattyúdala, túl a legnagyobb sikereken, ami ezzel együtt is klasszikusnak számít, remek dalokkal, (hang)súlyos gitárokkal, de ez a banda azért elsősorban Phil Lynottról szólt, aki ekkor már visszavonhatatlanul vesztésre állt a démonaival folytatott küzdelemben.

Jómagam a vinyl, sőt méginkább a CD korszak gyermeke vagyok. Egy-egy ilyen haláleset méginkább megerősíti azt a meggyőződésemet, hogy van létjogosultsága a fizikai hanghordozónak. Most is előkerestem a meglévő lemezeket, hallgattam a dalokat, néztem a bookletet. Jobb volt emlékezni úgy, hogy felidéztem, a zeneileg meglehetősen ellenséges '90-es években mit jelentett a két rendkívül ritkának számító Sykes szólólemez beszerzése és izgatott meghallgatása, vagy amikor megérkezett az itthon elérhetetlen második Blue Murder, egyenesen Japánból! (Vagy az, hogy az első viszont a mai napig nincs meg, ami most már tarthatatlan és elodázhatatlan szükség...)

Az értéket amúgy igazából az jelentette, hogy ezeket a kincseket, kispénzű egyetemistaként, komoly áldozatok árán és/vagy szerencsével lehetett begyűjteni. Persze az is lehet, hogy mindez csupán szimpla boomerség a jelenből nézve.

Sykes mindenesetre a Teremtőtől kapott talentumait remekül kamatoztatta. Igazi rockfazon megjelenése, lenyűgöző hangi adottságai mellé egyedi hangképzés, kifejező, virtuóz gitárjáték társult. Hangját ugyan a Whitesnake "1987" lemezén nem élvezhetjük, de ide már a maga művészi teljességében, mondhatjuk nyugodtan, rockistenként érkezik meg. A "Slide It In" (1984) lemezen inkább csak elvben hallhatjuk a gitárjátékát. A már felvett anyagra újravették, rákeverték Sykes gitársávjait, de hallás után ezt alig lehet megmondani...

Ahogy kezdtem, az "1987" , közmegegyezéses alapvetés. Aki nem ismeri/nincs róla véleménye, az valószínű e sorokat sem olvassa. Tényleg, mit lehetne még elmondani a lemezről? Két rockisten egyszeri és sajnos már megismételhetetlen produkciója, a hard rock műfaj tökéletes zenei definíciója. De amennyire működött a zenei kémia, pont annyira nem az emberi. Coverdale nagyon szűkszavú tegnapi megemlékezése mindenesetre beszédes. Ez a két zseni ki nem állhatta egymást, a köztük lévő távolság az elmúlt évtizedekben sem tudott megváltozni.

Ha valaki Sykes zenei és előadói nagyságát teljességében akarja élvezni, akkor a két Blue Murder lemez a kizárólagos és hibátlan megfejtés. Soha nem értettem igazán, hogy Sykes miért húzta az időt a megfelelő énekes utáni kutatással, amikor a megoldás elvileg kézenfekvőbb nem is lehetett volna. Ahogy mondtam; Sykes rockisten. Hihetetlen szuggesztív megjelenés, hosszú szőke rőzse, jó kiállás, virtuóz, dögös gitárjáték, brutál vibrato és... És igen; óriási rocktorok, nagyon nagy hangterjedelemmel. Ha végül mégis a szintén kiváló Tony Martin a befutó és ővele lesz ismert pl. a "Valley Of The Kings" , jobb lett volna a lemez? Biztos, hogy nem. Vele már ott voltak a klasszikus "Headless Cross" es "TÝR" Sabbath albumok. Ezekhez a dalokhoz viszont Sykes hangja kellett, fazont adtak az egész anyagnak. Van azonban még egy komponens, ami számomra különösen fontos. Tony Franklin fretless bőgőjátéka az amúgy is kiváló dalokat még inkább izgalmassá teszi. Óriási nóták, irgalmatlan zeneiség. Menjetek, merüljetek el, lubickoljatok benne!

Ekkor viszont lassan beköszönt az a korszak, ahol Sykes rockisten megjelenésének, virtuóz gitárjátékának nincs többé keresnivalója. Szembelógó, csapzott haj, kinyúlt pulcsi és kásás gitárhangzás a kizárólagosan elfogadott új trend. Ebbe a közegbe érkezik kompromisszum nélkül a "Nothin But Trouble" (1993). Sőt, olaj a tűzre, hiszen a második lemez slágeresebb a bemutatkozó anyagnál, amivel kényszerűen bár, de rögtön kiiratkoztak és távoztak is a piacról. Maradt Japán, mint egyetlen menedék a hozzájuk hasonló felfogásban muzsikáló és kitartó zenekarok többségének.

Ha valaki nem elégszik meg a streaming szolgáltatók nyújtotta lehetőségekkel, ma már meglehetősen költséges a BM lemezek begyűjtése. De még inkább igaz ez Sykes szólóanyagaira, hiszen ezek kevés példányban, kisebb kiadóknál, inkább csak Távol-Keleten jelentek meg a "száműzetés" idején. Nekem a "Loveland" (1997) és "20th Century" (1997) van meg, szenzációs anyag mindkettő. Az elsőn zongorás, lassabb dalai vannak, de erős hangja, és a síró-rívó Gibson Les Paul miatt messze nem szentimentális a végeredmény. Utóbbi pedig 100% Sykes. Itt Marco Mendoza a "társa a bűnben". A Blue Murder debütnél egyszerűbb, slágeresebb dalszerkezetek, némi Thin Lizzy örökséggel, óriási, signature Sykes-gitármunkával.

Évek óta vártuk, hogy visszatérjen. Jöttek ugyan a hírek, hogy éppen kikkel dolgozik, de kézzelfogható eredmény alig. 2004-ben örömmel fedeztem fel Derek Sherinian "Mythology" szólólemezén, főleg, hogy a "God Of War"-ban Zakk Wylde-dal vállalt olyan zabolátlan "kettőst", hogy a fal beleremeg, de mindez csak mézesmadzag volt. A nagy visszatérés elmaradt.

Tegnap pedig jött a letaglózó hír, ami nemcsak a rajongókat, de a szakmát is meglepte. Mint kiderült, nem sokan tudtak arról, hogy halálos beteg. Egy igazi rocksztár távozott, a legnagyobbak egyike.

A Tygers Of Pan Tang, a Thin Lizzy, a Whitesnake, a Blue Murder énekes/gitarosának mindössze 65 év adatott.

Köszönünk mindent; nyugodj békében, John!