Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.facebook.com/the7thguild

Hogy ki a legjobb az új, szupercsapatnak kikiáltott olasz együttesben? Egyszerű a válasz, pedig a koncepció szerint mindegyik dalban három világszínvonalú énekes "versenyez" a címért – hát a gitáros! Nos, nem hiába hangoztatja Tartuffe a zenész felbukkanásakor minden alkalommal, hogy Simone Mularoni, a DGM és a Sunstorm kiválósága mekkora tehetség, ez pedig még az olyan inkompetens, a gitárosok világát éppen csak ismerő személy számára is egyértelmű, mint én, akinek a nagy hangszermárkák termékei, és az azokat reklámozó arcok inkább vizuális értéket jelentenek, mintsem művészit. (És most bátran vádolhatsz azzal, hogy mégis, hogyan merek zenei ismertetőket írni – maradjunk hát abban, hogy digitális lenyomataim tényleg csak jelek, semmiképpen sem kritikák, mert azok írásának szakmai kompetenciáját meghagyom blogunk többi publikálójának.)

Mularonit lehetne villámkezűnek is hívni – hiszen a lemezen tényleg füstölnek a keze alatt a húrok –, de a jelző, úgy érzem, az ő esetében degradáló lenne, hiszen játékában ott van a csodálatos érzelmi töltet és az a tempóérzék is, ami mondjuk a sportban az afroamerikaiakat avatta a kosárlabda csillagaivá. Hallgasd csak meg a "Glorious" szólóját, ami úgy tud egyszerre dallamos és virtuóz lenni, hogy a három, operaénekesi kvalitásokkal bíró vokalista a kiadó szándékának ellenére is "kénytelen" a háttérbe szorulni, rögtön hallani fogod – nemcsak érteni –, hogy miért is vagyok elájulva a Mularoni hangszeres akrobatikájától/művészetétől.

De ne legyünk igazságtalanok, mert Tomi Fooler, Giacomo Voli és Ivan Giannini – akik közül talán az új keletű és hajmeresztő színvonalbeli lejtmenetet produkáló Rhapsody Of Fire énekese, Voli a legismertebb – az európai szimfonikus power metal legszebb hagyományainak megfelelően – és az olasz operatikus dallamérzékenységet megtisztelve – tökéletes tenori adottságokkal áriázzák el a sztenderdbe hajló dalokat.

Nos, ha a hideg is kiráz a giccstől sem mentes stílustól, akkor ez nem a Te zenéd, mert mint ahogy az eddig leírtakból kiderült, itt mindenből sok van, sőt "sokkal sok": Malmsteen pedig elégedetten bólogathatna, már ha nem öntené el az epe attól a produkciós munkától, amit a Scarlet Records beleölt a lemezbe, mert itt minden dalra jut egy vagy két egységnyi komoly múlttal rendelkező aktív vagy session muzsikus: Michael Ehrè (Gamma Ray, The Unity), Francesco Ferraro (Freedom Call), Daniele Mazza (Ancient Bards) & Alessio Lucatti (Vision Divine, Deathless Legacy), aki csuklóból képes a stílus élvonalbeli, ismertebb zenészeinek szintjére emelkedni.

A stílus tehát adja magát, mégis, kezdésnek két olyan "wannabe" Helloween himnusz hívja elő a hét kulcs őrzőjét, ami miatt még a tökfejek is megvilágosulnak, pedig az ismerős gitárfutamokat jól elborítják a szimfo-maszlaggal, de én úgy érzem: így van ez jól. Folytatásként pedig szépen sorjáznak egymás után a zenei panelek, melyeket a vokális és hangszeres munka emel ki jócskán az átlagból, és ha a lemez címadó dalának szólóját hallván plágiumért kiáltanál, ne tedd, mert ilyen gitármunkára sem Weikath, sem Hansen nem volt képes. Elképesztő, mennyire profi teljesítményt nyújtanak a szereplők, illetve a háttérmunkások, mert ne gondolja senki, hogy a szerzeményeket nem egy komplett írói válogatott (ami lehet ugye egyszemélyes is) rakta össze, olyan precizitással, amire az AI még sokáig nem lesz képes: a "Guardians Of Eternity" pedig tökéletesen igazol ebben, ahogy az öt és fél percbe képesek voltak annyi epikát varázsolni, amennyit Victor Hugonak sikerült a Nyomorultakba és a Párizsi Notre-Dame-ba – összesen.

Nem is szaporítom tovább a szót – megtette azt az előbb említett Hugo, aki nem látván, hogy ismertségét 2025-re a Tik-Tok platform 1-5 perces feldolgozandó tartalma fogja halálra ítélni, képes volt 100 és 100 oldalt írni, holott a fiam középiskolás osztálytársainak nagy része szerint el lehetett volna az egészet intézni két Instagram poszttal.

A The 7th Guild tehát vissza tudott csempészni valamennyit az ezredforduló tájékán felfutó stílus reputációjából, és jóllehet az összkép (hangzat) túl profi ahhoz, hogy akár egy percre is elmerüljön a spontaneitás diszkrét bájában, bátran merem ajánlani azoknak is, akik szerint a szimfonikus európai power már önmaga definiálásában is fából vaskarika. De inkább vaskarika.

Garael