Kiadó:
Pride And Joy Music

Honlap:
www.aldariaband.com

Lehetséges, hogy a Tobias Sammet-féle Avantasia projekt már sosem fog ereje fényében tündökölni, ám az biztos, hogy a színtérre gyakorolt hatását – az előzmények ellenére is – bátran nevezhetjük stílusteremtőnek. Nem lenne elég a két kezem – pedig nem vagyok kanadai favágó – hogy összeszámoljam, hány album született Sammet mesterművei óta az Avantasia szellemében, legutóbb éppen Marius Danielsen viking-kalapácsos műhelyéből. Azt persze elismerem, hogy a próbálkozások nem mindig járnak az "opera" szó értékteremtő erejével, bár nem igazán emlékszem annyira kutyaütő próbálkozásra sem, ami az állatvédőket feljelentésre buzdította volna. Ez véleményem szerint magából a stílusból fakad: ha már valaki nekiáll egy ilyen, általában sok munkát igénylő vállalkozásnak, eléggé felkészül ahhoz, hogy ne gyalázatos legyen az eredmény, a meghívott vendégek pedig – az esetleges gyengébb zenei aspektus ellenére is – el tudják vinni a hátukon a produkciót.

Megvallom őszintén, jelen kritika tárgyának megálmodójára nem nagyon emlékszem, bár anyacsapata, a Memorized Dream egyik albuma rémlik még a 2010 előtti időkből, de az sem a színvonal, hanem az egyik dalra meghívott, akkoriban a csúcson lévő Olaf Hayer miatt: mondanom sem kell, hogy a vendég kurta szereplése szőröstül-bőröstül felfalta az egész lemezt, már ami a nívót illeti.

Frode Hovd gitáros mégsem lehet ismeretlen a szakmában, hiszen a stílushoz méltó vendégcsapatot sikerült összetoboroznia, ráadásul többnyire nem a szokásos, kissé elkoptatott nevekkel: Todd Michael Hall (Riot V), Rick Altzi (Masterplan), Mathias Blad (Falconer), Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire), Jonas Heidgert (Dragonland), Jimmy Hedlund (Falconer), Pellek (Pellek), Roland Grapow (Masterplan), Mike LePond, (Symphony X), Uli Kusch (ex-Helloween), Peter Danielsen (Darkest Sins) Mistheria (Vivaldi Metal Project) – aki kíváncsi az össze zenészre és szereplőre, kedvére böngészhet a projekt honlapján.

Mielőtt rátérnék a lényegre, tudjuk le gyorsan a legrosszabbal. A történet nem éri el Tolsztoj műveinek színvonalát, de lehet, hogy egy jobb tollú gimnazista kezdeti írói próbálkozásának eredményeit sem, ám ez ne riassza el a hallgatót, tanulmányozzuk át egy kicsit a valódi opera-történelem librettóit, ott sem fogunk egy megzenésített Shakespeare-i szonett irodalomrengető értékhalmazára bukkanni.

A zene viszont – ami bőven támaszkodik az Avantasia lefektetett tartópilléreire – meglepően idézi fel a stílus jobban sikerült pillanatait, még akkor is, ha azokat már eljátszotta más is. A szokásos prológust követő, galoppozó metal-himnusz refrénjében nem csak a klasszikussá vált "Reach Out For The Light" (Avantasia 1) refrénjét, hanem konkrétan a szöveget is felismerhetjük: ilyen mértékű lopásra azért nem nagyon emlékszem, bár az is lehet, hogy a szövegi egyezőség amolyan hivatkozásféle akart lenni. A Manowar hívőket azonban nem hiszem, hogy érdekli mindez, hiszen ajándékba egy olyan indulót kapnak, amiért az ötvenes évek Magyarországán ölni tudtak volna a hivatásos mozgalmi-dal gyártók.

Folytatásként elemezgethetném egyenként a dalokat, de minek? Aki ismeri a stílus alapjait, az úgy is tudja, mire számíthat, talán annyit az elvárásokhoz, hogy a kész mű igen "guitar-heavy" lett, amiben nagy örömömre egymást érik a remek szólók, és Jimmy Hedlund ismételten ráébresztheti arra a hallgatót, mennyire is alulértékelt szereplője az instrumentális színtérnek. (A Falconer legénysége igen kitesz magáért, hiszen Mathias Blad a "Trail Of Tears"-ben olyat énekel, amiért egy szirénekből összeállt zsűri zokogva emelheti magasba a 10 pontos táblát.)

A Grapow keverte végeredmény – aminek egyes momentumaiban igencsak érzem a mester dalszerzői hatását is – ugyan nem lett annyira bombasztikus, mint amit a stílus sztenderdjei kívánnak, de a viszonylagos szárazabb hangzás talán annak is köszönhető, hogy a szimfonikus elemeket a gitárok igencsak háttérbe szorítják.

Mit is mondhatnék végezetül, mint a metal operák nagy rajongója? Gyerekes? Klisés? Hatásvadász? Igen. De az igazat megvallva, lehet, hogy éppen ezekért tetszik: az ítéletet vállalom, még akkor is, ha ez valahol előbb-utóbb a stílus végét fogja jelenteni.

Garael

Kiadó:
Open E Music/Kobalt Lable Services

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
facebook.com/steelpantherkicksass

Idézni csak klasszikustól... – szól a mondás. Nos, akkor azonmód ide kopipésztelem egy korábbi kijelentésem: "Ez már tényleg kezd ciki lenni; hagyjuk meg a popzenének azt a kétes jellemzőt, hogy csak fülledt erotikával, lufi nagyságúra fújt műmellekkel és fedetlen hátsók hisztérikus rángatásával (vagy manapság már egymás színpadi leokádásával) tudják eladni azt a terméket, ami e közönséges körítés nélkül csupán tartalmatlan, gyorsan lebomló hulladék. Ha a fémpárduc nem rúgja le – inkább előbb, mint utóbb – ezt a lompos cicababa imidzset, menthetetlenül eltűnik a süllyesztőben, mint valami rossz ízlésű, pancser epizodista."

A lényegi mondanivalóhoz továbbra is tartom magam, de megjegyzem, hogy a Steel Panther jeleit sem mutatja annak, hogy készülne valamiféle süllyesztőben eltűnni. Talán kopott valamit a közönség lelkesedése, talán múlóban az újdonság hatása, de elképzelhető, hogy a beszédes: "Alább a színvonallal!" címet viselő anyag majd új lendületet ad ennek a botrányos(an szórakoztató?) jelenségnek. Annak mindenesetre örülök, hogy mind az istenkáromlás, mind a szabadosság területén érezhető egy apró lefelé szabályozás; kb. 8,5 százalék, nem több.

Az már önmagában örvendetes, hogy a borító ezúttal nem egy alattomos hasba rúgással gyalogol bele 0:0-nál a kereszténység önérzetébe és általában véve az emberi jó ízlésbe. A legszimpatikusabb mégis az, hogy a megszokott hajmetál slágeresség mellett helyet kapott néhány eddig hanyagolt zenei megoldás: pl. a "Now The Fun Starts" enyhén pszichedelikus rockja, vagy az 1982-es Cheap Trick nóta, a "She's Tight" határozottan The Cars-os hangulata.

Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezek a hosszú évekig csak kallódó zenészek soha nem tettek volna szert ilyen népszerűségre, ha értelmes, vagy legalább közömbös, hétköznapi dolgokról énekelnek. Ma már olyan magasan (vagy olyan alacsonyan?) van az emberek ingerküszöbe, hogy trükk, botrány, sokkterápia nélkül aligha arathat valaki sikert. Az én ingerküszöböm mellesleg elég magasan van – úgy értem, zeneileg – és az acélpárducok szerencséje az, hogy kiváló hangszeresek, értenek a dalszerzéshez, és egy olyan korszak, egy olyan műfaj ihlette meg őket, amihez éltes korom miatt kedves emlékek fűznek… Nem tudom őket nem szeretni…

Tartuffe

Tombor Nándor egyszemélyes projektje igen aktív, hiszen az előző anyag óta csupán néhány hónap telt el. Az idei EP mindösszesen 20 perc játékidőt ölel fel, ami egyrészről korrekt, hiszen nem teljes lemezanyagról beszélünk, másrészről ez a 20 perc olyan tömény zenei dózis az agynak, mint a cukrászdában egyben letolt mézkúp & japán torta kombó a gyomornak. 

Egy biztos, nem fogjuk három hallgatás után azt érezni, hogy a könyökünkön jön ki, de hátulütője is van, jelesül, hogy a nagyon elborultakon kívül azért mindenki szereti (még a prog klubon belül is), ha van valamiféle zenei kapaszkodó. Itt én négy meghallgatás után sem érzek ilyet. Jobbnál jobb progresszív rock/metal témákat hallok egymáshoz, egymásra fűzve, megállás nélkül, ami nem jelenti azért azt, hogy homogén, leküzdhetetlen monolit lenne az anyag. Nem könnyű hallgatnivaló, de az egyes témák mindenképpen élvezhetőek és kellően változatosak. 07:40-nél pl. elindul egy magyar népzenés, bartókos közjáték, ami kimondottan üdítő, itt mindig felkapom a fejem, ebből, ilyenekből lehetett volna többet és bátrabban megjeleníteni, legalábbis az én ízlésem szerint.

De ahogy az első lemez kapcsán leírtam, a projekt teljesen önazonos, egy zenei, művészi önkifejezés és pontosan annak készült, ami lett. Tombor Nándor muzikalitásának, lelkének aktuális lenyomata, ami mindenképpen elismerésre méltó, és főleg a mai zenei silányságban mindenképpen tisztelni kell. Nándor minden hangszert magabiztosan szólaltat meg, illetve programoz; zeneileg az "Azure" is kikezdhetetlen. Az EI nem szól mindenkihez, sőt az igazat megvallva, azt hiszem, hogy relatíve kevés emberhez szól, de ha a művészet kizárólag a hallgatók eléréséről szólna, akkor megszűnne önkifejezésnek, művészetnek lenni, kisgrófónak hívnák, minőség helyett mennyiség lenne, és lehetne vele hizlalni az elbutult fejeket.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nightranger.com
facebook.com/nightranger

A Night Rangerrel való komolyabb megismerkedésem történetét korábban már két bejegyzésben is alaposan dokumentáltam. Ezzel most nem untatom az olvasót, mint annak ecsetelésével sem, hogy – más jellegzetesen amerikai bandákkal egyetemben (Kansas, Bad Company, stb.) – miért nem lettek igazán népszerűek Európában, miközben "otthon" legendaként ünneplik őket (mármint a 40-es, 50-es [+] korosztály). A Frontiers bábáskodása néhány jobb napokat látott együttes fölött szerencsére olyan jól is el tud sülni, mint a Night Ranger esetében. Momentán Európa exportálja a klasszikus rock n' rollt Amerikába...

A "Somewhere In California" (2011) váratlan siker lett nálam, még az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült a "Follow Your Heart" című dallal. Majd 2014-ben megjelent a "High Road", ami sokkal kevesebb lelkesedést váltott ki belőlem, jóllehet gyöngének egyáltalán nem nevezném. Két hónappal az album megjelenése után Joel Hoekstra bejelentette, hogy Coverdale hívására a Fehér Kígyó csapatába igazol; s akkorára talán már a saját szólóalbum (Dying To Live, 2015) gondolata is érlelődött benne. Helyére egy olyan gitáros került, aki semmilyen tekintetben sem marad el köztiszteletnek örvendő elődjétől; Keri Kelli (akit itthon talán kevésbé ismernek) olyan nagy nevekkel muzsikált már együtt, mint az L. A. Guns, Alice Cooper és Stephen Pearcy.

Tavaly decemberben a Frontiers meglepett bennünket egy "35 Years And A Night In Chicago" című koncert DVD-vel is, amit a híres chicagói House of Bluesban rögzítettek. Erről – bevallom férfiasan – azért nem született nálunk kritika, mert akármilyen jó a zenei anyag, a kapkodó vágások, igénytelen (sokszor életlen) fényképezés teljesen kiverte a biztosítékot. A Frontiers nem először tesz olyan koncert DVD-t az asztalra, ami hiánypótló ugyan, mégis jobb lett volna, ha így, ilyen formában nem jelenik meg (vagy egy kicsit jobban megfinanszírozzák).

Nem csigázom tovább az olvasót, a "Don't Let Up" borult jó kis anyag lett, kb. olyan, mint amilyen a "Somewhere In California" volt. Tiszta Amerika, és a jó értelemben! A "Somehow Someway" olyan napsütötte kaliforniai vidámsággal, könnyedséggel köszön be, hogy az ember azonmód fölpattint egy jéghideg sört és szemével mindjárt a bikinis, görkoris csajokat kutatja. (Mondjuk ez márciusban elég reménytelen...) A lényeg, hogy aki felhőtlen szórakozásra vágyik, nyugodtan szerezze be az új lemezt, mert bő 50 perces garantált örömzenében lesz része.

Tartuffe

Elment a Rock 'n' Roll..... RIP.

Talán nincs a filmtörténelemben még egy olyan regényadaptáció, amit ennyiszer, ráadásul ennyi stílusban forgattak le. A klasszikus, többé-kevésbé Dumas-hű  feldolgozások mellett készült belőle sorozat, a szolgák szemszögéből forgatott paródia, wuxiaba ágyazott, drótos párbaj-akrobatika, a főhős parafrázisaként felfogható női változat, és legutóbb egy steampunk beütésű akció-film, de tekinthetjük a történetet az adott kor feltörekvő, vagy állócsillagjainak 10-15 évenként filmre vitt bemutatkozási lehetőségeként is.

Ilyen gazdag feldolgozási múlttal tehát mindenkinek meg lehet a kedvence, nekem talán a leghíresebb, és legklasszikusabb, az 1973-ben készült Mark Lester-féle produkció határozta meg leginkább filmes viszonyomat a klasszikus történethez. Lester ragaszkodott a regény vonalvezetéséhez, így a testőrök kalandjai nem is fértek bele egyetlen filmbe, jóllehet a leforgatott két rész egyszerre készült, és eredetileg egyetlen filmnek is szánták, ám már akkoriban is a profit határozta meg a sikert, így – ugyan a színészek csak egy film után kapták meg szerződésben rögzített bérüket –, a producerek és forgalmazók két külön alkotásként, dupla annyi haszonnal vetítették le a kor szupersztárjait felvonultató filmet. A szereposztás a mai fiatalság számára talán már nem annyira impozáns, de a hetvenes években mind Amerikában, mind Angliában igazi nézőcsalogató faktorként vitte el a film költségvetésének jelentős részét.

Lester olyan arche-típusokat és jellemzőket teremtett az eredetileg is arche-típus szereplőkből, mint Rochefort – akit a metal kedvelők kedvenc színésze, Christopher Lee játszott – félszeműsége, vagy D'Artagnan fiatalsága – addig ugyanis meglett férfiként ábrázolták az egyébként a regényben is tejfölösszájú hőst –, és sok vonatkozásban el is tért a regény-sugallta szereplői alkatoktól: Richelieu bíborost az eredetileg az egyik testőr szerepére szánt Charlton Heston alakította, és a nagydarab, harsány Porthost a vékony, és hiúságában is visszafogott Frank Finlay – mondanom sem kell, hogy a színészek kvalitásaiból következően mindkét választás parádésra sikeredett. D’Artagnan szerepére a fiatal, és a naivitást, valamint a sokszor "kivagyi" hebehurgyaságot is remekül közvetítő, akrobatikus mozgású Michael York lett kiválasztva, Athos alakját a tulajdonképpen önmagát alakító, állandóan italozási és verekedéses botrányba keveredő Oliver Reed öltötte magára, míg Aramist a kor szépfiúja, a rendező kedvenc színésze, Richard Chamberlain alakította. (Aki főszerepét játszotta egy másik, D'Artagnant mellékszereplőként ábrázoló Dumas-adaptációnak, a Vasálarcos férfinak is.)

A képi világ, a kosztümök káprázatosra és korhűre sikerültek, a párizsi utcák talán egyik filmben sem voltak ennyire húgyszagúak, és a köznép sem azt a "megszépített" francia polgárságot mutatta, amit a korabeli kalandfilmek addig közvetítettek. Piszkos, bolháktól hemzsegő, faragatlan iparosoktól valamint parasztoktól hemzsegő világ tárul a szemünk elé, ami szöges ellentétben áll az arisztokrácia dőzsölő, és fényűzésben unatkozó dekadens eleganciájával, felsőbbrendűségi attitűdjével. A négy főszereplő szintén nem az az idealizált, egydimenziós karakter: Athos iszákos és durva, Aramis önző, és lenézi társait, Porthos együgyű, D'Artagnan pedig hebrencs és olvasni nem tudó kisnemes, mégis imádni való valamennyi, mert olyan embereket testesítenek meg, akik Dumas romantikus világában mégis felette állnak a kor társadalmának a bajtársiasság, becsület, no és persze a harci tehetség által.

A filmet mégsem ez emeli ki a feldolgozások tucatjaiból, hanem Lester rendezése, aki bámulatra méltó módon adagolja a humort a kalandok közé, így legyőzhetetlen hősei olyan emberközelivé válnak, amilyennek még sosem ábrázolták őket. A remek akciójelenetekben így nem a vér dominál, a szinte burleszk-szerű poénok azonban nem fordítják át a cselekményt paródiába. A regény egyik központi szálát adó, az ellopott nyakékért Angliába tartó, egymás után elhulló testőrök bukása egyszerre szívszorító és komikus: Athos vívás közben egy vízimalom lapátjaiba gabalyodik bele, így tudja tulajdonképpen már lefegyverzett ellenfele torkon szúrni (ami túl élethűre sikeredett, mert a színész tényleg megsebesült), Porthos fejére egy kiprovokált párbajban az istálló tetejének leomló darabja esik – hiúságára jellemzően legnagyobb gondja nem az e következtében kapott karszúrás, hanem kiszakadt inge – egyedül talán Aramis esik el úgy, ahogy azt egy hőstől várná az ember. A humor másik forrása D'Artagnan szolgája, Planchet, aki a saját csetlő-botló ügyetlenségében szintén a burleszk világából maradt ránk, de számtalan geg adódik a kor emberének viselkedését kifigurázó és színnel teli életképekből is: Bonacieux kispolgári megmozdulásait, vagy a kocsmákban játszódó borböfögéses, zsírtól csöpögő jeleneteket nehezen feledi az egyszeri néző. (Lestertől már a kezdetektől fogva sem állt távol az extremitás, eleinte úgy gondolta, hogy a filmet a Beatles négy tagja játssza! – ne feledjük, hogy a rendező munkája az együttes első filmje volt. Az akciójelenetekben rejlő humor-faktor csúcsát ugyanakkor nem ez a film, hanem a Húsz év múlvát felidéző folytatás nyújtja, amiben a főhősnek egy törpék (!) által alulról irányított, mechanikus szerkezetű elvarázsolt-kastély-szerű szobában kell életét menteni.) A rendező még La Rochelle embertelen ostromát is egy amolyan huszáros – bocsánat, testőrös – csínytevésként ábrázolja, ahol hőseink képesek a hosszúkás francia kenyeret amolyan baseball ütő módjára a repülő bombák visszaütésére használni, mindezt úgy, hogy a nézőt nem fogja el a "mi a franc volt ez?" szürreális érzése.

Természetesen nem maradunk torokszorító, érzelmes jelenetek nélkül sem, Constance Bonacieux – akit a hetvenes évek szex-szimbóluma, Raquel Welch játszik – halála a film tragikus történéseinek kiemelkedő pillanata, akárcsak D'Artagnan mindent kockára tevő, gyászból eredő fájdalma, vagy Athos önrombolásra buzdító szerelmi csalódása, és feleségével, a gonosz Miladyvel fenntartott ambivalens viszonya.

A film óriási siker lett, köszönhetően, a pazar díszleteknek és a színészek játékának, de legfőként az új rendezői felfogásnak, ami – sajnos – semmilyen más korabeli kalandfilmben nem köszönt vissza. 1989-ben készült egy Lester-féle folytatás, de hiába jelentek meg újra – és működtek – az elődöt sikerre vivő elemek, a film limitált hossza nem engedte kibontakoztatni a történetet, amit ennek érdekében jócskán át kellett dolgozni – természetesen a végeredmény kárára. Ajánlom hát mindenkinek ezt a kortalan, kétrészes klasszikust, már akinek nem jön a könyökén ki Dumas története, és nem olvasva a regényt, szeretné a legpontosabb képet kapni annak tartalmáról.

Garael

Kiadó:
Pride and Joy Music

Honlap:
facebook.com/staminaitalianband

A Stamina úgy robbant be 2015 év végi listámba, mint a háromkezű zongoraművész a billentyűsök elit-ligájába: enyhe progresszióval, a Royal Huntra és a Fair Warningra jellemző vokál és harmónia megoldásaikkal fűszerezett zenéjük nemzetközi kritikai elismeréseket is hozott, jóllehet, az olasz metal élvonalába még mindig nem sikerült beverekedniük magukat. (Ez persze nem az ő gyengeségüket, hanem a talján szcéna erejét bizonyítja.)

Járt utat járatlanért el ne hagyj – úgy látszik ez olyan nemzetközi igazság, amit az olaszok is elfogadtak és nem törekednek megújítani azt, ami egyébként is jól működik. A legutóbbi lemez énekeskavalkádját ugyan most egyetlen frontember váltotta fel, de Alessandro Granato nem vall szégyent, dallamai és hangterjedelme biztosítja a "Perseverance" (2014) vokális színvonalát, ami már csak azért sem lebecsülendő teljesítmény, mert a két évvel ezelőtti lemezen maga Göran Edman dalolta fel a produkció talán legemlékezetesebb tételét, amit Granatonak sikerült duplikálnia: az "Undergo" lírája ugyanúgy képes az érzelmeket előcsalogatni a hallgatóból, mint tökéletesen sikerült elődje.

A "System Of A Power" tehát ott folytatja, ahol elődje abbahagyta, és bárcsak a magyar gazdaság ontaná magából úgy a profitot, mint az olaszok az emlékezetes dallamokat, melyek a kiváló instrumentális teljesítmény mellett úgy is elvinnék a hátukon az egész albumot, ha a gitáros és billentyűs nem tartozna a kiválóan iskolázott zenészek közé. (Bár Tartuffe szerint Luca Stellitonak – névrokonával ellentétben – kissé csomós neoklasszikus elemeket is felvonultató játéka, de kollégám gyermekkorában mindig tengerész-kapitányt játszott, és észrevesz minden bogot, amit egy átlag szemlélő nem. Az album tényleges gyenge pontját inkább a gyenge, nyers hangzás jelenti – pedig milyen jól szólhatnának a megdörrenő power riffek!)

A Dream Theater-i alapokon nyugvó enyhe progressziót persze nevezhetnénk egyszerűen jól kidolgozott instrumentális koncepciónak, de hát annyira szeretünk skatulyázni, hogy abból két gyufagyárat is el tudnánk tartani: jó, legyen a stílus továbbra is progresszív-heavy, vagy dallamos metal, a végeredmény szempontjából mindegy. Úgy gondolom, a csapatnak egy olyan szerencsésen "összerakott" stílus-mixet sikerült kreálni, amit kedvtelve hallgathat az AOR, vagy a keményebb stílusok hallgatója is, ez pedig most már sokadik albumon prezentálva tehetségre vall, nem egyszeri kreatív-lövésre, de ez – ismerve az olasz metal életerejét – egyáltalán nem meglepő. Akik olyan slágereket képesek írni, mint a már említett líra, vagy a játékos Hammond-futammal megbolondított, Royal Huntra jellemző, vokálokkal dúsított "Love Was Never Meant To Be", azok előtt megemelem nem létező kalapom, ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen bármelyik szerzeményt kiemelhettem volna, kezdve a zongorás-riffelős, törzsi dobokkal megbolondított "System Of Power"-rel, a lemezt nyitó, igazi sláger-bombát robbantó "Holding On"-ig.

Elgondolkodtam azon, hogy ebben a stílusban, ilyen színvonalon alkotó brigádtól el tudnék-e viselni még 10 hasonló lemezt – gondolom, ízlésemet ismerve az olvasó is tudja a választ. Ez pedig olyan "időtlen", stílusokon átívelő dalszerzői és előadói tehetséget feltételez, ami engem abszolút képes meggyőzni, még akkor is, ha a változatosság izgalma ugyanazon keretek között valósul meg – ez azonban nem nagy baj, mert hogy nézne ki Agatha Christie bűnügyi univerzuma karatézó akciódetektívekkel?

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

A svéd dallamos hard rock ügyeletes kedvenceinek is meg kellett küzdeni a népszerűségért, a (csöppet sem érdemtelen) sikerért, a státusz-értékű Frontiers szerződésért. Ez azonban nem jelenti azt, hogy korábban gyöngén muzsikáltak volna. Korántsem! A 2014-ben remaszterelve kiadott 2008-as "Are You Ready To Rock" effelől minden kétséget eloszlatott. Mégis úgy tűnik – az ún. szakmai közmegegyezés is ez –, hogy a 2012-es "Bleed & Scream" jelentette számukra az igazi áttörést, akkor találták meg igazán a korábbinál kicsit keményebb, tuti hangzást. Erik Mårtensson vokális teljesítménye is erre az időszakra érett be.

Az "Armageddonize" (2015) ezek után logikus fejleménynek tűnt, most pedig egy új "Momentum"-mal leptek meg minket, ami természetesen annak rendje-módja szerint el is kapott bennünket. Igen, méghozzá azért, mert szédületes, fergeteges, magával ragadó album, a skandináv melodikus rock egyik csúcsteljesítménye. Egyedi? Egyedülálló? Korszakalkotó? Nem! De amint azt már számtalanszor kifejtettem, és Túrisas kolléga is meggyőzően elmagyarázta az "Are You Ready To Rock" megjelenése kapcsán írott eszmefuttatásában: ezek fontos és értékes tulajdonságok, de nem előföltételei sem a szerethetőségnek, sem a minőségi szórakoztatásnak, sem a sikernek, sem – horribile dictu! – a maradandóságnak.

Újra ki kell emeljem Erik Mårtensson tiszteletet parancsoló képességeit és bámulatos tehetségét: ennek a formációnak nemcsak énekese, gitárosa, billentyűse, de producere, sőt hangmérnöke is. Így a minden korábbinál frissebb, bikább megszólalás is az ő érdeme: mind énekesként, mint a sound fő felelőseként. Külön dicséret illeti a "Black Rain" című nótáért, ami talán a banda eddigi legszikárabb szerzeménye. Jó néha kilépni ennek a skandináv pop-rock diszkónak könnyen egyhangúvá váló alapritmusából. A "The Downfall Of Eden" is üde színfolt a maga már-már Black Star Rideres, kelta hangulatával, amit a japán kiadás bónuszaként elsütött akusztikus változat csak fölerősít.

Persze igazságtalan lennék, ha nem említeném meg az együttes másik aduászát, Magnus Henriksson gitárost, aki úgy kíséretben, mint szólóban folyamatosan brillírozik. Itt is belead apait-anyait, ami kell is ahhoz, hogy ez a hard rock táncfesztivál ne váljon túl "züszivé", szirupos toborzójává a rock koncerteken alulreprezentált nőnemű hallgatóságnak. Ha találomra meglepnének egy Eclipse nótával, nem biztos, hogy meg tudnám mondani, melyik albumon van, de itt az egyneműség, az egyenletes színvonal nem szitokszó, vagy lekicsinylő értékelés, hanem inkább promóciós ajánlat...

Tartuffe

Kiadó:
SG Records

Honlap:
www.tommyvitaly.com

Kövezzenek meg a gitármesterek, de Tommy Vitaly albumai  – az eddigi három – sokkal jobban tetszettek, mint a  shred csapatok főgeneralisszimuszának aktuális munkái – még akkor is, ha az egy ujjra eső arpeggiók permutációja és variációja az olasznál nem a végtelenhez közelít, és két barokkos hajlítás közötti mini gitárszóló nem volt olyan precíz, vagy ösztönből kimunkált, mint a svéd példaképnél.

Azt persze elismerem, hogy Malmsteen esetében az utóbbi idők albumainak élvezeti értékét az elképesztően rossz hangzás, és hát a saját énekhang jelentősen befolyásolta, de mindezt leszámítva is vallom, hogy a talján zenész egész egyszerűen – jelenleg – jobb dalszerző a mesternél, ami nem csak a dallamok területén, hanem az arányok megtartásában is megmutatkozik. Ebből következően Tommy albumait az is igazán élvezettel hallgathatja, aki nem végzett OKJ 5.5. szintű gitár tanfolyamot (de lehet, hogy 6.1-est), ráadásul a meghívott vendégek kapnak annyi teret tehetségük kibontakoztatásához, ami a megalománia nevű gitársztár-betegséggel szembeni immunitást bizonyítja.

Vitaly tehát nem bíz semmit a véletlenre – illetve ismeri saját képességeinek határait –, így a lemezen szereplő énekesek listája most is impozáns. Fabio Lione, Apollo Papathanasio, Roberto Tiranti, Carsten "Lizard" Schulz és a többiek pedig komolyan vették feladatukat, főleg annak a fényében, hogy a jelenlegi album zenei világa a legklasszikusabb heavy metal gyökerekből táplálkozik, így mindenki megidézhette saját gyermekkori énekes példaképét, legyen az Dickinson, Halford, vagy saját maga (mert hát az egészséges önbizalom az énekeseknél is megvan, és sokan képesek a metal evoluciós folyamatának csúcsragadozójaként számot adni arról, ki is a király).

A dalok tehát ismerősek lehetnek mindazoknak, akiknek zenei szocializációjában az említett csapatok jelentős szerepet játszottak, és mielőtt szememre vetitek, hogy általában kritikus füllel és egyáltalán nem jó szándékkal követem a zenei plagizációt, mentségemül szóljon, hogy itt az ihlet magja nem szarba, hanem szárba szökken, és számomra kedves termést hoz. Igen, Tommy barátunk a "hivatkozás megjelölésével", nyílt sisakkal vállalja idézeteit, melyekhez úgy tudja hozzátenni saját, neoklasszicista, vagy egyszerűen heavy metalos világát, hogy képtelen vagyok elítélni érte – ez pedig maradjon hát az én gyengeségem jele, amit olvasóink előtt már többször is vállaltam.

Van itt hát minden, mi fülnek ingere: aki a kezdő, "Indivisible" riffjében nem ismeri fel a Judas Priest örökbecsű riffjét (amit egyszer már a Running Wild is ellopott a "Death Or Glory" című számában), vagy a "The Lodge" Tony Martinos Black Sabbath hatását, annak kenegesse hátsóját Eric Adams vasalt motoros csizmájával.  Mégis – és itt még saját magam is meglepődöm saját magamon – az album egyik számomra kiemelkedő darabja egy játékos, virgás instrumentális tétel, a "Duel", ami címéhez méltó párbajcselekkel hozza mindazt a bámulni való virtuozitást, amit nem csak az ínyenc, de az átlag hallgató is élvezni tud. A másik csúcspont a lemez zárótétele, a  valahonnan az "Alexander The Great" riffjéből kinövő, de önálló életre kelt "Joan Of Arc", Schulz iskoladarabja, amiben egyértelműen bizonyossá válik, hogy az énekes az egyik legalulértékeltebb klasszisa a mezőnynek, és bármit el tud énekelni, amit a fémistenek üllőiken kikalapáltak. Persze az eddigi albumokhoz hasonlóan azok sem maradnak élmény nélkül, akiknek a Helloweennél kezdődik és végződik a metal: a "Wings Of Doom" méltóan prezentálja, milyen is lenne a tökfej-brigád neoklasszikus köntösben, de a Nightwish rajongói is kapnak egy igazi, Tarja-időszakos múltidézést a "Macabradanza" képében.

Lehet tehát, hogy nem vagyok elég konzekvens, de Tommy boy úgy tudta eltalálni az ízlésemnek megfelelő zenei világot, ráadásul olyan színvonalon előadva, amiért nemhogy az ötletcsórást, de a nyilvánvaló hatásvadász elemeket és az olcsó szinti hangzást is megbocsátom neki.

Garael

Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
facebook.com/novacollectivefusion

Meglehetősen merész dolog volt a Metal Blade kiadó részéről, hogy beállt egy ilyen projekt (pontosabban: kollektíva) mögé. A napnál világosabb, hogy nem ezzel fognak nagyot kaszálni a pénztáraknál, a slágerlisták élére (vagy legaljára) sem fognak fölkerülni vele. A "merjünk kicsik lenni"-mentalitás borítékolható eredménye már abban kódolva volt, hogy instrumentális zenéről van szó. Ezt csak tetézi, hogy a muzsikára – ha egyáltalán kategorizálható – leginkább a jazz metal, vagy progressive art rock címkék illeszthetők. Akárhogy is, a Metal Blade egy tökös vállalkozás, legalább olyan tökös mint a Nova Collective maga.

A formáció (amelyet leginkább virtuális közösségként kell elképzelni, ahol a brit és amerikai tagok között ide-oda röpködnek a digitális formában megosztott zenei fájlok) 2014 óta létezik. Dan Briggs bőgős (Between The Buried And Me, Trioscapes) és Richard Henshall gitáros (Haken) párosa képezik a "keménymagot". Hozzájuk csatlakozott Matt Lynch dobos (Trioscapes, Cynic) and Pete Jones billentyűs (ex-Haken).

Érdekes dolog a fúzió, talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy eredendően – úgy a '60-as évek vége felé – inkább a jazz zenészek kezdtek el érdeklődni az akkoriban születő új műfaj, a rock iránt. Ez a kísérletezőkedv, párosulva a stílusok (blues, funk, latin stb.) egész kavalkádjával, azután egész érdekes és értékes eredményeket hozott, sőt idővel a tehetségesebb, nyitottabb szellemű rock zenészeket is megihlette. Mostanában úgy látom, hogy a jazz muzsikusok egyre kevésbé fogékonyak a fúzióra, inkább a rock műfajban alkotó hangszeresek gondolják úgy, hogy fúziós "kirándulásokkal" legitimizálják magukat, bizonyítják hangszeres képességeiket és zeneelméleti fölkészültségüket a sokszor lekezelő jazz "szakma" előtt. Lehet, hogy van ebben némi önmutogatás, csipetnyi sznobizmus, vagy egyszerűen a félelem, hogy 60-70 évesen már nem állnak olyan jól a power riffek és az egymás hegyére-hátára hajigált "szemfényvesztő" arpeggiók.

A Nova Collective esetében azonban kétségem sincs affelől, hogy ezek a srácok nem bizonyítani akarnak (és főleg nem pénzt keresni), csupán élvezik a közös muzsikálást, valamint a szokványosból való kitekintést. A "The Further Side" ennek megfelelően nem is szokványos, sőt, kifejezetten nehezen emészthető zene. Kicsit olyan, mintha a hosszú prog metál nótákból kivágták volna az elszállós instru részeket és azokból gyúrták volna össze a hat, átlagosan 10 perces tételt.

Nekem egy kicsit hiányzik innen a koherencia, az a bizonyos központi, újra és újra visszatérő ismerős dallam, amire mintegy fölfűzik a zenei mondanivalót. Szerettem volna egy kicsit több klasszikus értelemben vett szólót is hallani; egy idő után hiányérzete támad az embernek a túlnyomórészt nyakatekert ritmikára és merész tonalitásra épülő szerzemények hallatán. Ennek ellenére az olyan elvetemült fúzió barátoknak, mint pl. én, szerez néhány szép pillanatot a kollektíva. Személyes kedvencem az albumot záró címadó, talán éppen azért, mert itt vélem a legtöbb "klasszikus" jazz elemet fölfedezni...

Tartuffe