Ó, hogy milyen szeleburdi is tud lenni az ember, ha elragadja az ifjonti hév. Pedig a munka és szórakozás megkülönböztetése elsődleges, ha boldogulni akarunk az életben. Mennyire nem éreztem én át a prioritásokat, amikor azt gondoltam szárnyaszegett, megbuktatott gimisként, hogy a másnap reggeli fizika pótvizsga azért előbbre való, mint holmi rockkoncert, még ha a rajongva szeretett Scorpions érkezik is az MTK-stadionba (1986-ot írunk…).
Sajnos, még a családom - akiktől azért elvárható lett volna némi bölcsesség – sem azt javasolta, hogy "Menj fiam, ez már egy előre lefutott, koncepciós 'kirakatvizsga', úgyis bukó, úgyhogy az a rakenroll, hogy középső ujjadat kinyújtva visszaüzensz tanár úrnak, hogyaszongya: Pista bácsi, fuck you! A harmadikat ígyis-úgyis kétszer járod, ha maradsz, ha mégy." Életbölcsesség és kellő felelősség hiányában tehát meghoztuk a lehető legbénább, de konszenzusos döntést. Eredménye: Scorpions kihagy, harmadik ismétel.
Teltek-múltak az évek… A harmonikus rezgőmozgás és Kirchhoff, valamint Maxwell csomóponti és huroktörvényei már nem zavarják köreimet, Pista bácsi is egy szánni való vértolulásos nyugger lett (akár naponta nyakon vághatnám:)), de a Scorpions megmaradt életerősnek, fontosnak és fiatalnak. Hiába no, a prioritások ugye… Na jó, másodjára (1990) és harmadjára (1993) tudatosan hagytam ki őket. 5 percenként szólt a rádióból a pacifista füttyös líra, fülig érő szájjal, meg vasfüggöny darabokkal a fogaink között integrálódtunk éppen az Európai Unióba bele. Óriásplakátok (Nyithatok-e kávéházat Bécsben? – ó, bazdmeg!), meg egyéb gyökérségek, persze, hogy félidióta világbéke-eufóriában legfeljebb a Gorkij Parkban lehet ücsörögni egymás kezét (f….t) fogva (sz…va), de jó rocklemezt készíteni aligha. Ráadásul a hard rock általánosan rossz állapota miatt a "Face the Heat" sem lett acélos.
Legutóbb viszont megfogadtuk itt a blogon: "ha megígérik, hogy az utolsó turné reménybeli hazai állomásán nem jut eszükbe még egyszer akkora marhaság, hogy a szemfényvesztő magyar beat-legenda gyöngyhajú zenebohócaival porig alázzák magukat, akkor nem kérdés, hogy a blogcsapat (2 fő) is ott fog tobzódni, majd könnyekig hatódni a búcsú perceiben."
Kóborra és Molnár "egyszer már majdnem lefogtam két hangot tisztán" Györgyre most valószínű rázárták a VIP szoba ajtaját, biztos, ami biztos, - szerencsére nem szabadultak ki/be és nem hordtak föl (bél)sarat a színpadra. Én pedig ha nem is hatódtam könnyekig (a távollétüktől azért majdnem...), de ott voltam és egy pályafutásukhoz méltó befejezést, profi műsort nézhettem végig. Az egész színpadot lefedő és csodálatos színpadképet biztosító ledlámpákkal, három kivetítővel, a dalokhoz külön megkomponált animációkkal, kisfilmekkel kísért, szinte pontosan kétórás előadás számomra egyetlen csalódása az volt, hogy kizárólag a Matthias Jabs-éra (1979-) dalaiból kötötték meg estére a dalcsokrot a teltháznyi közönségnek. Az "In Trance" pl. évek óta kihagyhatatlan alapvetés, amivel szemben a lapos "Tease me, Please Me", vagy akár a szintén karcsú és szenvelgős "Loving You Sunday Morning" egy méltatlan alternatíva.
Mint ahogy az is méltatlan, hogy sokadjára kell szabadkozva leírjuk: a Scorpions az egyik legpatinásabb európai hard rock banda evör. És aki még mindig ott tart, hogy ennek cáfolataként a csapat tényleg tengernyi balladáját hozza fel, az szégyellje magát, és okulásul hallgassa meg 40-szer egymás után Angela Gossow és az Arch Enemy feldolgozásában a "The Zoo" című örökzöldjüket az új AE lemezről.
Fiúk, még egyszer köszönjük az életművet és további szép nyugdíjas éveket kívánunk! És tudod mit, Pista bácsi? Láttam őket végre, úgyhogy tegnaptól Neked is!
Ezen a linken az általam feltöltött részlet csekkolható. A hangulat miatt talán érdemes belenézni.
Túrisas
