Kiadó:
Rhino / Warner Bros.

Nem érheti az a vád a Queensryche-ot, hogy hidegen hagyja a rock rajongókat. Ezzel a legendás Seattle-i bandával kapcsolatban erősen megoszlanak a vélemények, és a megformált ítéletek többnyire elég sarkosak: vannak, akik Chris DeGarmo 1998-as távozása óta végképp leírták a csapatot (ezt sem a "Hear In The New Frontier" - 1997 - , sem DeGarmo szórványos és kétes értékű zenei szereplése a távozás óta nem látszanak igazolni), de vannak olyan "die hard" szurkolók, akik szerint ha Geoff Tate elpukkantja magát, annak csak parfümillata lehet. Nyilván az igazság valahol a kettő között van. "In medio stat virtus", azaz: "Az erény a mértékletességben rejlik" - mondták a nagy "öregek".

Az biztos, hogy az együttes "klasszikus" fölállásának sikereihez nagyban hozzájárult a korszellem, és ebbe csúnyán belerondított az ugyancsak Seattle-ből kiindult grunge stílus - emberileg talán érthető, de zeneileg bomlasztó - médiahátszéllel megtámogatott térhódítása. Én személy szerint már régen elkönyveltem magamban, hogy az "Empire" (1990) egyszeri és megismételhetetlen "kegyelmi" pillanat volt a rockzene és a Queensryche történetében. Azt persze nem lehet felelősen kijelenteni, hogy azóta semmit sem tettek le az asztalra, pl. a sokat bírált "Q2K" (1999) lemezen szereplő "When The Rain Comes"-ban a banda legszebb korszaka csillan föl úgy 5 perc erejéig.

Az ember természetesen már meg sem lepődik, hogy az "American Soldier" is egyetlen téma (koncepció) köré lett megkomponálva (az iraki háború kapcsán persze). Kimondottan ellenszenves számomra, ha rock és metál csapatok aktuálpolitikai kérdéseket feszegetnek, de ez most nehezen megkerülhető és a veteránok kétségkívül kiérdemelték(nék) a társadalom megkülönböztetett figyelmét.

Bár a lemez hivatalosan csak március 31-én jelenik meg, már hallatják hangjukat a fanyalgók. Nem tagadom, én nem tartozom azok közé, akik az "Operation: Mindcrime II" kapcsán nagy visszatérésről meg zseniális folytatásról beszéltek. Sőt... Most azonban meg kell védenem az új albumot. Megítélésem szerint a "Promised Land" (1994) óta nem álltak elő ilyen tartalmas anyaggal. Nem véletlen a párhuzam: a korántsem vidám mondanivalónak megfelelően borongós, kicsit belassult dalok engem egyenesen a "Promised Land" fájdalmas, éjfekete világába röpítenek vissza.

Mégegyszer kihangsúlyozom, hogy az "Empire" egyszeri és megismételhetetlen, hiába keresnénk már a fülbemászó, ordítva énekelhető, szárnyaló kórusokat, de elvégre is közben eltelt közel két évtized, Geoff Tate és társai továbbléptek, és talán a világ is egy még komorabb, még élhetetlenebb hellyé változott.

Tartuffe