Kiadó:
Libri

Fordította:
Pritz Péter

Bruce Dickinson, a bőrdzsekis, cicanadrágos, puma bokszcipős rocker könyvet írt, ráadásul nem is az elsőt. Hogy ezt mikor tette? Hát biztos repülőgép-vezetés közben, miközben egyik kezével a botkormányt, másik kezében a vívótőrt tartotta. És hát akkor hol a pennát? Kérem egy olyan embernél, aki azonos mértékben tudja használni mindkét agyféltekéjét – hogy ez orvosilag-bilológiailag korrekt-e, nem tudom, én csak az eredményen csodálkozom – minden bizonnyal könnyen megoldható. Igen, így is lehet rockerkedni – amibe a kötelező "pia-szex-rock'n'roll" infantilis baromkodásai is beleférnek, és amit az író elegáns könnyedséggel kezel –, bár főhősünk életében a rocker tudat – és itt kerül a csizma az asztalra – csak annyira lényeges, mint önkéntes kadétként rohamosdit jásztani az erdőben, Aleister Crowley – erre még visszatérek – életéről filmet forgatni, sörmárkát kifundálni ízlelőbimbók pusztulása előtt és után, netán sikeresen megküzdeni a gégerákkal.

És még mi fér ebbe? Hát az is, hogy a könyv első negyedét szó szerint unjam, egy teljesen átlagos tinédzser küzdelmeit olvasva önmagával, a családdal, esetleg az angol iskolai rendszer buktatóival: még szerencse, hogy tovább is van, mondjam még? Tehát: aki túljut hősünk bebábozódási korszakán, az igazi pillangóteremtésnek lesz szemtanúja, ahol az Iron Maiden csak egyike a pillangólét ezer színben pompázó repülésének, nem több, vagy kevesebb, mint egyetlen szegmense eme reneszánsz életnek.

A könyv nem összehordott sztorik, esetleg csapongó emlékek laza füzére – ilyennel már találkozhattunk a zenészi biográfiák során, és tapasztalhattuk a forma előnyeit-hátrányait – nem, Dickinson szépen, komótosan, kronológiai sorrendben veszi sorra a történteket, az, hogy egy adott időszakban több olyan fontos is történt, ami a könyv lapjaira kínálkozik, a szerkesztő – illetve az író – baja, aki saját bevallása szerint is kénytelen volt sarokpontokat húzni a terjedelmet illetően – ennek megfelelően pedig rövidíteni-ignorálni egyes, külön könyvet érdemlő életszálakat. Így történhet, hogy a középpontban valóban Dickinson áll és nem az Iron Maiden, de nem is a zenész, hanem az a rendkívüli érdeklődésű és munkabírású ember, aki ki tud és ki is akar tekinteni a heavy metal szupersztráda – ami szűknek is bizonyult hősünk számára – forgalmából. Úgy gondolom, ez is a könyv legfőbb érdeme: úgy tud arányokat tartani, hogy az eredmény ne legyen sem széteső, ugyanakkor ne is legyen hiányérzetünk – illetve alig. (Egyetlen szál maradt szerintem kibontatlanul, mégpedig Dickinson megmagyarázhatatlan vonzódása az okkultizmushoz, illetve kapcsolata a témával, aminek eredménye a már említett Aleister Crowley tematikájú film, a "Chemical Wedding" – ismerős a cím, ugye?).

Sztorik persze vannak, de mindig alárendelve az adott időszak történéseihez, Bruce öniróniával megfestett pillanatképei saját magáról azonban csak annyira érdekesek, amennyit az ember egyébként is elképzel – vagy tud – a rocksztári lét kötelező hozzávalóról, köszönhetően a valóban rendkívül változatos, és sokszínű élettörténetnek, aminek árnyékában a vagabundizmus törpe-lére szenderül. Mert kérem, lehet röhejes, vagy pillanatnyilag ironikus saját hányásunkban fetrengeni egy hatalmas szálloda végtelenített folyosójának közepén, de mennyivel érdekesebb és izgalmasabb a háborús Szarajevó leírását olvasni egy olyan zenész szemszögéből, aki a „legigazibb trooper” módjára mert koncertet adni az akkor még valóban rendkívül veszélyes militáris zónában.

Dickinson jó író, de rendkívüli az alapanyag is, hiszen emberünk életében minden egyszerre jött össze, amire gyermekként – katona, pilóta, rocksztár, vívóbajnok – és amire esetleg felnőttként – forgatókönyv-író, sörtulajdonos, cégvezető – vágytunk és vágyunk. Ezért (is) olyan érdekes a könyv, ami ezúttal nem csak rockereknek íródott: minden bizonnyal az is élvezheti, aki rajongója a kalandos, filmre kívánkozó élettörténeteknek (bár hősünk képességeit ismerve erre – mármint az élet-mozira – előbb-utóbb úgy is sor fog kerülni.)

Garael

Kiadó:
Fontiers

Honlap:
www.primalfear.de

Nehéz az epigonok élete. Hiába építenek remekműveket, a felhúzott falak alatti alapot csak nem ők csákányolták ki a fémből – olyan hátrány ez, amit egy élet klasszis munkájával sem lehet feledtetni. Érdekes, figyelemre méltó jelenség az utódok handicapje, aminek minden bizonnyal megvannak a maga rejtélyes – és talán nem rejtélyes – pszichológiai gyökerei, és aminek eredménye némiképp igazságtalanul csattan az utódon, még akkor is, ha rendelkezik ugyanazzal a szikrával, mint az alapító példakép.

Itt van rögtön a Primal Fear, akik tulajdonképpen már öt vagy hat album óta szállítják ugyanazt a minőséget, amit a Judas legutóbbi albuma: míg azonban a "Firepower"-től egységesen ejakulált a kritikai jónép, addig a német – vagy ténylegesen nemzetközi – brigád megmaradt amolyan underground bástyának, akik Zatopek módjára – tudjátok, óramű pontossággal – képesek a kimagasló eredményt szállítani, ami persze nem csoda. Ha számba vesszük az együttes tagjait, már csak Alessandro Del Vecchio hiányzik ahhoz, hogy a Frontiers által mesterségesen összeboronált szuperválogatottat kiáltsunk – csak hát amíg ezeknek a produkciójának a rutinszagú egykedvűség, addig a Primal Fearnek egy kötelék-kiképzést maga után hagyó páncélos gárdaezred összekovácsoltsága ad alapot.

Talán ez is az egyik magyarázata a megítélésnek: úgy érzem, az együttes a korábbiakban olyan magasra tette a mércét, amit már sokadik kísérletre sem tudott megugrani, bár az, hogy többedszerre is sikerült a színvonalat prezentálni, már önmagában is többet jelent, mint egyszerű helyben topogást. Ennek ellenére úgy érzem, megakadt a lemezjátszón a tű, és hiába nem találok tulajdonképpeni hibát jelen albumon, már nem tudom olyan lelkesedéssel fogadni, mint hárommal ezelőtti társát. Talán ravasz módra taktikázni kellene a csapatnak, belökve most már egy érezhetően gyengébb albumot, hogy aztán a következővel újból megmutathassák, hol laklik a Metal God – de hát egy nyílt színi adok-kapokhoz szokott brigádtól, úgy gondolom, távol áll az ilyesfajta taktikázás.

Az "Apocalypse" tehát hozza, amit az utóbbi pár év is hozott, a maga módján tökéletes esszenciáját a heavy metalnak, kitűnő énekessel, még kitűnőbb zenészekkel és azzal a standard hangzással, amivel egy egész Rambo-sorozatot meghaladó tesztoszteron mennyiséget képesek kilőni a hangfalakból (és amiből a zenekari képek tanulsága szerint bőven kap a tekintélyes izmokkal rendelkező Scheepers is.)

Nem is mennék végig egyenként a szerzeményeken, használva az elkoptatott, leíró-dicsérő frázisokat, aki tisztában van az eddigi életművel, az tisztában van jelen album erényeivel is. Izgalom tehát nincs – ebben a magasságban ezt már szerintem csak stílusmódosítással lehetne előteremteni, ez a fajta játék azonban nem illik abba a tradicionális világba, amit a Primal Fear képvisel, és ez azt is jelenheti, hogy a csapat elérte a műfaj határait, olyan falakat döngetve, amiket nem akar átszakítani.

Marad hát a megszokott perfekcionizmus, a komfortzóna elhagyási hajlandóságának apró, de nem számottevő jeleivel és a stílust szerető hallgató tökéletes kiszolgálásával. Aki azonban ennél többre vágyik, ne itt keresgessen, mert a "kimaxolás" megtörtént – és a jelek szerint most nem a mestertől, hanem az azzá váló tanítványtól.

Garael

Kiadó:
Capitol

Honlap:
www.grandfunkrailroad.com

Nem is olyan régen, ez év áprilisában elmélkedtem egy szenzációs, 3 DVDs The Doobie Brothers kiadvány apropóján arról, hogy van egy csomó olyan amerikai banda, akikről méltatlanul keveset tudunk az óceánnak ezen az oldalán (ez persze vice versa így van), pedig rocktörténeti szerepük alapvetőnek, esetleg jelentősnek, de legalábbis figyelemreméltónak mondható. A Grand Funk Railroad talán még a Journey, Kansas, Night Ranger, The Doobie Brothers, Foreigner által alkotott közösségből is kilóg, mivel nálunk még a nagy, szakavatott öregek se biztos, hogy emlékeznek rájuk (maximum az emblematikus "We're An American Band"-re, vagy az eredetileg Carol King által szerzett "The Locomotion"-re, amit – vigyázzunk! – nem Kylie Minogue tett híressé). Persze azt is el kell ismernünk, hogy az előbb fölsorolt együttesekhez képest a Grand Funk Railroad a kereskedelmi értelemben vett sikerek (25 millió eladott lemez!) ellenére is a sorhajtó kategóriába tartozik.

A michigani power trióként (minden bizonnyal Clapton Creamjének hatására) alakult csapat Észak-Amerika Uriah Heepje abban az értelemben, hogy – a brit hard rockerekhez hasonlóan – őket is értetlenség, sőt gyakran ellenszenv kísérte a kritikusok részéről, miközben a lemezeik (1969 és 1976 között 11 stúdió album!) kimondottan jól fogytak, a koncertjeik pedig dugig tele voltak. Egy egészen más értelemben viszont okkal hasonlíthatnánk őket a Thin Lizzyhez is, mert amilyen erőtlenül szóltak az írek klasszikus sorlemezei, olyan lehengerlő volt az élő teljesítményük; ennek állít emléket a kitűnő "Live And Dangerous" (1978) dupla koncert album . A "Caught In The Act" gyakorlatilag a GFR "Live And Dangerous"-e; egy olyan kétlemezes (itt baksáról beszélünk!) elő anyag, ami egyértelműen demonstrálja: ez a formáció a színpadon élt igazán.

Bár 1975-ben már nem volt teljes az egyetértés a bandában (egy évre rá föl is oszlottak, azóta többször is újraalakultak), a "Caught In The Act" még a csúcson kapta el őket (no, nem dalszerzés, hanem élő "performansz" szempontjából). Volt ugyan egy korábbi, sikeresnek tekinthető koncertlemezük (Live Album, 1970), de ahhoz képest itt tapasztaltabbak, összeszedettebbek, a hangzás is tisztább, rétegzettebb, arról nem is beszélve, hogy Craig Frost személyében egy tehetséges billentyűs is csatlakozott hozzájuk. CD-n mindenképpen a 2003-as remasztert érdemes beszerezni, mert a korábbi kiadáson (a baksához hasonlóan) kettévágták a "Closer To Home"-ot és lerövidítették Don Brewer dobszólóját.

Ma már szinte hihetetlen, hogy a '70-es évek elején mindenféle utólagos stúdiómunka nélkül adtak ki koncertlemezeket. A "Caught In The Act" a remaszterelés mellett is úgy adja vissza az 1975-ös turné hangulatát, a banda kirobbanó energiáját, a vintage soundot, a zenészek teljesítményét, hogy az eredeti előadás(oka)t egy szemernyit sem változtatja, hamisítja meg. Mint mondottam, a GFR talán nem volt a legbriliánsabb banda a '70-es évek Amerikájában, de kivételes erőt képviseltek a színpadon, és munkásságuk nem maradt nyom nélkül. Most már ezen az oldalon sem...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.deesnider.com

A metal zene rajongói bázisának vizsgálata remek témája lehetne a szakdolgozatoknak, vagy tudományos elemzéseknek: ennyire ellentmondásos, tagolt, emellett szélsőségekkel terhelt – a véleményét (sajnálatosan) hangosan hallató – adekvát csoporttal talán egyetlen zenei stílus sem rendelkezik. Sokszor elszörnyedve olvasgatom, a rajongói fórumokon megnyilvánuló embereket. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy biztos csak az internet által kitermelt "eltrollosodott" kisebbséggel találkozom, akik vagy szórakozásból,  vagy mert pusztán idióták, teleköpködik ellentmondások és végletes indulatok által terhelt véleményeikkel a weboldalak felületét.

A jelenségnek számos aspektusát emelhetném ki, azonban jelen kritika tárgyának megfelelően csak egyet említenék, ami a már elnevezésében is a vaskalapos hozzáállás és értelem nélküli szóalkotás iskolapéldája: a divatbanda jelenségét. Az a rajongói bázis ugyanis, amelyik az elhallgatásról és a médiában történő elnyomásról panaszkodik, képes a depriváltság attitűdjének hangoztatásával párhuzamosan ellenséget kreálni azokból a csapatokból, melyeknek sikerül a mainstream bizonyos fokára hágni, az árulózás pedig hasonló mértékben – és pszichológiai okokkal – indul meg, mint a politikai életben. Mi ez, ha nem az ellentmondásosság csimborasszója: az elismertségért kapálódzó tömeg irigységgel és rosszindulattal löki ki magából a korábbi vágyát megtestesítő elemet – a népszerűség így válik olyan ambivalens értékké, amiért és amivel egyszerre kell küzdeni. Ez az "egészségtelen", szinte skizofrén állapot pedig természetszerűleg szüli a hülyéket  és rosszakarókat, akárcsak a középkori Habsburg udvarokra jellemző beltenyészet.

Dee Snider megtestesült példája az ellentmondásos viszonyulásnak. Az az ember, aki milliókat terelt a metal stílus szeretetének ösvényére, rosszindulatú és pitiáner támadásoknak van kitéve, még szerencse, hogy hozzá van szokva ehhez, hiszen az intelligens zenész prototípusát megtestesítve, és a metal zenészekkel kapcsolatos hamis és degradáló képet porba tiporva vett részt és nyert bizalmat azon az előítéletekkel terhelt, szülői csoport által kezdeményezett kongresszusi meghallgatáson, amelyik – ellentétes végkifejlet esetén – évtizedekre határozhatta volna meg  a stílus jövőjét.  Ez a személyes siker túlmutat magán a zenei stíluson; társadalmi-szabadságjogi kérdéseket vetett fel és tisztázott, egyben példamutató kiállásként került bele a Metal Nagy Sikerkönyvébe.

A Twisted Sister jelenség azonban csak egy – bár meghatározó –  eleme az énekes életművének (valamint az ostoba divatbandázás jelenségének), és aki kissé figyelemmel kísérte Snider további munkásságát, az tisztában lehet a zenész rendkívüli sokoldalúságával, a mérhetetlenül konzervatív, ám szabadelvűséget hirdető rajongói bázissal azonosulni nem akaró szabad művészi akaratával.

Életművét nem részletezem, a Wikipédia hasznos társ lehet ebben, inkább koncentráljunk jelen albumra, ami, azt hiszem, talán a legszigorúbb – és sajnos némileg tévútra jutott - formáját jelenti Snider zenei törekvéseinek. Dee szándékának hitelessége természetesen most is vitathatatlan, mint ahogy pályájának valamennyi – még a kissé butácska karácsonyi – állomásáé, de a megvalósulás nem teljes mértékben nyerte el tetszésemet; nem mintha számítana is ez valamit Snider megítélésében!

A zenész beváltotta ígéretét: ilyen kemény, kompromisszummentes anyaggal még nem találkozhattunk a neve alatt, a "For The Love Of Metal" hallatán nekem kissé Jeff Scott Soto legutóbbi, "brutálkodó2 kísérletei jutnak az eszembe, melyek – mint valószínűleg jelen album is – megosztották, illetve meg fogják osztani a közvéleményt.

A kezdeményezés szimpatikus, ám a megvalósítás a segítséget nyújtó zenészek minősége mellett is inkább csak érdekes, mintsem átütő. Persze nem az új köntössel van a baj – abban nem lenne semmi hiba, és azt is elismerem, hogy egy Snider kaliberű alak kreativitását nehéz kordában tartani, de hiába az agresszív, nyílegyenes, célratörő vonal, ha éppen azok a dallamok hiányoznak, melyek eddig olyannyira jellemezték hősünk munkásságát. Pedig biztos vagyok benne, hogy lett volna rá mód a szigorú alapok fölé odapakolni azokat a védjeggyé vált megoldásokat, melyek tulajdonképpen az énekes egész életpályájára jellemzőek voltak – ezek hiányában azonban pusztán egy átlagos, modern jegyeket is felmutató, ám jellegtelen, amerikai hatású metal anyag született, aminek egyetlen érdeme maga Snider. Ez azonban jelenleg kevés ahhoz, hogy a megszületett zenei anyagban is minőséget teremtsen. Kár, mert érzem a számokból előtörő erőt és a lehetőséget valami jobb megalkotására, mint ahogy Snider lelkesedését is, ami így, hatvanöt felett mindenképpen elismerésre méltó. Remélem, hogy ez a kreatív kedv az énekes további alkotásaiban kissé élvezhetőbb és változatosabb eredményt fog szülni.

Garael

Kiadó:
Mascot Label

Honlap:
www.michaelromeomusic.com

Nem tudom – talán nem is érdemes ezt firtatni –, hogy Michael Romeo elhatározásához, miszerint 24 év után (!) szólóalbumot készít, mennyiben járult hozzá régi harcostársa, Russell Allen hosszú évek óta tartó, szűnni nem akaró kikacsingatása a SymphonyX által kijelölt keretekből. Az Adrenaline Mob történetét kezdetektől fogva kíséri egyfajta balszerencse, de a tavalyi szörnyű buszbaleset, mely két ember halálát követelte – Dave Z bőgősét és Jane Train turnémenedzserét – végképp megfektette szegény Allent. Romeo igyekezett biztosítani a rajongókat, hogy ezzel a SymphonyX-nek nincs vége (a Mob már más tészta), és Allennek időt kell adni arra, hogy testi fölépülése után lelkileg is megerősödjön.

Romeo tarsolyában időközben fölszaporodtak a zenei ötletek, így – orbitális nagy szerencsénkre! – elhatározta, hogy ezeket egy szólóalbumon jelenteti meg, pihentetve az anyabanda muzsikusait. Rick Castellano énekes (Blue Oyster Cult) leigazolása érdekes húzás volt, hiszen kipróbált és kiváló énekesről van ugyan szó, de hangjának karaktere érezhetően eltér Allenétől. Ha magamból indulok ki, ez egyáltalán nem baj, mert – ahogy már a legutóbbi SymphonyX lemez kapcsán is fölvetettem – engem bizony sokszor fáraszt Russell erőltetett süvöltése, Castellano hangja és stílusa (bár igyekszik igazodni az elvárásokhoz) viszont "simulékonyabb", kevésbé hajlamos az "elláncfűrészesedésre". A másik zseniális választás John Macaluso a dobok mögött, nem is értem, hogy ez a briliáns muzsikus miért nem talált még igazi otthonra sehol. A legendás Arkban nyújtott teljesítménye, vagy a Tomorrow's Eve legutóbbi albumán vállalt meggyőző vendégszereplése abszolút referenciák.

Tekintve, hogy a SymphonyX legfőbb zeneszerzője Michael Romeo, elég naiv lett volna azt gondolni, hogy szólólemeze jelentősen el fog térni az anyabanda stílusától. A "War Of The Worlds", melynek alcíme alapján nagy szerencsénkre várható folytatása is, simán lehetne SymphonyX soralbum. Az anyag keretéül szolgáló szimfonikus bevezetés (Introduction) és záró tétel (Constellations) árulkodó, tipikus stílusjegyek..., de a keretezett belső tartalom sem mutat kirívó, szokatlan vonásokat. A SymphonyX legutóbbi albumaihoz képest csak annyi különbséget vélek fölfedezni, hogy a gitár talán egy hangyányival kevésbé "ütvefúrós" – ez pedig (mint mondottam) számomra kifejezetten pozitív fejlemény.

Egyelőre a fejből kitörölhetetlen refrénnel ellátott "Black" és az orientális jegyeket viselő megalomán "Djinn" a kedvenceim, de ez még változhat, hiszen az elkövetkezendő néhány napban, hétben ez a lemez simán be fog ragadni a lejátszómba. A "Believe" nyugodtabb (fület, lelket pihentető) pillanatai is nagyon közel állnak hozzám, főleg a 6:05-től kezdődő totál K.O.-s gitárszóló miatt. Michael Romeo géniusza ritka nagy ajándéka az isteni Gondviselésnek! Csak a dubstepes (!) "F*cking Robots"-ot tudnám feledni! Értem én, hogy ennek fontos dramaturgiai szerepe van, és kontrasztként szolgál a szimfonikus alapokhoz, de alig tudok ennél az idegesítő vérnyogásnál ellenszenvesebb "fejleményt" fölidézni az elmúlt kb. 20 év zenetörténetéből.

Félreértés ne essen, tisztán elviekben és kizárólag zeneileg (minden érzéki tartalom nélkül), ennek a Romeónak 1995, azaz, a "The Damnation Game" megjelenése óta vagyok alélt Júliája. Simán bevállalom a rosszindulatú, lekicsinylő, gúnyos kommenteket is: ez a varázslatos New Yorkban született manó – a zenei műfajok határait tudatosan kitologatva és messze meghaladva – az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző. Punktum.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

Szegény Redemptiont – mint a szegény embert – még az ág is húzza. Miután az együttes "atyját" Nick van Dykot vérrákkal kezelték, majd Bernie Versailles gitárost – sajnos úgy tűnik, végleg – inkapacitálta egy aneurizma, még Ray Alder énekes is kénytelen volt kilépni. Annak persze örültünk/örülünk, hogy a Fates Warningnak beindult a szekere, de így Adlernek nem sok ideje maradt a Redemptionre, a "The Art Of Loss" lemezt például meg sem tudták turnéztatni. Frontembert cserélni egy bandának mindig nagy megrázkódtatás, hogy ne mondjam, óriási rizikó. A Redemptionnek azonban sikerült jól kijönni a dologból, ugyanis az átállás Ray Alderről (Fates Warning) Tom Englundra (Evergrey) kicsit kiszellőztetett a házuk táján, a melankóliából inkább a fájdalmas szilajság felé mozgatta el a hangulatot. Jó Tom Englundot úgy hallani, hogy nem tocsog a világfájdalomban, és jó a Redemptiont úgy hallani, hogy a korábbi melankólia mellett új érzelmi színezetet is kapott a muzsikájuk.

A Redemption zenéje természetesen annyira karakteres, annyira ki lett annak idején találva, hogy nem tud és nem akar változni, minthogy erre nincs is semmi szükség. Englund érkezése tehát az előbb említett jótéteményeken túl nem hozott jelentős változást. Bár van Dyk mellett ezúttal Englund is belekalamolt a szövegírásba, ebben a tekintetben is minden maradt a régiben. Az új lemez címét Eugene O'Neill egyik darabja (Long Day's Journey Into Night) ihlette, ami egy függőségekkel küzdő család fokozatos leépülését mutatja be. Itt azonban egy reménytelibb hangulat és pozitívabb üzenet jegyében feje tetejére állították a témát: így lett "Hosszú napos utazás az éjszakába" helyett "Hosszú éjszakás utazás a nappalba".

Ahogy említettem, szegény Bernie Versailles továbbra is a gyógyulásra koncentrál, nincs olyan állapotban, hogy visszatérjen az aktív zenéléshez, így a 2016-os lemezhez hasonlóan itt is két briliáns szólógitáros segítette ki a csapatot: Simone Mularoni (DGM, Empyrios) és Chris Poland (Megadeth, Damn The Machine). Bár mihamarabbi és teljes gyógyulás kívánunk Bernie Versaillesnak, ez azért nem olyan rossz hír. Mint ahogy az sem, hogy a lemez producere és hangmérnöke újfent a gyakorlatilag tévedhetetlen Tommy Hansen, aki sokat javított a Redemption kezdeti, némileg tompa, masszásított hangzásán.

Már a tavalyelőtti albumon is az alapnóták között (tehát nem bónuszként) szerepelt egy földolgozás; akkor a The Who "Love Reign O'er Me"-je. Most meglepő módon a U2 "New Year's Day" című klasszikusa ihlette meg őket. Hát, nem mondom... elég furcsa metál stílusban hallgatni ezt a dalt. Az meg külön érdekes, hogy az irgalmatlan nagy tekerések közepette azért The Edge szólójához nem mertek hozzányúlni; az hangról hangra maradt ugyanaz.

Sokkal több hallgatásra lesz még szükségem ahhoz, hogy végleges véleményt (ha van ilyen egyáltalán) mondjak a lemezről, de az már az első néhány találkozásból nyilvánvaló, hogy jó barátok leszünk. Nem szívesen dobálózom az ilyesmivel (rendre megteszik ezt helyettem a muzsikusok maguk), nem is áll érdekemben promózni az anyagot, de könnyen meglehet, hogy ez lesz a Redemption eddigi legjobb lemeze...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.kingcompanyband.com
facebook.com/kingcompanyofficial

A finn King Company a Frontiers kiadó New Bread nevet viselő "istállójába" tartozik, ahol – legalábbis a cég promo-szövege szerint – a hard rock és metál jövőjét jelentő fiatal bandák tömörülnek. Nos, a King Company-t a legnagyobb jóindulattal sem nevezném fiatal bandának, mert ugyan csak pár éve alakultak meg, javarészt öreg rókákból verbuválta őket az együttes vezéregyénisége, Mirka Rantanen dobos. Olyan muzsikusok dolgoznak itt, akiket Rantanen ma már veteránnak mondható (vagy már régen föloszlott) csapatokból szedett össze, pl. TunnelVision, Kiuas, Thunderstone, Northern Kings, Warmen.

A "fiatal" formáció első lemezéről 2016-ban visszafogott lelkességgel nyilatkoztam, kihangsúlyozva, hogy nem minden zenész teljesítményével vagyok elégedett – no, nem a hangszeres tudás hiánya, hanem éppen annak indokolatlan leszabályozása miatt –, és hogy a példaképekként emlegetett elődök, pl. a Deep Purple, Whitesnake blues-alapú, fílinges rock n' rollját maximum csak nyomokban vélem fölfedezni.

Az új album megkomponálását és fölvételeit nagyban akadályozta, hogy az eredeti énekesük, Pasi Rantanen – aki miatt tavalyelőtt egyáltalán bizalmat szavaztam nekik – komoly hangszálproblémákkal küzd. Mivel Pasi Rantanen nem akarta hátráltatni a munkálatokat, maga ajánlotta, hogy a csapat egy másik énekessel folytassa. A helyére találtak egy olasz-argentín csákót, bizonyos Leonard F. Guillant, akinek viszont fele annyira sem karakteres a hangja, mint az általam nagyra becsült elődjéé.

Ennek ellenére alapvetően nem is az énekkel van bajom, hanem a dalokkal. Ez most olyan fáradtra és jellegtelenre sikerült, hogy többször is majdnem belealudtam a lemezhallgatásba. A debüt sem ültetett seggre, de ott erősebbnek éreztem a nótákat, és Pasi Rantanen simán el tudta adni a dolgot. Most ellenben hiába igyekszik az új srác; minden dicséretes törekvése ellenére sem lehet homokra házat építeni. A belinkelt videóhoz fűzött egyik találó kommentet idézve: "No Pasi, No King".

Sajnos a "Szívek királynője" most inkább csak egy lerottyant trampli, aki után legföljebb a sarki becsületsüllyesztő májzsugoros trolljai fordulnak meg. Kár, hogy megint varjúnak kell lennem: Kár, kár...

Tartuffe

Kiadó:
Perris Records

Meglehetősen suta nevet kapott ez a formáció, ami igazolja azon régi meggyőződésemet és sokéves tapasztalatomat, hogy olykor az angol anyanyelvűek sem tudnak rendesen angolul. A Pinnacle Point ugyanis kb. így fordítható le magyarra: Csúcspont pont. Nem sok értelme van..., ráadásul kicsit beképzeltnek is tűnik. De nem a névválasztás alapján kell egy albumot megítélni, főleg ha egy olyan neves gitáros "fémjelzi", mint Torben Enevoldsen, aki a Section A, Fatal Force, Acacia Avenue kiadványaival már nemzetközi szinten is letette a névjegyét. Hozzá csatlakozott az amerikai illetőségű Jerome Mazza, aki korántsem tartozik a szakma globálisan ismert és elismert nagyágyúi közé.

A pittsburghi születésű Mazza korábban a keresztény, ún. white metal üdvöskéjében, a Strypernél sajnos sokkal kevésbé ismert Angelicában énekelt; 1990-es "Walkin' In Faith" című lemezük a műfaj egyik gyöngyszeme volt. Fogalmam sincs, hogy talált egymásra a két muzsikus, de tavaly elhatározták, hogy távkapcsolatba kezdenek, és a modern technológia adta lehetőségeket kihasználva, egymásnak fájlokat passzolgatva a kibertérben, megírnak egy teljes lemezt. Így született meg a "Winds Of Change", ami csak egy teljes éves késéssel került el hozzám.

Mazza hangja amolyan AOR-osan magas és vékony, ezért összehasonlításképpen mindjárt Steve Walsh, Ronnie Platt, Steve Perry, Robert Moratti és Michael Sadler jut róla eszembe. Ennek megfelelően zeneileg is erősek a Kansas, Journey és Saga áthallások. Erre alighanem bazíroztak is, hiszen a bevezető "Prelude" simán szerepelhetne a Kansas "Steve Walsh-talanított", legutóbbi albumán is (The Prelude Implicit, 2016). A soundról csak annyit, hogy a koncepciónak megfelelően dominálnak a '80-as évekből ismerős csilingelő szinti hangszínek, és ehhez igazodik a dobok kicsit retrós puffogása is.

Egyébként meg, aki ismerősen mozog a Kansas, Journey, Saga tengelyen, biztosan talál majd érdekes pillanatokat, szerethető dalokat, de attól tartok leginkább csak a lemez első felén. Az első négy szám szerény véleményem szerint kifogástalan: ez a Csúcspont. Pont. Utána viszont fokozatosan belassul, megfekszik az anyag. Kár, mert tőlem nem áll távol ez a világ, és a "Prelude/Homeward Bound"-féle kompozíciókat csillapíthatatlan étvággyal kajolom.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.powerwolf.net

Kezdjük a végéről: annak is eljött az ideje, hogy ne csak a Powerwolf dolgozzon fel másokat, hanem ő legyen az átértelmezések alanya – olyan aktus ez Metalországban, ami felér egy koronázással, legitimizálva, amit már régóta tud a jónép, vagyis hogy a Powerwolf a király!

Persze lehet erre rögtön forradalmat kiáltani, de minek; akik jogosnak érzik a koronázást, azok örülnek, akik meg nem, azok könnyen csatlakozhatnak a "kifelé a teremből" hangos kórusához. Tehát: a csapat nyílegyenes úton haladt jelenlegi státusza felé, talán csak a debütnél lógott ki a farkasláb, aminél még mi is elhihettük, hogy egy újabb okkult, a King Diamond hangulati világát tovább vivő együttest ünnepelhetünk. Aztán jött a folytatás, és a Running Wild indulóin felnőtt – mert lehet sajnálkozva kacagni Kasparek úr szánalmas jelenkori próbálkozásain, de koncepcionális hatása az új-generáció munkásságára vitathatatlan – euro-power színtér máris új trónkövetelőt avathatott. Abban természetesen van igazság, hogy a profin megtervezett, ám gyerekes külső, a tréfásnak szánt latin halandzsázás, és a tulajdonképp a második album óta kitalált zenei világ rendíthetetlen és változatlan volta inkább a jó ízlés elleni vétek, mintsem királyi érdem, de az tegye fel a kezét, aki az utóbbi időszakban ismer még egy olyan, hasonló zenei stílusban alkotó bandát, akik ilyen egyenletes színvonalon – és itt hagyjuk ki a "szar" jelzőt, mert nem lennénk igazságosak – képesek évek óta a farkasvágtában elfoglalt pozíció megtartására.

A feldolgozások – az új lemez deluxe kiadásának második része – pedig ékesen bizonyítják, hogy a csapat olyan, alapvetően kitűnő dalokat ír, amiket nem lehet egyik felruházott zenei stílussal sem elrontani, sőt, képesek mondjuk egy egészen új megvilágításban örömet okozni. (Hallgasd csak meg a doomba átforgatott szerzeményeket, egyből érteni fogod, hogy a Powerwolf tulajdonképpen egy burleszkbe gyorsított, indulósított doom csapat, akiknek nem a farkasveremben, hanem a kriptában lenne a helyük.)

De térjünk át a törzsanyagra, ami az említett változatlansági mutatónak kissé ellentmond: a fiúk mertek egyet arrébb toppantani – no, nem akkorát, hogy egy másik stílusba ugorjanak bele –, és kissé lejjebb vették a kockagyártási sebességet, aminek eredményeként a merev masírozásba bizony könnyedebb, szellősebb, ha lehet így fogalmazni, rockosabb darabok is kerültek. S hogy milyen jól is áll a fazonigazítás, arra a csapat tulajdonképpeni tehetsége a biztosíték, vagy az eredmény, ami magáért üvölt. Azt nem mondanám, hogy a kanok visszanyúltak a debüt album misztikus-okkult rock világához – ahhoz túlságosan is parodisztikus (bár a mérték patikamérlegen számított) az egész – de az a könnyedség, ami jelen lemez egyes dalait jellemzi, talán csak a "Return In Bloodred"-en volt ilyen formában tetten érhető. Ez persze nem meglepő, hiszen a Powerwolf lényegi elemét minden hülyéskedés ellenére is a remekül komponált dallamok jelentették, no meg az a billentyűvel varázsolt hangulat, ami még filmszerűbbé varázsolta a csapat amúgy is Disney-s munkásságát.

A kis kitérő ellenére persze maradtak azok az elemek, melyek eddig is működtek. Én a feldolgozások hatására biztos, hogy megpróbálkoznék egy-két jól irányzott doom-csapással is, de lehet, hogy ez a német rajongói bázis számára egyenlő lenne a politikában jól bejáratott karakter-gyilkosággal. Akik pedig a már megszokottakhoz ragaszkodnak, azok sem fognak bánatukban vegetáriánussá válni. Nem mennék bele a számok egyenkénti elemzésébe, akik az új hangvétel-kísérletre kíváncsiak, azok hallgassák meg a csatolt klipet, akik meg a régi sémákról szeretnének hallani, azok olvassák el valamelyik korábbi kritikámat: az abban leírtak biztos, hogy érvényesek a jelenre is.

Személy szerint – mivel szívemen viselem a csapat sorsát – üdvözlöm a kis kitérőt, ami világosan mutatja, van még bőven potenciál a fiúkban (esetleg egy újabb farkascsapás kezdetének vagyunk fültanúi), de ha minden marad a régiben, akkor sem kiáltok ezüst-golyóért, a forradalom maradjon a fiataloknak, már ha elég erősnek érzik magukat egy ilyen szilárd trón megrendítéséhez.

Garael

Az első komolyabb hangszerem egy japán Ibanez Blazer modell volt, amit Kovács Sándor (KSP) újított fel 1996-ban. Nagyon szerettem, de a tremoló hiánya és a single hangszedő miatt el kellett adni a továbblépéshez. Az élet úgy hozta, hogy ismét lett egy Blazer, ez is gyönyörű, és ebben már a hídnál egy fehér Seymour Duncan humbucker lesz, ja és tremolója is van, ráadásul arany színben, ahogy a gombok és a kulcsok is. A Blazer adta az ötletet egy retrospektív videó elkészítéséhez, egy szöveges dal instrumentális újragondolásával.

Ahogy Tartuffe mondaná: "full circle". Az első és (vélhetően) utolsó gitárom is egy Ibanez Blazer, az pedig tudatos, hogy ezúttal is Mötley Crüe pólót húztam.

20 év zene...nem sok minden változott, csak a hajam ritkult meg, na de az legalább nagyon... :-(