Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/twilightforce

Furcsa dolgokkal szórakozik a valóság – bár a Twilight Force által prezentált műfajban, ha a szövegkörnyezetet nézzük, úgy vész el a realitás, mint egyes politikai struktúrákban az igazmondás –, hiszen legutóbbi kritikámban recenzált Northtale énekese nemrégen még ebben a bandában koptatta a hangszálait, hogy aztán átadja helyét annak az Alessandro Continak, akit Luca Turilli emelt ki a Helloween-paródia "Trick or Treat" soraiból a nagyérdemű ismertségébe: így váltott akkori kesernyés hangulatom hurrá-optimistába, mert büszkén jelenthetem a pártnak, hogy az euro-power nem halott – nagyon nem.

Az igaz, hogy a csapat a stílus szimfonikus-bombasztikus ágában utazik, de ha lehámozzuk róluk a szintetizátor borította nagyzenekari mázat, akkor tulajdonképpen egy ereje teljében lévő Rhapsody, a jobbik felét mutató "Pink Bubbles Go Ape" korabeli Helloween, némi régebbi Virgin Steele és az olyan másodvonalbeli happy metal csapatok keverékével találkozunk, akik jókedv helyett heroizmussal és pátosszal borítják el a hallgatót.

No, de hol marad az eredetiség és a karakter? Ott, ahol a sárkány hagyta, valahol a mesék és fantasy történetek tájékán, esetleg a gyermekek képzeletében: nem, azzal igazán nem vádolhatjuk a csapatot, hogy megváltotta a műfajt, vagy legalábbis restaurálta, mint Luca és Lione legutóbbi közös munkájukban, ezek bizony a hagyományőrzés hangjegyei, a fiúk tán még koszorút is raknának az euro-power képzeletbeli emlékművére – már ha lenne. Ezzel azonban remélem csak azokat ijesztettem el, akik számára a progresszió elengedhetetlen feltétele az élvezetnek, és azok, akik képesek a tulajdonképpeni évtizedes sablonokat tökéletesre kalapálva élvezni, szikla szilárdan állnak a csapat építette vár falain, büszkén és hurrát kiáltva lengetve a sárkányos zászlót.

A Twilight Force legfőbb erőssége ugyanis a stílus lényegi elemét adó dallamteremtés: ennyi hősies, eposzi méretű refrént – ahol gyakran a verze is annak minősül – már régen hallottam, ráadásul Contiék képesek el-eljátszogatni a sablonokkal: a "With The Light Of A Thousand Suns” nagyepikájában felcsendülő latinos húrbűvölde úgy teremt filmzenés hangulatot, hogy arra Tuomas is elismerően csettintene. (Conti pedig megvillantja, hogy az operaéneklésnek lehet helye a metálban férfi részről is, persze csak színezésként, mert nem szeretnék egy egész albumot vigyázzban ülve végighallgatni.)

A fiúk egyébként nem hívei a csendes szemlélődésnek, és szokatlan módon egyetlen zokogásra ingerlő balladát sem illesztettek a vágták közé, amivel szemben nekem semmi ellenvetésem nincs, bár Conti klasszikusokon edződött hangján biztos szépen csendülve fel valamilyen sárkánygyilkos lovag szomorú balladája.

A lemez csúcspontja a záró, több mint 12 perces "Blade Of Immortal Steel", aminek címét David De Feistől is kölcsönözhették volna, ő szokta a pengét állandó hangjegyvágásra használni. Nem véletlen a kitüntetett utolsó hely – ami a metalban a sporttal ellentétben nem feltétlen jelent lebőgést, csakúgy, mint a krimik utolsó oldalai, ahol végre kiderül, ki a gyilkos –, van itt minden, ami a megelőző szerzeményekben pozitív érzéseket kelthet bennünk: Dragonforce-os gitárszóló, hol begyorsuló, hol lassuló, hullámzóan szentimentális és hősies dallamok, több tételre osztott felépítés és persze a végén órási érzelmi robbanás, ami nekünk is, akik szeretjük az euro-powert, boldog mosolyt varázsolhat az arcunkra. Trónok harca rajongó vagy? Netalán szereted a csapat által játszott stílust? Akkor hajrá, gyürkőzz neki az albumnak, nagy valószínűséggel az együttessel együtt hetedhét-hírű sárkányölő lehetsz.

Garael