Kiadó:
Ais

Honlap:
facebook.com/nergardmusic

Hálás vagyok azoknak a muzsikusoknak, akik be merik vállalni, hogy a nyári uborkaszezonban jelentetik meg lemezeiket. Nincs ilyenkor túl nagy mozgolódás a piacon, s ezt bizony megsínyli az olyan fanatikus zenerajongó/önjelölt ítész, mint amilyen én is vagyok. Andreas Nergard viszont valószínűleg nem vállalt olyan nagy kockázatot, hiszen a föltörekvő, fiatal norvég zenészt egyébként sem ismeri szinte senki. Azért mondom, hogy "szinte senki", mert szülővárosában, Selbuban biztos sok barátja, ismerőse akad, másrészt bemutatkozó lemezére olyan jeles gárdát volt képes összetrombitálni, hogy ihaj!

Az énekesek közül - hadd ne kelljen őket külön-külön bemutatni! - mindjárt itt van: Ralf Scheepers, Nils K. Rue, Andi Kravljaca, Michael Eriksen és Elize Ryd; rajtuk kívül még jócskán akad képzett skandináv hangszeres. Az "allstarz" vendégsereg mellé már csak egy fél tucat jól megírt prog-power nóta kell, és a siker garantált!

Andreas Nergard tehetségéhez, több hangszeren bizonyított szakavatottságához kétség sem férhet, a 2013-as "Memorial For A Wish" e tekintetben teljesen meggyőző, még akkor is, ha érződik rajta: egy igyekvő muzsikusfióka első szárnybontogatásával van dolgunk. Sajnos - a neves zenésztársak bevonása ellenére - a második lemezzel sem sikerült elérni a kritikus tömeget (az áttörésszerű eredményt). Vannak ugyan szép pillanatok (érdekes módon inkább az egyszerűbb szerkezetű, mondhatni, slágeresebb dalokban - pl. Fall From Grace, Let It Come), de valahogy nem elég izgalmas az anyag és talán kicsit sok a lírai szerzemény is.

Távol álljon tőlem, hogy megszóljak egy ilyen jó képességű, fiatal zenészt (nem is teszem), de azért nekem mégis inkább az jutott eszembe az új album hallatán, hogy Mike Eriksen nem tud hibázni (bármit énekel, abban zseniális), másrészt, ha egyszer James LaBrie beleunna a Dream Theaterbe (ezért sokan imádkoznak!), akkor Nils K. Rue lenne a kézenfekvő megoldás (itt egy Nergarddal előadott "Pull Me Under" bizonyítéknak!).

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/borealisband

Amint azt már a 2011-es "Fall From Grace" albummal kapcsolatban megjegyeztem, a kanadai Borealist annak ajánlom, aki a Zak Stevens (Savatage, Circle II Circle), Tom Englund (Evergrey) és Russell Allen (SymphonyX, Adrenaline Mob) által alkotott power metal triumvirátust a rocktörténelem egyik leghúzósabb (képzeletbeli) hatalom-koncentrációjának tartja. E három legendás frontember hangja ugyanis külön-külön, de akár egyszerre képes megjelenni Matt Marinelli énekes-gitáros stílusában. A már-már musicales dallamok, a fejszaggató energia és a sötét hangulat olyan egyvelege jelenik itt meg, aminek hallatán lehetetlen nem a fent említett három előadóra, muzsikusra asszociálni.

A Lion Musictól időközben az AFM Recordshoz szegődött Borealis egyébként nem nosztalgia zenekar: bár zenéjük a Stevens-Englund-Allen hármas által kijelölt régi csapáson halad, azért próbálnak bizonyos modern elvárásoknak is megfelelni. A stílusuk ezzel együtt inkább az európai közízlésnek felel meg, nem csoda tehát, ha német kiadónál jelentették meg immáron harmadik lemezüket, amelynek maszterelését is egy európai hangmérnök, bizonyos Thomas "Plec" Johansson végezte (Panic Room Studio, Svédország).

Mindössze két kifogásom van az albummal kapcsolatban – és nem, nem az ötvenegynéhány perces játékidő az. Lehet, hogy egyéni szocprobléma, de engem idegesít a fröccsöntött dobsound, amiből nagy gonddal digitálisan kiöltek minden természetes hangzást. A másik szálka a szememben Sean Werlick billentyűs munkája, pontosabban szolgai játéka és a "műanyag" hangszín-választásai. Különösen idegesítőek azok a gagyi szemplerek, amelyekkel a "nagyzenekari" alapokat véli, reméli helyettesíteni.

Ezektől függetlenül a "Purgatory" közel sem olyan, mintha a tisztítótűz perzselő lángjai között kínlódna az ember, sőt! Kifejezetten fincsi muzsika ez, ha nem is túl egyéni. Matt Marinelli pedig igazi zseni, aki megérdemelné, hogy más közegben is bizonyítási lehetőséghez jusson!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.leprous.net

Én nem vártam a Faith No More-tól világmegváltást, a rockzene megújításának atlaszi feladatával megbirkóztak ők már jóval korábban, ez a vállalás mindig a fiatalok kiváltsága. Ha valakiktől reméltem ilyesmit, akkor az a norvég Leprous legénysége. Mivel mind a "Bilateral", mind a "Coal" – máshogy ugyan, de – zseniális és előremutató volt, bennük kódolt a nagyot dobás lehetősége.

Valószínűsíthető volt azért, hogy a legutolsó album által kijelölt úton haladnak majd tovább, és ez bizony így is történt. Azaz komolyabb előrelépésről, eget rengető meglepetésről ezúttal talán mégsem beszélhetünk, hacsak a további elmélyülést az eddig sem felszínes zenei világukban nem nevezzük annak. Lehet tágítani azt, aminek nincsenek határai? A kérdés költői.

Ahogy korábban is mondtam volt, a zenei eszközkészletük éppenséggel nem bonyolult (csak a végeredmény lesz az mégis, az egyéni látásmód miatt, ahogy azt használják), ráadásul ennek a letisztulását követhettük nyomon az utóbbi néhány évben – ezen a lemezen szinte már minimalista az eszköztár. S miközben a muzsika ebből a szempontból egyszerűsödött, mélység, fájdalom és mondanivaló tekintetében nagyon is előrefelé lépett – komolyodott. A zsigeri, csapongó kamaszdühöt felváltotta egy érett férfi sztoikus, mély fájdalma?

Ezt a hallgatónak kell eldöntenie. Ahogy azt is, megteszi-e azt a mentális erőfeszítést, ami szükséges ahhoz, hogy ennek a különleges csapatnak az egyedi világában elmerüljön. Mert ez nem puszta szórakoztatás, így – mint minden műalkotás esetén – a befogadó részéről is szükséges az erőfeszítés. Én nagy kedvvel vetettem bele magamat ebbe a miliőbe, s – jó néhány hallgatás után – talán már kezdem érteni – a szavakon túl – a mondanivalót is.

Nem 2015 legjobb korongja ez, de az egyik legfontosabb.

Kotta

Egy kedves ismerősöm kért meg, hogy adjunk hírt itt a blogon az általa menedzselt szegedi Dungaree zenekar vadiúj, 3 számos EP-jéről. Mivel mi hírt itt "csak úgy" nem adunk közre, hanem a magunk kíméletlen, de körömszakadtunkig szakmai módján recenzálunk, ismeretség ide, ismeretség oda, ez az opció maradt. Na jó, annyi engedményt teszek, hogy a "csak a szépre emlékezem" promó szövegből is merítek.

"A nyitódalról elkeresztelt Final Yell három fajsúlyos dalt tartalmaz, amelyek már első hallgatásra is markáns és egyértelmű képet adnak a Dungaree zenei világáról." Na, ez speciel nagyon igaz. Igazi mocsárszagú, ápolatlan és jó értelemben vett tahó három nóta sorjázik egymásutánban, amolyan seggbe-és tökönrúgás jelleggel. És mindez a világ azon kevés segg-és tökönrúgásához tartozik, amit szívesen visel el az ember, hadd ne mondjam, még igénye is van rá.

"A tagok legfőbb célja az, hogy amit csinálnak, kizárólag belülről, őszintén jöjjön – nem szeretnének egy konkrét irányzathoz sem tartozni" Nos, hogy mindez szívből jön, az számomra teljesen hihető, de a promó dumával ellentétben a srácok ha szeretnének, ha nem, nyakig belemerültek a southern rock/metal mocsarába. Mert ez itt tökéletes mocsármetál stílustanulmány. Elhiszem, hogy azt kell ilyenkor mondani, hogy azért van egyéniség ám, meg semmihez sem hasonlítunk, meg blablabla, de értjük egymást, ugye  és közben össze is mosolygunk a gitáros Zolival a szakállunk (nekem csak ilyen pózer, fazonra nyírt nyomorúság, ott, meg ami kell, zabolátlan arckáosz, mindössze a homo erectus kezdeti civilizáltságával) fölött.

Nincs itt az égvilágon semmi nóvum, de ez dehogy baj, nem kell (már nem is nagyon lehet) a rockzenében évente felfedezni járatlan utakat. Ki kell állni a népek elé, a Dungaree esetében mosdatlanul, benyomva, beállva, de mindezek mögött azért nagyon is felkészülten, és nyomatni a jólfésült-jólnevelt tiszta, konzumidióta arcunkba a mázsás riffeket, meg azokat a széles vibratós szólókat (Zakk Wylde) , amiből én azért elviseltem volna nagyobb dózist, ha már ilyen jól levette a stílust Horváth Zoli gityós.

Nem egyéni, viszont tahó és stílusában baromi jó.

Túrisas

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

Ezen a fórumon már többször reflektáltam arra, hogy a rock zenei ízlés tekintetében bizony vannak különbségek Amerika és Európa között; ez így volt már a kezdetek kezdetén (úgy értem, a rock n' roll születésének hajnalán) is. Az óceánnyi távolságot persze néhány legendás előadó azért át tudta törni: The Beatles, Led Zeppelin, Pink Floyd, AC/DC... stb., de akadtak olyanok is, akik a hatalmas víztömeg ezen vagy azon az oldalán minden igyekezetük ellenére sem tudtak egyenlőképpen (de még hasonlóképpen sem) érvényesülni. Az európai oldalról ott van a Deep Purple, Rainbow, Uriah Heep, Queen, Amerika felől pedig olyan szülőföldjükön hősként ünnepelt csapatok, mint a Journey, Kansas, Boston, Saga vagy éppen recenzióm tárgya: a Styx.

A Styx története egészen a '60-as évek Chicagójáig nyúlik vissza, s ezzel olyan "kultikus" társaságba kell helyeznünk őket, amelynek szereplői az amerikai rádiók üdvöskéi: a Chicago vagy az REO Speedwagon. Sajnálatos módon (persze nem teljesen alaptalanul, de lényegében igazságtalanul) ezek a bandák itthon el lettek könyvelve, mint nyálas-szirupos pop rock ömlengések, pedig azon túl, hogy mindegyikük története Chicagóban kezdődött, az is közös bennük, hogy kiváló zenészek alkotják őket, akik ráadásul erős vonzalmat tápláltak magukban a zenei fúzió és a progresszivitás iránt. Tény, hogy az Európánál konzervatívabb USÁban tanácsos volt hiperdallamos, közönségénekeltetős, több szólamban énekelt refréneket írni, rendesen megfésülködni és még a színpadi öltözködésben is visszafogottabbnak mutatkozni. Mindazonáltal, aki ezeket az együtteseket kicsit behatóbban megismeri és főleg meghallgatja, hogy mostanában hogyan szólnak, kellemesen fog csalódni. Talán végre követhetik azt a hangzást, amit mindig is akartak...

A Styx muzsikáját mindig is az határozta meg, hogy két frontember "vetélkedik" náluk, Dennis DeYoung billentyűs és Tommy Shaw gitáros. Mindketten kiváló énekesek és dalszerzők, önálló szóló karrierrel: DeYoung inkább a keresztény rock (hitvalló katolikus) és a zenei színház felé hajlott (a Notre Dame-i Toronyőrről írt musicalt), míg Tommy Shaw Ted Nugent-tel csinált két bazi jó Damn Yankees lemezt, mostanában pedig blue grass albumokkal kísérletezik. Az öreg kontinensen mi alig tudunk róluk valamit, maximum a hallójáratokból csak nehezen kiűzhető "Come Sail Away" című balladájuk hallatán rémlik valami.

Mivel DeYoung és Shaw között érthető okokból rivalizálás alakult ki, ebből pedig állandó feszültség keletkezett, a "One With Everything" DVD-n már csak Shaw szerepel, de ez annyira nem zavaró, hiszen a bandában többen is jól vokáloznak és a Cleveland-i Contemporary Youth Orchestra kórusa is támogatja őket. A CYO egyébként az USÁban köztiszteletnek örvendő és gyakorlatilag csak kamaszokból álló szimfonikus zenekar, akik más népszerű előadókkal is együtt dolgoztak már: pl. Graham Nash-sel, Pet Benatarral, a Jefferson Starshippel és Jon Andersonnal.

A DVD-t egy 2006-os turné alkalmával rögzítették a CYO szimfonikusainak otthonában, az ohioi Clevelandban. A szetlista 16 dalból áll, benne egy tartalmas meddley-vel és három nótával a már DeYoung nélkül készített "Big Bang Theory" albumról. Az anyag megjelent CD-n (csak 13 dallal) és DVD-n, ami a bónuszok között rejteget két ajándék karácsonyi dalt is (All I Want, Ring The Bells). Aki nem rajong a szimfonikusokkal közösen előadott koncertekért (mostanában már kezd lerágott csont lenni), annak jó szívvel ajánlom a még DeYoungot is szerepeltető 1997-es "Return To Paradise" DVD-t.

A koncert színpadképe egyszerű, hiszen a banda, a szimfonikusok és a kórus mellé már nem nagyon fért más, de a többkamerás (álló és mozgó) fényképezés elég élvezetes, ha a vágás nem is mindig szerencsés (belógó csápoló kezek, stb.). A hangminőségre nem lehet panasz, pedig egy ilyen grandiózus koncertnél nem lehet könnyű mindent arányosan beállítani. Különösen a tragikusan korán elhunyt alapítót, John Panozzót helyettesítő, puskakezű Todd Sucherman dobszerkója szól nagyon bikán.

Fogalmatlan vagy kételkedő európai rock rajongóknak nem igazán tudok elképzelni ideálisabb módot a Styx-szel való ismerkedésre. Lehet, hogy nem lesz belőle szerelem, de legalább az előítéleteket vagy az ismeretlenség ködét eloszlatja.

Tartuffe

Még pár napig, pontosan május 31. vasárnap éjfélig tart a HangSúly zenei díj jubileumi közönségszavazása, ahol az elmúlt 10 év díjazottjai közül most a tisztelt nagyérdemű választhatja ki a szerinte legjobb albumot és koncertzenekart. A szavazólapokat megtaláljátok a HangSúly hivatalos honlapján a Közönségszavazás! menüpont alatt. (http://www.hang-suly.hu/kozonsegszavazas.html) Kategóriánként akár több album/zenekar is kiválasztható. Kattintson aki még nem szavazott, de az is aki már igen, hogy a szavazógép biztosan figyelembe vegye a voksát!

Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
facebook.com/Exxiless

A mexikói illetőségű Exxiles nagyon rizikós vállalkozás, méghozzá két okból. Először is egyetlen ember agyának szüleménye és nem valódi koprodukció különböző zenészek között, ami azért általában véve magával hozza a különböző ötletek, hangsúlyok, vélemények hasznos ütköztetését. Itt erről szó sincs, a Rising Of The Architect dobosa, Mauricio Bustamante egy emberként felelős a koncepcióért, zeneszerzésért, szövegekért, stb., mindenki más valójában csak epizódszereplő. Ilyen epizódszereplőből azonban van egy légió. Nem is sorolom itt föl őket: legyen elég annyi, hogy jól ismert énekesek és hangszeresek szerepelnek az albumon olyan együttesekből, mint a SymphonyX, Savatage, Communic, Ayreon, Adagio, Circus Maximus, Lost In Thought, stb. Ez azért elég húzós lista! Nem lehetett könnyű Bustamantének levezényelni a folyamatot. Még jó, hogy ma már az ilyesmit zenei fájlok digitális formában történő küldözgetésével meg lehet oldani. Persze - ahogy arra az első bekezdésben már utaltam - ez amennyire könnyebbség, annyira veszélyforrás is lehet.

A másik rizikó az ilyen projektekkel az, hogy a sztelláris muzsikusgárda önmagában még nem garancia arra, hogy a végeredmény kiemelkedő lesz. A hírességek nevét olvasva a közönségben joggal alakulnak ki magas elvárások, pedig egy közepes dalszerző az egészet könnyen gallyra vághatja. Tartok tőle, hogy itt is ez történt: Bustamente engem sem dobosként, sem zeneszerzőként, sem hangmérnökként nem győzött meg. A dalokban alig lehet kapaszkodókat találni (pedig a törődés érzik rajtuk) és a hangzás (érdekes módon főleg a dobsound) elég tré. A maszterelésnél már a szakmailag egyébként maximálisan elismert Markus Teske (pl. Vanden Plas, Red Circuit, stb.) sem tudott sokat javítani rajta.

Az "Oblivion" egyébként elvileg egy trilógia első része, melynek koncepciója a hűség, barátság, politika, vallás és szerelem tematikájára épül. Csak remélni tudom, hogy a további részek jobban szólnak majd és fogósabb szerzemények kapnak rajtuk helyet. A potenciál éppen megvan, ez érződik egy-két olyan számban, mint pl az "Awakening Pt.1"...

Tartuffe

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.nightmareworld.co.uk
facebook.com/nightmareworld

Jóllehet Pete Morten amolyan "másodhegedűsként" már 2012 óta tagja a brit progresszív rock/metál vezérbikájának, a Thresholdnak, nem hagyott túl nagy nyomott a dalszerzésben. Ott egyértelműen Karl Groom és Richard West viszik a prímet, pedig mint közben kiderült Morten kifejezetten jó zeneszerző. A My Soliloquy nevű projektben ebben a tekintetben már bizonyított, sőt azóta azt is tudjuk róla, hogy kimondottan jól énekel. Az alsóbb regiszterekben néha a Pagan's Mindos Nils K. Rue ugrik be róla, bár inkább a magasabb hangokat erőlteti, amúgy James LaBrie módra.

A Nightmare World bemutatkozó lemeze Kotta kollégámat igazolja, aki a My Soliloquy-val kapcsolatban annak idején megjegyezte: Morten alighanem jobb zeneszerző, mint gitáros. Ez a megállapítás teljesen helytálló, Morten mégsem hagy maga mögött nagy űrt, mert egyrészt itt egy Sam Shuttlewood nevű gitáros is besegít neki, másrészt a nóták olyan húzósak, hogy nem is igazán hiányoznak a virgák (persze nem ártana egy-két komolyabb tekerentyű!). A Nightmare World nagyjából ugyanazt a stílust képviseli, mint a korábbi projekt, de a dalok egy kicsit fogósabbak és a hangzás köröket ver a tavalyi kiadványra. Nagyon zurán szól az anyag, pár perc alatt kb. annyi kalafintát oszt ki, mint a matt részegen pofozkodó Jean-Claude Juncker az európai politikai elitnek (ITT).

Ez az album engem két dologról győzött meg: a legutóbbi kicsit langyoskás teljesítménye után (For The Journey, 2014) a Threshold jól tenné, ha hagyná Mortent is beleszólni a dalszerzésbe és általában a szokás szerint kicsit műanyag hangzás följavításába. Ugyanakkor megszilárdult az a meggyőződésem is, hogy az amerikai progresszív metál (egy-két régi nagy öregtől eltekintve) gyakorlatilag halott, szinte egyedül Európára, s immár a korábban nem éppen jeleskedő Nagy-Britanniára lehet számítani.

Az "In The Fullness Of Time" nem hosszú lemez (a haszontalan intrótól szívesen eltekintettem volna), és nem is tökéletes, hiszen akad itt pár töltelék, mégis jobb mint bármi, amit az USA második vonala kiizzadott magából az utóbbi években. Az "In Memoria Di Me" pl. tökéletes prog-power himnusz; még akár ügyeletes kedvenc is lehet belőle. Ezt a csapást kéne követni...

Tartuffe

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlap:
www.santacruz.fi

Próbálom tartani magamat a beígért havi egy recenzióhoz, és megvallom, eredetileg az új Ravent terveztem májusra, ki, ha én nem felkiáltással. Aztán rájöttem, sokat nem tudnék hozzátenni a HRM-en néhány éve megjelent ismertetőhöz, mert most is ugyanazt a lemezt készítették el, ráadásul a történetüket is elég jól körüljártam anno.

Szerencsém volt, megváltásként beesett a finn Santa Cruz pimasz, kortárs sleeze rockja a látókörömbe, így most nem kell önismétlésbe bocsátkoznom. A címmel ellentétben ez már a második albumuk, az előző állítólag jobb dalokat tartalmaz, de nem volt ilyen tökös és kemény. Nos, meg fogom hallgatni azt is, de azt hiszem, még így is értem, miért gondolják ezt amolyan rebootnak, amikor is meglelték a saját hangjukat: a CD legnagyobb erénye, hogy az arénákba illő gigamelódiákat erőteljes, helyenként trendin szaggatott riffekre ültetik rá, és hogy a modern groove-októl sem ódzkodnak.

Ily módon eltávolodva a H.E.A.T., Reckless Love, Crazy Lixx, The Poodles, stb. vonaltól, mondhatjuk, sikerült rátalálniuk egy némileg egyedibb hangzásra. Bár megjegyzem, a Backyard Babies, Hardcore Superstar iránnyal érzek azért komolyabb párhuzamot, annyi különbséggel, hogy a Santa Cruzt tagjai egy fokkal jobb zenészeknek tűnnek. (Némelyik gitárszóra például felkaptam a fejemet.) Ha már itt tartunk: nagy áldás az nekünk, hogy a skandinávokkal elfelejtették közölni, manapság a glam metal már nem menő...

Na, szóval: a lendület és lazaság a Guns 'N' Rosest, a dallamvilág a Def Leppardon felnőtt nemzedéket idézi, így egy tökéletes XXI. századi melódia-orgiát kapunk. A megszólalás nyers, de arányos és telt. A dalok jók, és ahogy említettem, a muzsikusok pontosan tudják, mit csinálnak. Egyetlen zavaró tényező lehet: nem mindenkinek fog maradéktalanul bejönni a (Davy) Vaint idéző nyafogós énekstílus. Amúgy zeneileg is van némi azonosság ezzel a kultikus amcsi bandával – tudja valaki egyáltalán, kikről beszélek? –, ahogy egy másik kulttal (nem, nem a The Cult, hanem a svéd Shotgun Messiah) is eszmei örökségben vannak. Jól hangzik, ugye?

Kotta

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/pages/Csillag-Endre-Csuka

Elképzelem, ahogy Sípos Peti a maga mindent vivő hangján énekli a "Nem várok" refrénjét, ami után Csuka gitárszólójára őrül meg a hatvan ezres mega' aréna rockhimnuszra éhező közönsége – az, hogy a képzelet valósággá válhasson, pusztán két tényezőnek kellene teljesülni: egy alternatív világ létrejöttének, ahol Magyarország a maga különleges nyelvével rock-nagyhatalom és egy fergeteges időutazásnak, mondjuk úgy húsz évet visszaröppenve az időben. Mert a többi olyan "elhanyagolható tényező", mint a fantasztikusan eltalált énekdallam, a bugyit lecsalogató és a tesztoszteront szétspriccelő énekhang, valamint a klasszikus gitárhősöket megidéző hangszer-kompozíció nagyon is megvan. És kell ennél több? Sajnos, igen – mert ebben a világban élünk, és mert Csillag Endre hiába hozott össze egy minden rajongói igényt kielégítő albumot, a "sufnituning" hangzás, és a rádiókban fellehető "slágerek" követelményrendszere – ami olyan, amilyen, mindenesetre ellentéte mindannak, amit Csuka lemeze produkál – a szó szoros értelmében vett rejtett – a média elől rejtett – kinccsé avanzsálja a csillagok mellé helyezett drágaköveket.

De oda se neki, legalább mi tegyük meg azt, ami tőlünk telik, akkor is, ha a harc eleve kudarcra van ítélve, inkább a tinta folyjék patakokba, mint a vér, no meg a kritikus könnye, hogy csak ennyire futja erejéből. Mert a lemez jó. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy kiemelkedő, bár a jelzőkkel annyit dobálóznak mostanában, hogy lassan állítmánnyá válnak, aztán nem csoda, hogy a megkavarodott tanuló ifjúság úgy szarozza le Gárdonyit és Jókait, mint kezdő WC-s néni esti takarítás előtt az odarakott termést.

A lemezt összezenélő vendégeken mindenesetre nem múlt semmi: Pataki Attila hallhatóan jobban élvezi ezeket a számokat, mint saját anyacsapatának legutóbbi lemezét, Sípos Peti a bevezető gondolataimban elismert produktumával alkot végre valami komolyat is, D. Nagy Lajos lírája a fénykort idézően facsarja meg a szívet, Deák Bill Gyuláról meg felesleges írni bármit, mert a legendákról beszéljen az azzá avató életmű.

A sorokat olvasva ez az album lehetne retrospektív, ha a jó ízlés is a múltba tűnne, az eljátszott számok azonban időt állóak – már ami a minőséget illeti: olyan, bluesban és arénarockban gyökeredző konstans slágerek, melyek a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években trónra tudták emelni szeretett zenei stílusunkat. Mégsem mondanám azt, hogy csak a nosztalgiázó korosztályok tudják élvezni a lemezt, mert aki a rock rabja, az önmagában hordozza a zenei trendek feletti elsiklás képességét. Hiszen ha a gitár úgy sír, mint az album egyes dalaiban – nem véletlen a Gary Moore feldolgozás! – és olyan rock-blues duettek unikuma hallható, mint amit Bill Kapitány és Pataki Attila előad – egy új, korszerű köntösben felidézve a legendás HBB felelgetős-válaszolgatós klasszikusait –, akkor nem hiszem, hogy van olyan stíluspreferáló, aki undorral fordulna el a nyilvánvaló minőségtől, még akkor sem, ha egyébként a hányós/hörgős metal felkent híve.

Dalokat nem is szeretnék kiemelni, mert jobb egységben kezelni az albumot, ami a különböző előadók ellenére sem esik szét – ahhoz Csillag Endre gitárjátéka túlontúl meghatározó, akkor is, ha a dallamok érezhetően az előadó énekesek anyacsapatához lettek igazítva. (Az igazítás talán csak az utolsó előtti szerzeménynél – Csak néhány perc – lett túlságosan is szűkre szabva, mert azt Patakiék már korábban megírták, Edda-blues címen.) Ez persze már csak a kritikus erőtlen próbálkozása, hogy ne kizárólag jót írjon a lemezről – az mindig gyanús –, de higgyétek el, a hangzáson kívül igazán gyenge pontot nem találtam: Csuka, az összegzés kiválóra sikeredett, kár, hogy a címben szereplő gyémántok csak a dalokban, és nem a produktum elismeréseként nyilvánulnak meg. Bár azt hiszem, egy művésznek az előbbi is bőven elég.

Garael