Van az infantilizmusnak egy olyan fajtája, melyet az ember – légyen az bármennyire is komoly, megfontolt felnőtt – néha szeret átélni. Lehet, hogy ilyenkor a háta mögé utasított gyermekkor átélésének pótszerét keresi, vagy a kamaszkorét, amikor nem tűnt röhejesnek, ha felvarrós dzsekiben, orrot piszkálva bömböltette a tufa szövegekkel valamint sematikus zenei megoldásokkal terhelt heavy metalt. És most, legalább ilyen értelemben, ismét szeretne 20-25 évvel fiatalabb lenni – igen, ha kiművelt lennék és pszichológiával kellene magyaráznom, amit esetleg kellemetlennek érzek, minden bizonnyal ilyen okfejtésekkel próbálnám menteni a menthetőt: még szerencse, hogy nem vagyok az. Ugyanis a Bloodbound lemeze nem azért tetszik, mert újból előbujtatja azt a világot, melyben nem szégyen öklöt rázva indulókat óbégatni, hanem mert egyszerűen jó. No, nem a szövegvilág, az már nekem is sok, hiszen a Manowar és a Steel Panther keresztezéséből adódó "fuck you metal!" hozzáállás csak akkor lehet szórakoztató, ha képes öniróniába átcsapni, ám vérszívó barátainknak ez sajnos nem sikerült. Így maradnak hát azok a sorok, melyeken legfeljebb kínosan elvigyorodik az ember, és köhint egyet, vagy a torkát köszörüli – de attól még bizony ott vannak a kiénekelt szavak, melyeket így aztán jobb híján megpróbálunk a tudatunk legmélyére söpörni.
A Bloodbound sok mindent kipróbált már, hol több, hol kevesebb sikerrel: volt Tad Morose-os, Iron Maiden-es heavy metal banda, szikár, dühödt powerbe hasító terminátor-vámpír, legutóbb pedig középszerű Hammerfall parafrázisként hozott csalódást a híveknek. Nem véletlen, hogy a tagok egy része, Urban Breed vezetésével visszatért ahhoz az erőmetálhoz, melyben sikerült egy Heed szintű produkcióval előrukkolniuk, ám most itt van az anyacsapat újabb albuma, hogy alkalom legyen az összehasonlításra, amit azonban nem teszek meg. A Bloodbound ugyanis olyan lemezzel kezdte riogatni a nagyérdeműt, melyet egy komoly kritikusnak azonnal földbe kellene döngölni – kezdve a förtelem borítóval és a komoly fantáziát tanúsító címmel –, sőt, még ugrálni is rajta egyet-kettőt, nehogy kiássa magát a bestia: ám ehelyett itt van, tessék, már tucatszorra hallgatom az öndefinitív "Bounded By Blood"-ot, hogy széles vigyorral és terpesszel menjek le kutyába, amúgy csaholni és farkat csóválni.
Nem tudom, hogy honnan pattant ki a koncepció, miszerint vegyük elő az összes, tövig koptatott heavy metal klisét, poroljuk le, adjunk hozzá dögös hangzást, aztán hadd szóljon! – de nálam igencsak működik. A múltkori Hammerfall irányvonalat ugyanis az Accept és a Dream Evil váltotta fel, ikergitáros, primitívségükben is azonnal ható himnuszokkal, olyan csapatidézéssel, melyre még az eredetiek is csak egy-egy ihletettebb pillanatokban képesek. De várjunk csak, nem jól mondom, mert a Bloodbound inkább eszenciát tárt elénk, igaz, hogy nem éppen a legfrissebb összetevőkkel, de akik így tudják az Accept szögletes germán menetelését skandináv módon prezentálni, mint ahogy azt a "Monstermind"-ban tették, azoknak azt is megbocsátjuk, ha kissé már szagos a hús. Mert mit csináljon a heavy metalon szocializálódott emberfia, mikor a nyitó számban a Dream Evil "The Book Of Heavy Metal" kliséje csendül fel – ami már önmagában is óriási klisé –, vagy utálkozva legyint egyet, vagy szintén legyint egyet, de azt már a fanyalgókra, és teli tüdőből élvezi az ismerős, fejbólogató riffeket, ikerszólókat a gyermekdal bonyolultságú énekdallamokkal.
No persze, azokat is meg tudom érteni, akik a fejüket csóválva kérdőjelezik meg józan ítélőképességemet, én azonban nem tudok mást csinálni, minthogy széttárom a kezem: mihez kezdjek, ez a rohadt vámpír éppen egy erogén pontomat kapta el a nyakamon, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megyek is vámpírkodni, aki úgy gondolja, kövessen.
Kiss Zoltánnal szemben elfogultságot jelentek be. Ő az a magyar énekes, aki bármit el tud énekelni a heavy metáltól (Iron Maidnem) a stoner rockon át (Ego Project) a hard rock klasszikusokig (Korál Forever Band), és a Gary Moore emlékkoncerten még bluesból is jól vizsgázott. Hát hogyan lehetne bűnös egy ilyen "eminens"? És mégis vádolom őt. Vádolom előre megfontoltan, aljas szándékkal, nyereségvágyból elkövetett CD megjelentetéssel.
Manapság, amikor a gazdasági helyzet romlása miatt az emberek egyre kevesebbet költenek a kultúrára, és aki még megtehetné, az is többnyire a Download Records (copyright: Garael) kiadványait részesíti előnyben, a vádlott egy korábban ingyenesen hozzáférhetővé tett albumot visszavont, és bűntársaival (Fischer László – gitár, Nagy "Liszt" Zsolt - billentyűs hangszerek, Tolmacsov György – basszusgitár, Krecsmarik Gábor - dobok) szövetkezve fizikai formátumban jelentette meg, néhány elmebeteg, dinoszaurusz, utolsó mohikán (továbbiakban: gyűjtő) örömére, és a többség bánatára.
Második vádpontként fogalmazom meg azt, hogy eléggé el nem ítélhető módon - a közismert P. Mobil, Tunyogi Rock Band és Korál nótáknak az eredetihez hű, mégis egyedi interpretálásával - a közönségét "beetette" a muzsikájával, hogy azután a függővé vált emberektől egyre több és több pénzt csaljon ki "koncertlátogatás" ürügyén, támogatva ezzel a fellépéseknek helyet adó vendéglátóhelyeket is, így akár bűnszövetkezetben elkövetett fosztogatással is vádolhatnám.
És most itt ez a CD, valódi mondanivalóval rendelkező szövegekkel, fülbemászó dallamokkal, igazi "békebeli" hard rock muzsikával. Vagyis nem átallottak innovatív, kísérletezgetős, újszerű, ezáltal előremutató zenélés helyett visszanyúlni valahová a '70-es évek végének Rainbow zenekara környékére, ráadásul súlyosbítja cselekedetüket az, hogy az ennek megfelelően megkomponált dalokat megfejelték a '80-as évek közepének Bon Jovi vokáljaival, és eléggé el nem ítélhető módon még némi magyar ízt is belekevertek a fentebb említett tiltott "beetető" szerekből (Korál, TRB, P. Mobil, P. Box).
Harmadsorban vádolom azzal, hogy ilyen el...szott nevet adtak a zenekaruknak, hiszen a "Zöld A Bíbor Band" név úgy, ahogy van, értelmetlen, legfeljebb a Radics Béla emlékére írt, majd a Bencsik Sándor halálára leporolt, s azóta minden rockzenész mennybe menetelekor elővett P. Box-dal címére emlékeztet, s miközben a név hallatán az átlagember fejében mozgolódó kisördög P. Box nótákat várna el, ehelyett leginkább P. Mobil (jó, azért Bencsikből mégis kapunk egy adagot), Korál és Tunyogi Rock Band dalokat tartanak repertoáron.
Most, hogy - a Mobilmániához hasonlóan - kezdik kinőni ezt a kölcsönruhát, mely egyre inkább fűzőként szorítja össze tehetségüket, s ebből kibuggyanni látszik valódi énjük, egyre kevésbé állja meg a helyét a tribute band-re utaló elnevezés (hasonlóképpen a Solaris Tribute Band-hez, akik a saját anyagukat Tompox néven adták ki).
Szólítom a tanút, a megvezetett rajongót, mondja el, mit tud a lemezről!
Tisztelt Bíróság!
Én ezt a lemezt nagyon szeretem. Hibái dacára és késői megjelenése ellenére. A nyitó "Tudom jól" kezdő billentyűfutamai leginkább a Lord nemrég újra kiadott "nulladik" lemezének intróit juttatja eszembe. Az "Utolsó esély" gitárjának vezérdallama a Toto "Stop Loving You" refrénjére rímel, de ennyi bőven belefér. A nagy kedvencem azonban az "Álarc". Ez a kvintesszenciája a második pontban megfogalmazott vádaknak. Igazi Korálos riffekre (A másik oldalon) épülő hard rock kezdés után a Bon Jovi ízű refrén, amely elsőre megragad az emberben, majd jön egy Malmsteen-ízű neoklasszikus futam, (amit Eddie Van Halen óta minden gitárospalánta eljátszana két kézzel a gitárnyakat "tapizva", de itt ezt a billentyű nyomja), hogy a visszatérő refrént az ember már együtt énekelje a zenekarral. Mindez szövegében egy kis társadalmi fricskával megfűszerezve. Remek!
A "Nézz rám" a maga szellősségével enged "rápihenni" az előző nóta sokszínűségére. A szóló elején a gitár riffekben pedig ismét visszaköszön az a Korál-érzés, és itt végre Fischer László is szólózik egy egészségeset, kár, hogy a hetedik nótáig kellett rá várni. A címadó szerzemény zongoraszólójánál kezdtem kapisgálni, hogy miért becézik "Liszt"-nek Nagy Zsoltot. A Schenkeres (Never Trust A Stranger) basszusfutamokkal és a felső tamokkal megtámogatva a lemez egyik maradandó élménye. A "Mondd, hogy újra szép lesz" dalban viszont egészen más, Nightwish-es arcát mutatja meg, azonban a szinti alapokból itt is egy vérbeli hard rock nóta bontakozik ki, amelyben a rövidke szólót ezúttal a basszusgitár kapja.
Az "Utazó" nyitó dobképletére felkaptam a fejem, hogy aztán a jól eltalált középtempós riffekre mozgásba is lendüljön. Igazi "headbang-elős" nóta. A refrénje viszont nem annyira ütős, mint a korábbiak. Olyan, mint a Rainbow-ban a "töltelék nóták" (Run With The Wolf, The Shed): nagyon jól megkomponált dalok, odafigyelsz rájuk, amikor hallgatod, de valahogy nem maradnak meg az emberben.
A lemez igazi gyöngyszeme az "Álmomban még" című ballada, amely egy szem zongorakísérettel úgy jó, ahogy van. A vége felé egy kevés vonós is belép, a "Rainbow Eyes"-t felidézve. Egy fiatalkori nagy kedvencem, a Lord szombathelyi koncertjén előzenekarként fellépett osztrák No Bros gyönyörű "Be My Friend" balladáját juttatja eszembe. A záró "Vihar előtt" pedig Blackmore-osan lazán keletiesre vett billentyűkíséretével amolyan "Eyes Of Fire" hangulatba hoz. Én már nem tudok létezni e zene nélkül! Még akarok! Még! Még! Még!
Tisztelt Bíróság!
Én, mint a vádlott ügyvédje, szeretném felhívni a figyelmet az enyhítő körülményekre!
A vádlott a lemez megjelentetését nem tagadja, de amíg csak lehetett, késleltette azt. Bár az egyre jobb és jobb saját kompozíciók egy idő után lemezért kiáltottak, de igen sokáig kellett kiáltozniuk, hiszen Kiss Zoltán már 2010-ben elhintette a koncerteken, hogy hamarosan lesz lemezük (a Mobilmánia második lemezével egy időben), ehhez képest 2 évet kellett várni, mire fizikai valósággá lett. S talán ennek a késlekedésnek tudható be az is, hogy a "nagy öregek", Donászy Tibor és Kékesi László - elunván a késlekedést - a konkurencia (Mobilmánia) mellett tették le a voksukat.
Ráadásul a billentyűs zeneszerzőnek és az erre "rádolgozó" keverésnek köszönhetően az egész lemeznek olyan "Nightwish-feelingje" van, ahol a billentyű rátelepszik a zenére, miközben a gitáros széles mosollyal és széles terpeszben nyomja a kvinteket, hogy ezzel adjon némi keménységet a muzsikának. Élőben ezek a dalok egészen másként hatottak, viszont a CD-n igyekeztek elnyomni a kemény rock jelleget (éppúgy, mint a Prognózis első lemezén).
A lemezről hiányoznak a gitárszólók is, egy-két dallamszólótól eltekintve az ex-Korál húrnyűvő nem nagyon erőlteti meg magát. A szólók szépen felvezetettek, előkészítő riffekkel megbolondítva, mint a Vandenbergben, csak épp az igazi gitáros teljesítmény hiányzik a dalok többségéből, Fischer gyakran megelégszik egy-egy óvatos dallamszólóval, és azt is elnyomja a túltengő billentyűs alap. Ebben a zenében pedig elengedhetetlen lenne egy kiemelkedő gitáros produkció, a többször emlegetett Rainbow is Ritchie Blackmore-tól lett nagy, és nem a lemezenként cserélődő billentyűsöktől.
Így elmondhatjuk, hogy a vádlottak mindent megtettek azért, hogy bár megjelentettek egy hanghordozót, azt ne vásárolják meg az átlagos rajongók, csupán a korábban "gyűjtő" összefoglaló néven emlegetett elfajzott csökevények.
A vádlott elismeri, hogy más zenekarok kompozícióival tette ismertté zenekarát, de kérem szépen: hiszen a Beatles is így kezdte! Azonban az idő múlásával egyre több saját dalt csempésztek a műsorba és ezzel párhuzamosan csökkentették a feldolgozások számát. A vendéglátóhelyekkel való "szövetkezés" pedig a megélhetési bűnözés kategóriájába tartozik. Valamiből fizetnie kell a számlákat a zenésznek is, a vendéglátósnak is.
A harmadik vádpontban vádlott nem érzi bűnösnek magát. Kérem ezek alapján a büntetés mérséklését, illetve felfüggesztését!
A Bíróság ítéletet hirdet:
A Bíróság a második és harmadik vádpontban elhangzottakat nem tartja meggyőzőnek, így a vádak alól felmenti a vádlottat. Az első vádpontban, az előre megfontoltan, aljas szándékkal, nyereségvágyból elkövetett CD megjelentetésben azonban a vádlott bűnös. Ezért őt a Bíróság életfogytig tartó éneklésre ítéli. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs!
Emlékszem, tavaly is született egy ilyen alkotás, akkor Samuel Arkan belga gitáros-zeneszerző (Virus IV) agyából pattant ki. Az Epysode névre hallgató projekt "Obsessions" címmel dobott piacra egy szimfonikus prog-power anyagot, ami koncepcionálisan egy misztikus bűnügyi történeten alapult. Az Epysode nálunk vegyes fogadtatásra lelt, hiszen két - tőlünk nem szokatlanul - egymással szinte homlokegyenest ellentétes recenziót közöltünk róla (itt és itt).
Egyből ez a történet ugrott be, amikor meghallgattam Björn Eliasson zeneszerzői bemutatkozását. A svéd gitáros 2009-ben lépett ki a Cloudscape-ből, és bevallom, akkor azt hittem, hogy ő volt felelős a Cloudscape akkoriban tapasztalható kommercializálódásáért. A Warnot azonban egy igen sötét, helyenként gótikus hangulatú, alkalmi hörgésektől sem mentes teátrális prog-power koncept-albummal állt elő, amit jellege miatt azonnal az Epysode-dal asszociáltam.
Eliasson metál operája többszereplős, a szerző mellett sokan mások is énekelnek, de én csak Mike Andersson-t ismerem (Cloudscape, Silent Memorial, Fullforce). A promóciónak, de talán a zenének is jót tett volna, ha sikerül ismertebb énekeseket, valódi sztárokat bevonni a munkába. Ennél már csak az lett volna szerencsésebb ötlet, ha Eliasson nem egyedül játszik minden hangszeren, és a programozással járó mókolás helyett inkább leszerződtet egy valódi dobost.
Most sem mondhatok mást, mint amit az Epysode-dal kapcsolatban megjegyeztem: Világosan érződik, hogy a szerzőnek sok munkája van benne, de - minő fájdalom! - a "megszállottság" ehhez kevés, a kemény munkán túl szükség van a csalfa múzsa csókjára is. Eliasson hiába ügyes gitáros, sem dalszerzésben, sem hangzásban nem üti meg azt a szintet, amivel szőrös szívemet simára lehet borotválni. Persze majd megint jön Garael, oszt jól megírja, hogy mennyire melléfogtam, milyen jó kis muzsika ez...
Elkészült egy videóklip az On the Wings Of Sadness dalomra. Fogadjátok szeretettel, én pedig azzal hálálom meg, hogy egyelőre több nem lesz, sőt rövidesen írni is fogok :-)
Bevallom, magam is meglepődtem, hogy erről a több mint tíz éves, hét lemezes zenekarról (de minimum hat, még akkor is, ha a "Sleeping In Traffic: Part One – Part Two" albumokat egy duplának vesszük) még nem jelent meg írás itt. Pedig veretes, '70-es években gyökeredző progresszív rockot játszanak ők is, ráadásul nem is ügyetlenül, és talán még azt is elmondhatjuk, némiképp – saját korlátaik között ugyan, amit elsősorban a múltba révedő mentalitásukkal maguk építenek – törekednek az egyéni hang megtalálására, kialakítására és a műfaj (meg nem újítására ugyan, de legalább) enyhe felrázására.
Hogy ez a vállalás mennyire sikeres, azt talán jelzi a fent említett jelenlét hiánya, még egy ilyen, alapvetően progresszív beállítottságú oldal esetén is. (Volt legalábbis, amíg Garaellel, CsiGabiGával be nem hoztuk ide a powert, a könnyedebb irányzatokat és a tufa thrash/heavy metalt – már csak egy death/gothic arc kéne, és akkor előttünk a csillagos ég...) Visszakanyarodva a svédekhez: úgy érzem, némileg alul-reprezentáltak és alul-értékeltek (nem csak itt), amit jórészt maguknak köszönhetnek persze.
Leginkább azért, mert elég konokul ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez, melyek művészi jelleggel, időnként a King Crimsonhoz hasonló összetettségű dalokban és nehezen emészthető albumokban ölt testet, minimális engedményeket téve az élvezhetőség, könnyebb befogadhatóság, egy szóval a hallgatók kiszolgálása irányába. Bár éppen a legutolsó korongjukon (Mammoth) mintha elmozdultak volna egy csöppet a modernebb témák, riffelés irányába, összhangban azzal, hogy újabban az Inside Out is próbálja képbe hozni a bandát, betolva a őket előzenekarnak menőbb arcok elé. (Amúgy Portnoy is csipázza a burájukat, ezért próbálja segíteni a csapatot, meghívta őket a Progressive Nationre, és a Flying Colorsnak is nyithattak az idei turnéjukon – más kérdés, hogy előbbire mégsem jutottak el az SPV csődje miatt.)
Szóval itt a "Void", ami újra elég agyas és elborult cucc, mégis jobban bejön, mint az elődje. Fenntartásokkal persze. Nem is ők lennének, ha nem szúrnák el az első remek háromnegyed órát 3 lassú és feleslegesen hosszú számmal a végén, melyből egyik egy korábbinak a zongorás-énekes változata. Nem olyan jó ez a nóta, gyerekek, hogy muszáj lett volna még egyszer! Szóval legyen a kezed ügyében a távirányító, hogy léptetni tudj, ha már unod a banánt a grand fináléra. A korong első fele amúgy nagyon is rendben van, oldschool, vintage hangzással és felfogással készült, de mindig érkezik egy ügyes riff és modernebb téma, amikor már éppen bebóbiskolnál. Szóval egyben van ez a banda, na, de egy olyan bulira, ahol ők a főzenekar – mivel az egyéb tudatmódosító szerek tiltva vannak – csak nagyobb mennyiségű alkohol birtokában neveznék be azért. Biztos, ami biztos.
Ha valaki elolvassa a svéd power metal szuper-projekt előző lemezéről írt elemzésem, láthatja, hogy stíluspreferenciáim ellenére nem vágódtam hanyatt a "One" című bemutatkozástól. Reméltem is, hogy az "Egy"-nél megállnak, és nem lesz "Kettő" belőle. De lett, és – szerintük – sikerült egy "Új szint"-re emelni a kezdeti kiszámítható, laposkás próbálkozást. A végén még a projektből "fulltájm" zenekar lesz…
A fölállásban annyi változott, hogy CJ Grimmark (ex-Narnia) helyett Michael Anderson hozta magával az új Cloudscape gitárost, Stefan Rosqvist-et. Ez a végeredményt tekintve nem oszt, nem szoroz, hiszen mindketten ügyes gitárosok, és itt egyébként sem övék a főszerep. A Fullforce tulajdonképpen Stefan Elmgren (ex-HammerFall, ex-Lost Horizon) és Michael Andersson (Cloudscape, Silent Memorial, Planet Alliance) közös vállalkozása. Andersson elég nyughatatlan (vagy inkább termékeny?) figura, és szerencsére a nemrég megjelent Cloudscape lemezre nem durrantgatta el az összes puskaport. Ide is jutott jellegzetes dallamaiból, fülbemászó refrénjeiből. Mégis azt kell mondjam, a címben meghirdetett új szint – ha igaz is – nem jelent fölsőbb szintet, maradtak ugyanazon a tengerszint fölötti magasságon.
Persze ez a szintes duma elég szubjektív: mihez képest? Én lennék az első, aki hurrázna, éljenezne, ha kis hazánkban egyre-másra születnének ilyen bandák, ilyen albumokkal. De erről nagyjából már le is mondtam. A lényeg: ott, ahol Fullforce-ék nyomulnak teljes erőből, ez rutinmunka. Aki itt király lenne, északi hazájában maximum postamester…, decens, polgári középosztály.
Az új szint talán abban mutatkozik meg, hogy Anderssen-ék ezúttal egyszerűbb, könnyen befogadhatóbb dalok szerzésére törekedtek. Az eredmény kicsit tarkácska: vannak jellegzetes skandináv power dalok (Karma), HammerFall-osabb direkt heavy metal (Awesomeness), és hard rockba hajló dallamos szerzemények (Break It, Crack It, Destroy It). Úgy érzem, hogy az utóbbi vonulatot lett volna érdemes kidomborítani, akkor több olyan ökölrázós, népénekeltetős dal született volna, mint a "Course Of Life".
Isten látja a lelkem, a rasszizmus legcsekélyebb fölhangja nélkül mondom: a heavy metal egy-két fecskét kivéve (ők pedig, ugye, nem csinálnak nyarat) nem a feketék (a politikailag korrekteknek: afro-amerikaiak) műfaja, a progresszív metálról nem is beszélve. Most mégis egy kvázi családi vállalkozásban működő meglepi "all-black" csapatról számolok be, akiknek otthona Scranton, Pennsylvania. A muzikalitás nyilván a vérükben van, de arról fogalmam sincs, hogy a Joseph testvérek honnan szívták magukba a fémes, progresszív hajlamokat.
No, de mindegy is; a lényeg, hogy az eredetileg Axeom néven működő keresztény metál csapat több mint tíz éves klubkoncertezgetés után végre elkészült bemutatkozó lemezével. A cím, "Book 1" arra enged következtetni, hogy folytatás következik, vagyis hosszabb karrierben gondolkoznak "Józsiék".
Az albumon mindössze 6 nóta kapott helyett, de egy kivételével gyakorlatilag mindegyik 10 perc fölött van. A dalokat ennek megfelelően bonyolult struktúrák, hosszú instrumentális részek, míves gitárszólók jellemzik. A főszereplő egyértelműen Al Joseph, aki bámulatosan jó gitáros, de énekesnek talán kevésbé meggyőző, bár elképzelhető, hogy ezt csak azért mondom, mert a dallamok elég nehezen fészkelik be magukat a hallójáratomba.
Az biztos, hogy miközben ezt a zenét hallgatom, lelki szemeim előtt egyáltalán nem egy afro-amerikai keresztény családi vállalkozás jelenik meg, hanem egy szőke, nagyhajú vikingekkel teli horda, ahol mindenki Dream Theater lemezeken és európai prog-power bandákon szocializálódott. Fölmerül némi Suspyre párhuzam is, azzal a kivétellel, hogy Al Joseph szerintem Gregg Rossetti-nél jobb gitáros (bár ezért a kijelentésemért Kotta kolléga alighanem lehord a sárga földig).
Tudom, hogy ez már régi történet, de ember legyen a talpán, aki Skandináviában eligazodik az Olsson-ok között! Ráadásul valami miatt egy jó páran közülük a dallamos power metal bandák környékén legyeskednek. Tomas és Henrik (Bloodboound), valamint Fredrik után (Heed) itt van nekünk Daniel (ex-Tad Morose), aki összeállt Pelle Åkerlind dobossal (Morgana Lefay, Bloodbound) és a műfaj egyik igen tehetséges, sőt, tiszteletet parancsoló frontemberével, Urban Breed-del (Pyramaze, ex-Tad Morose, ex-Bloodbound), hogy ott folytassa, ahol korábbi bandájával abbahagyta. Lényegében ezzel be is lőttük, milyen zenét játszik a Trail Of Murder, de a biztonság kedvéért még mellé tehetjük a Heed és a Disdain, esetleg a Tears Of Anger neveket, és ezzel gyakorlatilag le is zárhatnánk a lemezismertetőt.
Szívem szerint le is zárnám, de nem azért, mert csalódást okozott az anyag (ellenkezőleg!), hanem mert nem nagyon tudok mást mondani: ezt már sokszor és sokaktól hallottuk, mégis eszméletlen jó. Pont az és pont úgy, ahogy szeretem: kiváló torok, fogós dallamok, jó hangszeresek, káprázatos szólók, tökéletes hangzás. Ehhez a skandinávoknak istenadta tehetségük és nagyon jó érzékük van. De hogy ne csak áradozzak: néha zavar, hogy Urban Breed indokolatlanul rekeszt (pl. Lady Don't Answer), egy ügyes billentyűs szerintem sokat dobott volna a lemezen, és a borító is rettenetesen gagyi; de ez már tényleg a "van rajta sapka vagy nincs rajta sapka" kategória.
Tavaly nagyon rosszul esett, hogy a kimondottan erős, ugyancsak Urban Breed által fölénekelt "Tabula Rasa" (2009) után, a Bloodbound egy gonoszkodó, retró anyaggal rukkolt elő (Unholy Cross), ráadásul egy új énekessel. Ezért kiváltképp örülök, hogy a "Városi Fajzat" visszatért, és persze az is örvendetes, hogy ilyen tetszetős, pompázatos muzsikával, ami lényegében a "Tabula Rasa" egyenes folytatásának tekinthető. Elfogadom, hogy a Trail Of Murder nem túl eredeti, nagyjából egy tucat ilyet én is seperc alatt össze tudnék szedni a gyűjteményemből, de bánja kánya! Be a lejátszóba, elő a söcőt, oszt már lendülhet is az ökölbeszorított kéz!
Véres könnyeket hullatva kell leírnom: nem tetszik az Aerosmith új lemeze. Pedig ha létezik olyan együttes, amit hajlandó lennék "szent tehénként" kezelni, akkor azok bizony ők lennének: egy olyan harcmodor légi kalapácsos képviselői, akiknek legfeljebb követői-utánzói lehetnek, de a harcszabályzat vége után még mindig az ő nevük szerepel.
Ennek ellenére a lemezt megelőző szokásos személyi problémák, az album nélküli 8 éves periódus hossza, Tyler mentális, pszichés és egészségügyi ingadozásai, valamint a külső szerzők minimálisra csökkentésének hallatán kissé szívtam a fogam. Nem is azért, mert személy szerint mindig jobban szerettem a "Permanent Vacation"-nel kezdődő drogtiszta – legalábbis közvetítve annak tartott – és slágerparádés korszakot, mint a kezdeti idők ösztönös, inkább rifforientált r'n bluesát, hanem mert a legutóbbi, önvezérelt "Just Push Play" bizonyította, hőseink igénylik a külső segítséget. Ráadásul az idő ebben a korban már duplán számít, főleg egy olyan életút után, melyet a toxikus ikrek befutottak, és egy bizonyos életkori X után a korai – náluk a késői is – évek hancúrja duplán kéri a visszatérítendőt.
A lemez ennek ellenére nem fáradt, vagy öreges. Oké, tele lett nyomva balladával, mintha még mindig a nyolcvanas évek MTV-je lenne a mindenható, értékközvetítőnek – vagy pénztár-csilingtetőnek szentelt – priorizált balladáival és a hard rockot erőszakos öncoitusra kényszerítő attitűdjével, de ezen túl lehet ugrani. A 14 szerzeményből lenne elég "boogie-ra ingerlő" darab, ha éppen arra szottyanna kedvünk. A tempó meg is van, ötlettel azonban már nem tud olyan szinten szolgálni a csapat, mint a zenei viagrába – másra nem is merek gondolni, bár a hírek és a konfliktusok nem igazán győznek meg naiv optimizmusom helyességéről – oltott életerővel. Hiába a Jack Douglas keze nyomát viselő retro feeling és megközelítés, az ösztönökre ható rock állat megszelídül a további három producer – melyből kettő Tyler és Perry – eltérő idomítási módszere miatt, vagy csak pusztán hozzászoktunk azokhoz a félelmetes üvöltésekhez, melyekkel pár évtizeddel ezelőtt még a frászt hozták ránk.
Hiába, nem tudok egyebet, mint felhúzni a szemöldököm az olyan, nyilvánvalóan elkoptatott riffek hallatán, mint amilyen az "Oh Yeah"-ben bukkan fel, és amelyet a Rolling Stoneson kívül legutóbb Alice Cooper koptatott unalmassá. De az újrahasznosítás nyilvánvaló esete forog fenn a feleslegesen túlnyújtott "Street Jesus"-nál is, csak ott legalább maguktól loptak. De mit tesz a rajongói elfogultság, még ezt is el tudnám fogadni. Istenem, volt már ilyen a blues történetében, oda se neki! Ám azt már nem tudom megbocsátani, hogy Tyler dallamok helyett gyakran csak szövegel – hangjának nyilvánvaló kopása sem erre, sem a háttér vokálra kárhoztatott szerep szokatlan voltára nem ad mentséget -, a riffek felett pedig a légkalapács üteme hallatszik, elfogadható refrén helyett.
A balladákat mondjuk sosem szerettem, de el tudtam fogadni az olyan gigaslágerek jelenlétét, mint a "Dream On", a "Cryin'", a "Crazy", vagy az "Amazing" – bár az "I Don't Want To Miss A Thing" már nekem is megfeküdte a gyomrom. Itt azonban a nyolcvanas évek tucatballadáit idéző pop-rock számok sorakoznak, riff nélküli cukros-művi szentimentalizmusuk idegensége már túl sok a hetvenes évekbeli reload toleranciás küszöbének, legalábbis nálam. Persze vannak jó pillanatok, a kezdő "Luv XXX" magával ragadó tempója, vagy a "Something" Hammond-orgonás, bluesba oltott "James Bond témája" valóban üt, mint ahogy Perry és Whitford vintage gitárjátéka, de összességében mégis azt kell mondanom, hogy nem igazán eredményes a visszatérés. A stílus figyelemfelhívó meglepetését véleményem szerint elvitte az idei Slash korong, és nem hiszem, hogy még egyszer sikerül a gyorsfogyasztói nemzedéket egy ilyen típusú lemezzel felrázni. Ezen persze nem biztos, hogy akár egy új "Dude (Looks Like a Lady)", "Love in an Elevator", "Janie's Got a Gun"szintű sláger is segíteni tudna, de legalább én lennék most boldog: ehelyett pedig csak értetlenkedve rázom a fejem a "Free Fighter" paródiába illő The Cult idézésén. Sajnálom, fiúk, ha nem is messzire, de most elb...-ok azt a (légi) kalapácsnyelet.
Volt már 2 órán át tartó orgazmusod? Eddig nekem se... Ezen a péntek estén azonban minden adott volt a hosszan tartó élvezethez. Igaz, az előjáték (Omen) nem volt az igazi (erről majd még értekezem), de amint megjelent a német domina - aki rögvest egy fellógatós-felnégyelős figurával indított (Hung, Drawn and Quartered) - egyből a csúcsra repített (ahogy elnéztem, nem csak engem). És ez a némber ott is tartott 120 percen át – ahogy elnéztem, nem csak engem. Szóval arra az előzetesen bennünk motoszkáló kérdésre, hogy lehet-e egy közel tökéletes koncertet (Club 202, 2011. február) röpke másfél évvel később megfejelni, bebizonyosodott, hogy a válasz egyértelmű igen. Mi kellett ehhez? Mondom:
- Először is egy bivalyerős lemez, melyről gond nélkül befér néhány szám a metal-slágerek, -gigaslágerek és -überslágerek sorába, és amely aktualitást ad az újabb turnénak. - Nagyobb színpad. A wigwamos bulinak is megvolt a bája a maga intimitásával, de ez a banda kérem szépen nagyszínpadra termett. Amit rutinosan bemozoghatnak, és ahol a fénytechnika is támogatja a katarzisélményt. - Hangzás: a hangerő tavaly a Fehérvári úton kicsit sok volt. Konkrétan két napig nem hallottam utána. Itt viszont sikerült megcsípni azt a vékony határmezsgyét, amikor még éppen nem süketülsz meg, de rendesen mellbe csap a decibel és mindennek tetejébe még tisztán is szól minden. - Egy tökéletes zenekar. Amiben pontos, megbízható hangszeresek muzsikálnak, egót az öltözőben hagyva, csapatként, fegyelmezetten, gyilkos teuton harci gépezetet alkotva. Akik frankón összecsiszolódtak az előző turnén, úgyhogy egyszerűen nem tudnak hibázni. És akik még ráadásul élvezik is, amit csinálnak. - A dalok. Na igen, a dalok. Bármilyen egysíkú és egyszerű riffekre épül is mind, egy dologra azért figyelmezzetek: ezek a nóták jól meg vannak írva. És itt jön némi kontraszt az Omennel: tényleg minden rosszindulat nélkül, de ugyanezekből a riffekből ők egész pályafutásuk alatt sem voltak képesek annyi ütős számot összehozni, mint ahány a germánok akármelyik korongjának akármelyik oldalán sorakozik. Egy-egy ütős riff ugyanis még nem elég az üdvözüléshez, fel kell építeni azt a számot, előkészíteni a refrént, játszani a dinamikával, legyen annak a gitárszólónak, -szólamnak szerepe az adott helyen, stb. És nem árt egy fasza refrén se, ha már itt tartunk, nem csak amolyan refrénecske. Ezeket a műhelyfogásokat az Accept bizony nagyon tudja. Figyeld csak meg, a legtufább gitártémából is simán kihoznak egy hat perces számot úgy, hogy egy percig sem unatkozol. Na ez az, amit nem lehet tanítani...
Nem is szaporítom tovább a szót, ez egy tökéletes rock koncert volt, maga a metal esszencia, ha tetszik. A Judas Priest nyomott hasonlót a Szigeten legutóbb, jól összeállított programmal, melyben az ütősebb és a lazább slágerek ügyesen váltakoztak, megfelelő megszólalással és színpadképpel, nem elhagyva a kötelező kellékeket, látványelemeket sem (ott szegecsek és Harley Davidson, itt pl. latex-gatyó és dupla Flying-V). Kicsit irigylem is a mai fiatalokat, hogy nekik nem kétgyerekes apaként, őszülő szakállal kell megélniük ezeket az élményeket, azon filózva, hogy másnap a szokásos reggel hat helyett kicsit még korábban kell majd kelni, és testközelből láthatják-hallhatják kedvenceiket szinte heti rendszerességgel. Szerintem nem is tudják, milyen szerencsések! Mert a rockzene mégiscsak élőben az igazi, a heavy metalra, annak külsőségeivel együtt pedig különösen igaz ez. Ebből, erre kaptunk egy újabb demonstrációt, bizonyítékot 2012. október 26-án.
Kiadó:
.jpg)
.jpg)
