Kiadó:
Valery Records

Honlapok:
www.hipband.net/TrickOrTreat
myspace.com/trickortreatband

Nem, ez nem a HBB "Mesél az erdő" koppintása, már csak azért sem, mivel az album egy komplett történetet elevenít fel, Richard Adams  "Watership Down" című művére alapozva, no és a stílus sem az esztráddal kevert blues-os "nemtudommi", amivel Hobóék oda tágították a blues band világát, ahová kopasz kutya korukban maguk sem gondolták volna.

A Trick Or Treat bandanév nem véletlen: a Halloween ünnephez kapcsolódó "adsz, vagy kapsz" kérés hazánkban talán nem annyira ismert – kivéve az olyan megátalkodott horror fanokat, mint én, akinek szívét melegség önti el, ha a hasonló című rémmesére gondol – és az elsőre talán hülyének tűnő nyulas lemezcímet sem puszta infantilizmusból pöttyentették oda. Nem, a nyúl továbbra is a répát, és nem a tököt szereti, kivéve az, amelyik nehezen kerül elő abból a bizonyos cilinderből, az utalás tehát igencsak direkt attól a bandától, amely Helloween tribute zenekarként indulva rakott le két kvázi tökfej albumot, a példakép könnyedebb, játékosabb, slágeresebb – és a kritikusok szerint igénytelenebb – oldalát idézve. Ettől függetlenül mondhatnánk azt is, hogy igazából jól csinálják, mert ha lehet mondani ilyet, szívvel-lélekkel felvállalták ezt a gyerekes infantilizmust, ráadásul a hitelességet még egy olyan szintű énekessel is meg tudták erősíteni, akire nem véletlenül esett a Luca széke az új Rhapsody Of Fire albumon. Alessandro Conti tulajdonképpen egy operaénekesbe oltott Kiske-klón, ami persze nem von le semmit produktuma értékéről, Misit ugyanis utánozni önmagában is értéket jelent, hiszen erre nem sokan képesek kerek e Földön.

Bohókás, játékos, dallamos, ennek ellenére nem véletlenül másodvonalas a csapat: valami hiányzik ahhoz, hogy besorolhassuk őket az euro-power elsőligás várományosai közé – és ez nem az eredetiség hiányából fakad. Nem tudom, de valahogy úgy érzem, a dalok csak azért íródtak, hogy kihangsúlyozzák Conti virtuóz szellemidézését, az alkotói folyamatban tehát – illusztrisan – a nyúl viszi a vadászpuskát, és nem fordítva, ahogy igazából kellene. Elhallgatja az ember a felcsendülő dallamokat, melyek azonban nem képesek többre, mint az egyheti sztenderd popsláger, ráadásul a fiúk most mintha komolyabbra vették volna a figurát, és nem bolondoznak olyan sokat, amúgy cukormázas Helloween módra. Lehet, hogy a felbukkanó André Matos vendégszereplése, lehet, hogy a Luca rapszódiájához illő megfontoltabb, modorosabb szerep kényszerítette a fiúk fejéről levenni a bohócsipkát, az azonban biztos, hogy jobban állt nekik a bukfenc, mint a katonás díszmenet.

Mindezektől függetlenül az eposzi méretűvé duzzasztott – a lemez csak a sztori első fele, a duplázás másik része külön albumként fog megjelenni – erdei történet okozhat több örömteli pillanatot azoknak, akik csípik a német alapokon nyugvó, gyerekdalos refrénnel bíró, elképesztő adottságokkal megáldott énekessel terrorizáló, bocs, tenorizáló heavy metalt, mert most aztán alkalomhoz illően skandálhatják, hogy "aszondja": "nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet elkapott…".

Garael

Kiadó:
Revalve Records

Honlapok:
myspace.com/absolutepriority
facebook.com/ABSOLUTE.PRIORITY

Meg kell mondjam, a borító alapján nem sokat vártam a livornói, toszkán csapattól. Volt egy olyan érzésem, hogy a nevükkel ellentétben, nem válnak zenehallgatási szokásaim abszolút elsőbbségévé. Ebben ugyan nem tévedtem, de szépen lassan, apránként adagolva "rám nőttek". Nem azt a fajta progresszív metált játsszák, ami azonnal elbűvöli, de legalábbis elismerésre kényszeríti a hallgatót. Nem bonyolult, de összetett zenét játszanak, dallamaik nem slágeresek, de igényesek, aprólékosan megkomponáltak, a hangszeres teljesítmény sem lehengerlő, de teljesen kompetens (tessék meghallgatni a "4:00 AM" című instrumentális szerzeményt!). Az egésznek van egy sajátos, bűvöletes hangulata.

A "Hunter" kiértékelése során kaptam hideget, meleget. Ez alatt azt értem, hogy hideg zuhanyként ért a fölvétel tompa hangzása, főleg a dobok puffogása idegesítő. Ugyanakkor Valerio Voliani énekes teljesítménye szívet melengető. Ezt a faszit gyorsan ki kell emelni ebből a fülledt, sokadik vonalas itáliai klubéletből! A torkában benne van úgy Ray Alder, mint Geoff Tate zsenialitása!

Talán nem véletlen, hogy éppen ezek a zenekarok jutottak eszembe a "Hunter" hallgatása közben. Ugyanakkor rá kell mutatnom, hogy ez nem csupán a dallamok és az énekes stílusának kérdése. A koncepcionálisan építkező, lassan, de magával ragadóan hömpölygő dalok nekem az "Empire" (1990) korabeli Queensryche-ot és a "Parallels" (1991) korabeli Fates Warningot idézik. Ha ez a lemez nem is válik tehát abszolút elsőbbséggé nálam, az tuti, hogy a figyelmemet sikerült fölébresztenie. Ez a formáció komoly támogatást, rendes hangmérnököt és kényelmes stúdió-időt érdemelne, mert abból akár még igazán nagy dolgok is születhetnének.

Tartuffe

Kiadó:
Despotz Records

Honlap:
facebook.com/Civilwarsweden

A volt tagok visszavágnak! Ki lesz a polgárháború győztese? A svéd géniusz a csapatok élén!  Nos, igen, ha a Dionysos Rising Blikk stílusban íródna, talán ilyen szalagcímekkel lehetne kezdeni a Civil War nevű új formáció EP-jének kritikáját, és jóllehet, biztos vannak olyanok, akik számára blogunk értéke a Blikknek megfelelően egyenlő a nullával – mert ugye félhivatalosan, egy kisdoktoriból lett PhD disszertáció megállapításait tekintve az ördög zenéjét propagáljuk – azért megpróbálunk némi színvonal emeléssel kikerülni annak a bizonyos kétéltűnek a popója alól. Így hát száraz és tényszerű indítással, a csapat a Sabatonból kikerült ex-tagok, valamint korunk Dio parafrázisának tekintett Patrik Johansson kollaborációjának az eredménye, és ha nagyon akarnám, most igen gyorsan rövidre zárhatnám az ismertetőt. Mert milyen is az új lemez? Hát olyan, mint amikor a Sabaton szögletes, indulós, minimál ütemes menetelésére az Astral Doors epikus jellegű refrénjeit borítjuk, zenei mixtúráját adva az egyébként első hallásra elég furcsa hibridnek.

A dolog azonban a leírtak ellenére működik, és ha igazak azok a hírek, miszerint a négy instrumentalista nem volt bevonva az ex-csapat kreatív folyamataiba, akkor Joakim kapitány bizony, hogy nagy hibát követett el. A dalok ugyanis már most jobbak, mint a Sabaton összes slágerének képzeletbeli válogatása: a háborús, ökölrázós hangulat megmaradt, ám Patriknak köszönhetően az apokaliptikus meseszövés jóval hajlékonyabbá teszi a Sabaton eredeti ridegvasát: az énekes számos projektje ellenére úgy érzem, ebben a Dio építette epikában érzi legjobban magát – és érezzük mi is jobban magunkat, már akik annyira nincsenek oda a "Vaspapucs" "álgermánus" jellegéért.

Az ízelítő fényében várom hát a nagylemezt, addig is: hallgassátok meg az EP nyitó dalát, aminél nagyobb himnuszt – "Book Of Dead" – idén csak a Bloodbound tudott elkövetni, és mielőtt Tartuffe kolléga kiátkoz, gyorsan megjegyzem: az is egy önfeldolgozás volt a sokat dicsért második lemezükről.

Garael

Ígértem egy szekszárdi élménybeszámolót, hát tessék. Először is: Szekszárd jön föl, mint a talajvíz. (Valami boros hasonlat jobb lett volna, de most már mindegy.) A terület adottságai nagyszerűek, egyre jobbak a termelők, és mintha ők is megtanultak volna összefogni, együtt dolgozni és közösen gondolkodni. Másodszor: az újabban tapasztalható enyhe Villány-ellenesség is a Duna-mellék malmára hajtja a vizet. A gondos svábok addig persze jók voltak, amíg "megcsinálták" a minőségi bortermelést és borfogyasztást, jó magyar szokás szerint most, hogy ebből – ne adj' Isten! – még profitálnak is, felülkerekedni látszik az irigység és bornírtság (csak találtam egy ide illő szót...).

Harmadszor: Szekszárdon még nem igazán tudnak a lehetőséggel élni. Egy hét fős társaság ahhoz majdnem túl nagynak bizonyult, hogy könnyen lehessen minőségi szállást találni számára a belvárosban (ahonnan a pincészetek mondjuk gyalog is elérhetőek), ahhoz viszont, hogy szívesen lássa – mondjuk meleg vacsorával - bármelyik borászat, kicsinek. Végül azonban sikerült beleszuszakolni három termelőt is a rendelkezésre álló másfél napba, akiknél a szíveslátás és az erjesztett szőlőlé minősége végső soron feledtetett minden előzetes szervezési nehézséget.

Első este Németh Jánost látogattuk meg, akihez már nagyon régóta szerettem volna eljutni, mert van valami a nedűiben, ami klappol az én szájízemhez. Ár-érték arányban is, nem csak ízvilágban. Ezúton is köszönjük kedves nejének a remekbe szabott konfitált kacsát, neki pedig a szíves fogadtatást. A borait továbbra is szeretni és reklámozni fogom, mert úgy érzem, nincs még helyén kezelve (értsd elismerve) az a kézműves, hagyományos felfogás, amit képvisel. Jóval izgalmasabb számomra ez a kísérletezéssel is nehezített orrsúlyos hozzáállás, mint sok nagyobb, ünnepelt borászat gépesített, standardizált-agyonkontrollált nagyüzeme. Nem volt olyan tétele, melybe ne csempészett volna bele egy kis fineszt, egy apró sztorit vagy egy egyedi elgondolást, na és egy csipetnyit az "ez így sikerült, a természet alakította" megnyugtató érzéséből, hisz mégiscsak erről szól ez az egész szakma valahol. Kihozni az adott fajtából, dűlőből és évjáratból a lehető legjobbat. Ami éppen benne van.

Mivel az unokatesóm Bodriéknál vezeti az éttermet, szóba se jöhetett, hogy másnap délben ne ott ebédeljünk. Különösen, hogy ők komolyan veszik az étkeztetést és a modern gasztronómia követelményeit. Monumentális beruházásokkal (pályázati pénzekből, naná) és még monumentálisabb tervekkel szembesültünk Faluhelyen. Nagyon komoly infrastruktúra épül ott, XXI. századi technológiával, melytől egy igazi bor-gourmand valószínűleg irtózik, mint ördög a szenteltvíztől, de el kell ismerni, Szekszárdnak szüksége van egy igényes, nagy befogadó képességű, komplex szolgáltatásokat nyújtani képes vendéglátóhelyre – lásd második bekezdés.

Ez a pincészet, Bockhoz és Taklerhez hasonlóan, azt a modern (nyugati) szemléletet képviseli, melynek célja, hogy megbízható, megfizethető minőséget folyamatosan, nagy tételben tudjon előállítani. Mindeközben odafigyelve arra is, hogy legyenek olyan zászlóshajóik, melyekkel komoly nemzetközi érmeket is be lehet gyűjteni, megalapozandó a vállalkozás hírnevét. Mondjuk azt a 2009-es Cabernet Savignont, amely 65 dekás tőketerheléssel készült, valóban harapni lehetett. Persze ezt a fajtát, ebből az évjáratból, ott és így szinte már elrontani se lehet, már ha megengedheted magadnak egy ilyen drasztikus hozamkorlátozás luxusát. Ők – úgy látszik – megengedhetik. Egyenes, korrekt boraik vannak amúgy, melyeknek talán épp az az egyetlen hátránya, hogy túlságosan is egyenesek. Egy-két kevésbé kiszámítható kanyar talán izgalmasabbá tenné a komolyabb tételeiket. Nagy élmény volt mindenesetre az ételek és italok összhangja, a borhoz hangolt saját márkás csokoládé, és nem utolsó sorban Norbi (az uncsi-tesó) lelkesedése, figyelmessége.

A barangolást az Iván-völgy tetején lévő Heimann rezidenciával zártuk, ahonnan csoda klassz a kilátás. Ide vissza kell jönni tavasszal teraszolni! Ők méretben, mentalitásban valahol az előző két hely között leledzenek, a hagyományos, családi pincészet kereteit már-már szinte kinőve, profi borászati vállalkozásnak viszont túlontúl elkötelezve a minőség és az egyediség mellett. Ifjabb Heimann Zoltán szerint – aki körbevezetett minket – ez az a maximális birtokméret, amely még családi birtokként áttekinthető, így komolyabb expanziót nem terveznek.

Édesapjának a vidék amúgy láthatóan sokat köszönhet, bármerre jártunk, az ő nevébe (csakis a lehető legpozitívabb kontextusban) mindenhol belefutottunk. Úgy tűnik, mégis egyfajta generációváltás, szolid megújulás zajlik náluk a háttérben, az újabb címkéktől kezdve a bővülő fajtaválasztékon át legalábbis erre utal több minden, a boraik stílusa is egyre dinamikusabbnak, fiatalosabbnak hat. Bizonyára szerepet játszik ebben az is, hogy a szőlész-borász tanulmányait külföldön végző fiú elképzelései is szép lassan beszivárognak a pincészet mindennapjaiba, és mivel ez mértékkel, a meglévő értékekre építkezve történik, részemről maximálisan üdvözlendő.

Sok mindent kipróbáltunk, és gyakorlatilag az összes tételről ugyanazt tudom elmondani: legyen az fehérbor, könnyed újbor, szexi kadarka vagy komoly küvé, mindegyik jó ízlésről és értő kezekről tanúskodik. Lefordítom: az összes boruk piszok jó, mellé nyúlni gyakorlatilag egyikkel sem lehet. Ha tutira akarsz menni, akkor az árban neked éppen megfelelő Heimann palackot nyugodtan leemelheted az ABC polcáról. Ha ajánlhatok valamit, akkor az a 2008-as Birtokboruk lenne, főleg, hogy most még akcióban is van a Bortársaságnál (látod Zoli, erről beszéltem...).

Természetesen anélkül, hogy a Barbárról ejtenék néhány szót, nem búcsúzhatom. Ez az az itóka, amiről többet hallani, mint az összes szekszárdi borász aktuális csúcsboráról együttesen. Nem éppen olcsó (magyar viszonylatban persze), de vajon tényleg annyira jó? Sikerét szerintem részben a frappáns névnek és a zseniálisan eltalált, rendhagyó címkének köszönheti (ennyit a hülye latin nevek és a barokkos címkék népszerűségéről vörösboros vidékeken), részben pedig az itthon gyakorlatilag ismeretlen Tannat szőlőfajtának, mely elég sejtelmes és különleges ahhoz, hogy karaktert, egyben némi misztikumot is adjon a pincészet csúcstermékének. Nekem bejött, különösen a 2009-es (nem sokkal előtte ittam a 2007-est), de azért szűkebb pénztárcájúaknak továbbra is a Birtokbort ajánlom. Tény azért, hogy a maga nemében unikum ez a márka, sem a hazai, sem a külföldi trendeket nem követő, egyéni stílust kialakító és saját útját járó történetről van itt szó.

Szekszárd ezzel koránt sincs letudva, egy Sebestyén–Eszterbauer–Széleshát kör még minimálisan benne van. A tradíció és a haladás érezhetően kéz a kézben jár errefelé, jön majd még kellemes meglepetés innen. A muzsikán jelen esetben sokat nem kellett gondolkodnom, hiszen kézen fekvő ide az a Barbaro, ahol a névválasztást éppúgy Bartók "Allegro Barbaro"-ja ihlette, mint a Barbárnál, és akik szintén saját útjukat járták zeneileg mindig is - szintén ötvözve a hagyományokat a modernséggel. Hát még, ha a szám címe is az, hogy "Kerek a szőlő"...

Kotta

Kiadó:
JTC records

Honlapok:
www.marcosfogli.com
myspace.com/marcosfogli

Valami gond lehet a Lion Music-nál, nem csodálkoznék, ha nemsokára bedobnák a törölközőt. Bár hatalmas szolgálatot tettek-tesznek a progresszív zenék rajongóinak - például a napokban jelent meg náluk a rendkívül ígéretes Speaking To Stones "Elements" című második lemeze, amiről hamarosan írni is fogunk -, mégis egyre több előadó pártol el tőlük; így Marco Sfogli is inkább a Jam Track Central gondozásában jelentette meg második instrumentális  szólólemezét.

Azok után, hogy Sfogli bemutatkozó albuma (There's Hope) a 2008-as Toplistám 6. helyén landolt, előzetes belehallgatás nélkül rendeltem meg a furcsa címmel ellátott folytatást. Egyszerűen csak tudtam, hogy a csalódás kizárva. Ez az olasz gityós akárhol szerepelt eddig, Alex Argento lemezén, James LaBrie bandájában, vagy a Creation's End nevű formációban, mindenütt maximálisan, változatosan, technikailag kifogástalanul teljesített.

Ahogy azt már jó előre megéreztem, sem csalódás, sem meglepetés nem ért. A "ReMarcoable" a debütáció egyenes folytatása, talán csak a vendégeskedő zenésztársak névsora lett hosszabb és izgalmasabb. Pusztán - miheztartás végett - néhány reprezentatív név. Dobosok: Virgil Donati, Peter Wildoer, bőgősök: Ray Riendeau, Andrea Casali, billentyűsök: Alex Argento, Matt Guillory, stb. Aki ebben a műfajban otthonosan mozog, garantáltan fölkapja a fejét e fölsorolás hallatán.

Sfogli elképesztő dallamérzékkel komponál, technikailag pedig annyira polírozott, hogy a legbrutálisabb futamokat is erőlködés nélkül szüli meg. Nem mondom, hogy azonnal fölismerhető stílusa van, továbbra is nagyon hangsúlyosak a Petrucci, de főleg a Satriani hatások, mégis farkas étvággyal, óriási falatokban gyűröm magamba a hangjegyekkel gazdagon díszített, laktató zenei táplálékot.

Tekintve, hogy ízlésemben, preferenciáimban évek óta egyre távolodom az instrumentális anyagoktól, igazi meglepetés, hogy az év végi összesítésben már tuti ott van három többé-kevésbé instru megjelenés: Kiko Loureiro, Paul Gilbert, és most Marco Sfogli. Ha kedvencet kellene találnom, most biztosan a "Heartburn" című balladára esne a választásom, mert a szoprán szaxi szóló miatt szívet melengető "Another Day" (Dream Theater) áthallások ébredtek bennem.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.jimijamison.com

Igaza van! Sohasem túl késő. Sohasem túl késő elszakadni a múlttól.Sohasem túl késő új partnereket választani. Sohasem túl késő egy remek lemezt összehozni. Jimi Jamison nevét legtöbben a Survivor-ral és az "Eye Of The Tiger"-rel kapcsolják össze. Erre rá is játszik a nosztalgia koncertjeivel kb. úgy, mint JLT, amikor a fellépéseit a Deep Purple "Burn"-jével zárja. És kb. annyi köze is van az "Eye Of The Tiger"-hez, mint JLT-nek a "Burn"-höz. Játszott abban a zenekarban, amelyik azt a dalt írta. A híres Rocky-dalt ugyanis a Survivor még előző énekesével, Dave Bickler-rel vette fel, aki azóta eltűnt a szürkületi zónában, és reklámfilmek betétdalainak felénekléséből tengeti életét. Jamison legnagyobb slágere pedig tulajdonképpen egy másik betétdal, a Baywatch főcímzenéje volt.

A sok nosztalgiakoncert után magának is bebeszélte, hogy neki a Survivor volt az igazi nagy időszaka, és 2008-ban Jim Peterikkel csinált közös lemezt. Az édesbús balladákkal telesírt lemezbe bele is bukott rendesen. Aztán jött a nagy ötlet, hogy a másik levitézlett énekessel, Bobby Kimball-lel csináljon új albumot, aminek igen jó visszhangja volt (az én fülemben is). Azon a szedett-vedett szerzői gárda eléggé változatos, mondhatni eklektikus anyagot hozott össze. Jamison viszont kimazsolázva a társaságból a legjobbakat, az Eclipse szerzői és produceri gárdáját (Erik Martensson, Magnus Henriksson, Miqael Persson) választotta új lemezéhez. Hallva korábban az Eclipse új lemezét, ez nem volt rossz választás. Dögös nóták, amelyek még a tufa progosokat is megérinthetik talán, mint annak idején a The Magnificent; dögös hangzás, mint a korábban Mat Sinner által "előállított" Kimball/Jamison produkcióban; már csak egy dögös Baywatch-os videó hiányzott volna a boldogságomhoz, de ne legyünk telhetetlenek.

A címadó dal úgy indul, mint egy Jim Peterik ballada, hogy aztán ebből is kihozzanak egy izgalmasan mozgalmas nótát. És nem is ez a lemez legjobbja. A szomorkás szövegeket szinte valamennyi esetben ellensúlyozzák a vidám, lendületes dallamok. De a legjobban sikerültek talán a lemezt nyitó "Everybody's Got A Broken Heart", a "Street Survivor" és a "Bullet In The Gun".

Szóval hajrá Jimi! Ezzel az Eclipse-kooperációval nem köszöntött rád a napfogyatkozás! És a te nevedet legalább tényleg két dzsével kell ejteni, nem úgy mint a mi Jimmy-nkét. (Anyósom mesélte, hogy találkozott a piacon Zámbó Jimmy testvérével, Mariettával. Mondom, dzsével kell ejteni, Mama! Mire ő: Dzsámbó Dzsimi?)

CsiGabiGa

Honlap:
www.atnightifly.hu

Ezt majdnem hogy meg lehetett jósolni. Talán lottóznom kéne. Valahogy mindig is ott motoszkált bennem a sejtelem (megérzés?), hogy Bátky "BZ" Zoltán (Stonehenge, H.A.R.D., Wendigo, After Crying) és Horváth András Ádám (Dreyelands, After Crying) valamikor, valamilyen formában kollaborálni fognak. Szerteágazó érdeklődésük mellett is az a benyomásom, hogy kettejükön kívül talán nincs a progresszív metál muzsika irányában elkötelezettebb zenész ebben az országban. Ha így nézzük, van valami sorsszerű - hogy ne mondjam: természetes - abban, hogy egymásra találtak. Ehhez alighanem nagyban hozzájárult, hogy egy ideje már együtt koptatják az After Crying színpadokat, de az Adrenaline Mob előtt "rögtönzött" Dreyelands föllépés is döntő jelentőségű lehetett.

Az At Night I Fly lényegében BZ szellemi gyermeke, a kutya jól sikerült, mégis folytatás nélkül maradt 2009-es Wendigo (Audio Leash) óta ácsingózott valami fémesebbre. Szerencsés körülmény (vagy tudatos építkezés?), hogy kiváló muzsikusokat talált meg: a Dreyelands gitáros-zeneszerző Horváth András Ádám mellett Nagygyörgy Gábor dobol (a számomra egyre laposabb instru K3 után biztos izgalmas kihívás ez a projekt) és Hegyaljai-Boros Zoltán bőgőzik. E mellett nem szabad megfeledkeznünk Hidasi Barnabásról, a HL-Stúdió gurujáról sem, aki amellett, hogy megint külföldön is versenyképes, bika hangzást kevert az anyagnak, a billentyűs szerepét is fölvállalta. Innen üzenem a fiúknak, hogy billentyűk nélkül nem szabad nekifutni a nagylemeznek (a "September Kills" szólója is engem igazol)!

Nem pontosan értem, mi ihlette a névválasztást. Kézenfekvő volt számomra a párhuzam Antoine de Saint-Exupéry klasszikusával, az Éjszakai repüléssel (Vol de Nuit, 1931), de ismerve BZ dalszövegeit, valószínűtlennek tűnik bármiféle Saint-Exupéry szimpátia. Talán az azonos című tavalyi dokumentumfilm húzódik meg a háttérben a californiai New Folsom fegyház bentlakóiról, de az is lehet, hogy egyszerűen jól hangzott az egész. Manapság divat hosszú, szinte egész mondatos együttes-neveket kitalálni, de ez inkább a modern amerikai metalcore vonulatra jellemző, ezért az "At Night I Fly" talán egy kicsit stílusidegen, de ez majdnem mindegy.

Marketing szempontból (jóllehet túl sok fizikai eladással nem számolhatnak majd) jó ötletnek tűnik egy beharangozó EP megjelentetése. Nem nagyon szoktam EP-kel foglalkozni, de mivel igyekszem a jó (!!!) magyar csapatokért mindent megtenni, és mert ez most nagyon ütősre sikerült, kivételt teszek (mint tettem azt annak idején a Dreyelands-szel). Nagyon remélem, hogy a nagylemezzel nem itthon fognak görcsölni, hanem bekóstolnak néhány külföldi kiadót. Kézenfekvő lenne a finn Lion Music, de ezt az iszonyú gyenge promóció (ezt a finn Status Minor tagsága panaszolta el nekem, nem Horváth András Ádám) és a megoldatlan magyar terjesztés kontraindikálja. Továbbra is a Frontiers-t ajánlom; ez a Beyond The Bridge-es Degenfeld Péternek is bejött, de a Circus Maximus példája is igazolja, hogy a stílus nem áll teljesen távol Serafino Peruginótól.

Azért igyekszem az EP-ről magáról is szólni pár szót, bár a dalokról majd inkább a teljes nagylemez ismeretében kellene nyilatkozni. A különböző fájl-megosztó oldalakról letölthető négy szám nem túl homogén, mégsem lehet közülük kiemelni egyet sem, mert a maga nemében mindegyik nagyon el van találva. Összetettsége miatt talán a "Stolen Seconds"-nak kellene tetszenie, de többszöri hallgatás után is a húzós, Wendigo-hangulatú "Alienated" és a címadó jönnek be leginkább. Már korábban is mondtam, hogy minden tiszteletem ellenére BZ orgánuma nem a kedvencem, de meg kell adni, a fogós refrénekhez sajátos érzékkel áldotta meg a Teremtő, és hangterjedelmével is ügyesen gazdálkodik. Horváth András Ádám is mintha dögösebb, fölszabadultabb lenne itt, de az is lehet, hogy csak azért tűnik nyíltabbnak, mert a koncepció kevésbé sötét vagy magába forduló, mint a Dreyelands album esetében. Ezek után biztos vagyok benne, hogy az új Dreyelands anyagnak is jót tenne egy kevésbé sablonos és sokkal kevésbé pszicho-horror koncepció.

De nem akarom bántani építő jellegű megjegyzéseimmel az At Night I Fly gárdáját. Ellenkezőleg, mondanivalóm lényege, hogy ez a magyar közegből toronymagasan kiemelkedő, nagyon süti anyag lett, és türelmetlenül várom a folytatást. Az első hallgatás után szurkoló lettem; a legjobbakat kívánom a csapatnak. Megérdemlik...

Tartuffe

Nem akarnám én túlragozni ezt a cikksorozatot, de egyrészt barátaim biztatnak, hogy folyattassam, másrészt mindig érnek olyan új élmények, melyeket nehezen tudok magamban tartani. Néhány hete például a Káli-medencében jártam egy borkóstolós hétvégén, néhány napja pedig Szekszárdon. Mindkét borvidék igen erős, az esélyegyenlőség nevében adtunk egyet a fehéreknek és a vöröseknek is.

A Balaton-felvidék gyönyörű késő nyáron, kora ősszel, boros adottságai pedig igen erősek. Három pincészetet látogattunk meg, Pálffy Györgyét, Trombitás Tamásét és a Káli Köveket. Pálffy borait már elég jól ismertem, így nem lepett meg, hogy hozta a rá jellemző minőséget. Jó, ha egy gazdának markáns, felismerhető stílusa, kézjegye van, márpedig neki van. Bár ennyire aztán végképp nem értek a témához, de mintha szeretné kicsit túléretten leszüretelni a szőlejét, legalábbis jómagam az alkoholédesség és/vagy enyhe maradékcukor, valamint a kezdődő aszúsodás nyomait vélem felfedezni több borában is. Mindez kiegészülve a tájékra jellemző ásványossággal, férfiassággal jó kontrasztot alkot, mintha egyfajta mini-Tokajt szeretne megalkotni Köveskálon.

Az igazi meglepetést Trombitás úr szolgáltatta. Ő kisgazdaság még, ezért leginkább olaszrizlingben utazik, melyekből több évjáratot is szemrevételeztünk (de ittunk nála chardonnay-t és sillert is). Bármelyiket is kóstoltuk, a társaság egyöntetű véleménye mindegyikkel kapcsolatban az volt, hogy a borász jó ízlése, közvetlen eleganciája, két lábbal a földön járó optimizmusa tükröződik bennük. A művész úr (civilben képzőművész) zseniálisan kiegyensúlyozott, kiváló ár-érték arányú borait meleg szívvel ajánlom minden borbarátnak!

Végül, de nem utolsó sorban a Káli Kövek. Ez is egy fiatal borászat, dinamikus hozzáállással és marketinggel, kifejezetten ásványos, száraz, emberes nedűkkel. Ha Pálffy Tokajt honosította ide, akkor ők inkább a somlói vonalat képviselik. Úgy tűnik, szándékosan egy szűkebb, borokhoz jobban értő, azokban leginkább a különlegességeket kereső réteghez kívánnak szólni, szembe menve kicsit a fősodorral. Nem mindegyik tételük hibátlan, és árazásban sem túlzottan visszafogottak, de a csúcsboraik mindenképpen említésre méltóak. Sőt, jómagam az alapborukból, a Kavicsból is sokkal szívesebben iszom a fröccsöt, mint egy kommersz Irsaiból, vagy egy akármilyen rozéból. Amihez a helyi termelők házi finomságaiból kell csipegetni, melyekből bőséges ízelítőt kaptunk ez alatt a két nap alatt.

Szolid kísérletezést véltem felfedezni a vörösborokkal is itt-ott, és meg kell mondjam, számomra ezek voltak a legizgalmasabb tételek. Gondolom nehéz ebből a régióból érkező vöröseket elfogadtatni a piaccal, pedig érdemes lenne tovább tapogatózni errefelé. Ilyen meleg nyarakon, mint amiket mostanában megélünk, Villány és Szekszárd egyre nehezebben tudja azt a könnyed, savas-fűszeres-gyümölcsös vonalat hozni, amire pedig nagy szükség lenne egy új generáció eléréséhez vörösekkel is, nem csak divatos rozékkal és könnyed fehérekkel. Hogy 30 felett már rendes bort is igyanak majd. Egy kadarkával például csodákat lehetne errefelé művelni, azt hiszem.

Hát ennyi lett volna a szeptember végi kiruccanás, a tegnap-tegnapelőtti Szekszárdi túráról majd legközelebb mesélek. Zeneileg ehhez a régióhoz egy olyan videót választottam, amely talán kifejezi a terület szépségét, férfias, nem picsogó érzékenységét és a megbízhatóságra rakódó izgalmas felhangokat. Meg amúgy is Gary Moore-t hallgatok néhány napja...

Kotta

Kiadó:
Metal Heaven

Honlap:
www.civilization-one.com

Hiába, Chitral "Chity" Somapala torkában egy énekesmadár lakozik. Kár, hogy az a fránya madár a genetika hívószavára szeret költözködni is, ráadásul rokonaitól eltérően nem rendszeres időközökkel. Így aztán csoda, hogy hősünk a Civilization One-nal már második lemezt készíti el: biztos jól sikerült a fészekrakás. Nos, az említett egzotikus madarunk – mert említett két tulajdonsága mellett Sri Lanka-i szülőföldjével bátran kiérdemelheti ezt a jelzőt is – hiába vitathatatlanul jó énekes, a pacsirta mellől sajnos hiányzik a bagoly: no, nem azért, hogy sötétben is jól lásson, hanem hogy rendelkezzen némi bölcsességgel, amúgy, a dalírás területén. Mert meg kell mondjam, hiába járta végig Somapala a jobb sorsra érdemes német prog-power másodvonalat, sőt, még a Firewind-del is megpróbálkozott, igazán emlékezeteset sosem sikerült alkotnia. Jó iparos, mondhatnánk, ha nem érdemelne többet, pedig nem kellene sok ahhoz, hogy legalább Firewindes görög kollegájához hasonlatos, emlékezetes produkcióban szerepeljen.

Itt van hát az új Civilization One lemez, és a banda nevéből zöldellő pártfegyelem érzete nem véletlen: a dalok a politikailag korrekt természetvédelem nevében fejezik ki azt a mértéktelen aggódást, amibe már Michael Jackson is belebukott egyszer. Értem én, és egyet is értek ezzel a panteisztikus szemlélettel, amihez a Sri Lanka-i tartozás még némi nemzeti romantikával átszőtt hitelességet is ad, de valahogy nem fér össze a fejemben a világbékéért, izé, a környezetvédelemért aggódó pártharcos, és a dübörgő heavy metal képe, de ez legyen mondjuk az én bajom. Az viszont igaz, hogy kissé hatásvadász módon a lemezt egy olyan, autentikusnak tűnő dallamfoszlánnyal vezetik fel, ami gyaníthatóan az énekes szülőföldjéről származik, és hangulatilag természetbarát rakétákkal lövi ki a folytatást. A csapat ugyanis a kissé sápatag első lemez után összekapta magát, és a Domain fémjelezte dallamos heavy metalnak képesek voltak megadni a névből adódó, releváns ragadóssággal bíró refréneket, valamint gitárszólókat, melyekhez Somapala hol rekesztve, hol a megfelelő lágysággal énekli le bülbülmadár módjára a csillagokat az égből. Illetve maradjunk a témánál, az ózonlyukat a fejünk fölül.

Néhány szerzemény persze elférne egy-egy Firewind lemezen is, amúgy a dallamosabb, kevésbé szikár vonulatban, és ez azt hiszem, mindenképpen dicséretnek fogható fel. A bónuszként odacsapott három nóta még lágyabb vizekre evez, ha nem tudnám, hogy a csapat követte el őket, azt hinném, hogy az Oroszlánkirály valamelyik folytatásának dzsungelhangulatú remekei, melyeket a gagyi szintihangzás miatt nem tettek fel a film soundtrack-jére. Ez persze nem gond, ha akad otthon fűszoknya, bátran lecserélhetjük a bőrdzsekivel, így legalább lélekben ott tudunk lenni, ahol még kék az ég és zöld a fű. Végére csak egyet tehetek, felszólítom azon blogolvasókat, akik nem eléggé természet-tudatos életet élnek, hogy változtassanak rajta, különben kifelé a teremből!

Garael

Kiadó:
Provogue Music Productions

Honlap:
www.bethhart.com

No, hát adjunk a kultúrának is egy keveset, nehogy az a vád érjen, hogy a lap impresszumában "kinyilatkoztatott" zenei útmutatásunk a béka valaga – vagy a vámpír ölelése - felé tereli a nagyérdeműt, ahelyett, hogy valóban érték-útikönyvként szolgálna az arra éhes zenei bölcselőknek.

A bluest nem lehet pusztán technikából "tolni", azt át-, sőt, meg is kell élni. Nos, Kedves Olvasó, ne törd a fejed, melyik nagy blues-klasszikus zenész pöttyentette el ezt a magvas, más szerint közhelyes gondolatot, a frázisok puffogtatásához én is remekül értek – naná, tanítómesterem H. Sanyi volt. Így hát, miután megveregettem a saját vállamat, térjünk is rá, mi miatt próbáltam a múzsát homlokcsókra kényszeríteni? Mert itt van ugye ez a Beth Hart nevezetű hölgy, teljes ismeretlenségében elnyúlva a lemezborítón, melynek láttán rögtön a megismerés vágya lángol fel az emberben – no nem úgy, hanem a Wikipédia által, melyből kiderül: a legutóbb Bonamassa mesterrel együttműködő hölgy élete filmre kínálkozóan tükrözi felvezető gondolatomat, bár ha moziban látom a sztorit, csak legyintek egyet az elcsépelt frázisokkal találkozva. Kábszerező, majd börtönbe kerülő apa, a szülök házasságának felbomlása, 11 évesen alkohol, 15 évesen heroin addikció. Eközben komolyzenei tanulmányok, klubélet, majd zenei tehetségkutató, ami ismertté teszi a nevét, legalábbis Amerikaföldön. Janis Joplin művészi szelleme, a jó és a rossz állandó harca , hol a drogelvonó okozta pokol, hol a Broadway-siker fénye, melyet természetesen Joplin megszemélyesítése gyújt lángra. És mindenek felett ez az elképesztő hang, melyben ott van a blues, a soul és a gospel afrikai genetikai készlete, ráadásul egy – hogy is mondják a profi bokszban? – nagy fehér reménységbe oltva. Sikerre ítéltetett, mondaná az ember, már ha Bettink meg tud küzdeni saját démonaival, bár egyesek szerint éppen ez a permanens küzdelem okozta feszültség az, ami olyan különlegessé és szuggesztívvé teszi az önmagában pőre tehetséget.

A lemezen halható dalok egészséges lavírozással siklanak a popularitás és a bensőséges perszonalitás által kijelölt határok között, pusztán annyi művészi tartalmat közvetítve, amennyit az átlag zenehallgató még képes befogadni, ugyanakkor annyit is, amennyi már elég ahhoz, hogy a profi blues/soul fan ne húzza el a száját. Mégsem a zenei tartalom az, ami egyedivé teszi az albumot, hanem az a fajta hangulatteremtés, melynek varázspálcája Beth különleges hangja, azzal az érzéki, "kontrolláltan zabolátlan" vibratóval, ami állandó ideges, de izgalmas tónust ad a sztenderd soul/blues hangzásnak. Én személy szerint Bonamassa lemezét jobban élveztem, mert akármennyire is jó zenészek a kísérő instrumentalisták, nem érnek fel a vokál állította színvonalhoz: technikailag tökéletesek, de éppen az a valami hiányzik, amit kritikám elején frappánsnak szándékolva megfogalmaztam.

Ajánlom hát az albumot azoknak a nyitottabb, énekes-centrikus metallistáknak, akik az ökölrázás és vicsorgás után egy másfajta harcra vágynak, néha meg-megpihenve a folyamatos haddelhad közben – mert erre is szükség van néha, főleg, ha az altatót ilyen hang szolgáltatja.

Garael