Kiadó:
Eagle Records

Honlap:
www.gary-moore.com

Itt egy emlékkoncert. Emlékezzünk hát! De kire? Szégyen és gyalázat, hogy mikorra megjelent e kiadvány, már maga az emlékező is egy emlék csupán. Én a magam részéről be vagyok oltva Jimi Hendrix ellen. Nem bírom az ürgét se nézni, se hallgatni. Valahogy nem fogott meg a fene nagy művészete. Talán, mert sosem próbáltam belőve élvezni a produkciót. Valami mégis lehet benne, mert ha más játssza a nótáit, az meg tetszik. Ha Steve Lukather nyomja a "Red House"-t, akkor valami megmozdul bennem, ha Uli Jon Roth nyúzza a gitárját a "Voodoo Chile"-ban, akkor nem tudok nem odafigyelni, ha a G3 ráadásban Satriani és Vai teker a "Little Wing"-ben (mondjuk Malmsteen-nel karöltve), akkor az maga a mennyország. És ha Gary Moore feldolgozza a "Fire"-t (konkrétan az "A Different Beat" lemezén), akkor az lesz a lemez legjobb pillanata.

És ha Gary Moore a főszereplő egy emlékkoncerten, legyen az Phil Lynott, vagy akár Jimi Hendrix, a nóták új értelmet nyernek.

Ezen az 1967-es Monterey fesztivál 40 éves évfordulója alkalmából tető alá hozott koncerten Gary Moore-nak olyan segítőtársai voltak, mint a 2001-es "Back To The Blues" album óta vele együtt muzsikáló Darrin Mooney, akinek energiája szinte szétfeszítette a dobokat, és az a Dave Bronze, aki együtt muzsikált már Eric Claptonnal és Robin Trowerrel is, és aki közreműködött a "Concert For George", és a "Dear Mr. Fantasy" emlékkoncertek megvalósulásában is, és aki bólogató Buddhaként előre-hátra lengedező felsőtesttel ringatja bele magát a zenébe.

Nincs itt gitárpörgetés, nincsenek lángoló vagy összetört gitárok, nincs a színpadon ide-oda rohangáló gitárhős, aki mámoros önkívületben nyomja a show-t, van ellenben egy zseniális gitáros, egy fekete ing és egy piros Stratocaster, és a látványos külsőségek teljes hiánya ellenére a nagybetűs ZENE belengi a színpadot. Nehéz szavakba foglalni azt, ahogy Gary Moore játéka, mint a levegő, kitölti a rendelkezésre álló teret. De a Hendrix-adaptációk az ő tolmácsolásában, az ő egyedi technikájával kiegészülve ismét új életre kelnek, s talán önálló életet is élnek (mint annak idején '87-ben a "Friday On My Mind", a remekül sikerült The Easybeats feldolgozás).

A koncert csúcspontjának szánták, de a koncert mélypontja lett belőle, amidőn színpadra léptek az egykori zenésztársak, a Band Of Gypsys basszere, Billy Cox, és a The Jimi Hendrix Experience dobosa, Mitch Mitchell. Mintha a mindent és mindenkit kifigurázó South Park gárdája lecsapott volna az emlékkoncertre: először beballagott Séf bácsi, az időnként dalra fakadó nagydarab néger szakács (Billy Cox), majd piros mintás ingében és sárga cipőjében megjelent Mr. Garrison, a másságát nyíltan felvállaló pedagógus (Mitch Mitchell), aki mintha Kalap Úrral a kezén "simogatta" volna azt a dobfelszerelést, amelyet előtte már Darrin Mooney rongyosra püfölt. Más szóval: leült a buli. Pedig a "Red House" vagy a "Hey Joe" valóban a koronája lehetett volna az estének, de így Gary Moore minden erőfeszítése ellenére is bealudtam a három nótás blokk végére.

Arra ébredtem, hogy Darrin Mooney újra szétcsapott a neveletlen újoncok módjára csálén álldogáló dobok között, és a ráadásban egy energikus "Voodoo Chile" előadással valóban sikerült megkoronázni a koncertet. A koncert (nagy része) remek volt, és az Eagle Recordsnak köszönhetően, ha megkésve is, de élvezhetjük CD-n, DVD-n vagy BluRay-en, ki-ki ízlése és pénztárcája szerint.

CsiGabiGa