Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.rogerstaffelbach.com
myspace.com/angelofedenband

Zenészek:

Carsten Schulz - ének
Roger Staffelbach - gitár
Mistheria - billentyűk
Steve Di Giorgio - bőgő
Rami Ali - dobok

Vendégzenészek:
John West, David Shankle, Ferdy Doernberg

Egy 14 éves svájci kamasz éppen beleunt a trombitaleckéibe, amikor meghallotta Yngwie Malmsteen "Trilogy" (1986) című lemezét. Ezzel el is dőlt a sorsa. Gyorsan beszerzett egy gitárt, és különböző iskolákban tökéletesítve hangszertudását (pl. a neves "Guitar Institute Of Technology"-ban) elindult a nagy kedvenc nyomdokain. Staffelbach már a 90-es évek második fele óta viszonylag ismert gitárosnak számít, miután Vitalij Kuprij billentyűvirtuózzal megalapította a neo-klasszikus/progresszív Artension-t.

Hősünk több mint 10 éves iparosmunka után most jutott el odáig, hogy saját anyaggal álljon elő. Elég tartózkodóan, sőt némi előítélettel vágtam bele a lemez végighallgatásába, mert az Artension-ben nyújtott teljesítménye egyáltalán nem varázsolt el, ráadásul magával az Artension-nel is úgy vagyok, hogy aki hallotta az első két lemezt, az hallotta az összes többit is. Én általában óvatosan bánok az ilyen cimkézéssel, de a Kuprij-Staffelbach páros már nekem is az "öncélú és érdektelen magamutogatás" kategóriába tartozik.

Mindezek után az "Angel Of Eden" kellemes meglepetést okozott. Amit hallottam, persze nem ért váratlanul, hiszen a szokásos neo-klasszikus ihletésű, jellegzetesen európai hangulatú speed power dörrent meg a hangfalakban, de sokkal jobb minőségben, lényegesen szerethetőbb formában, mint a mostanára már végérvényesen ellaposodott Artension esetében. Ebben nem elhanyagolható szerepe van az karcos torkú Carsten Schulz-nak (Evidence One, Domain) és a Kuprijnál lényegesen higgadtabb olasz billentyűsnek, Mistheriának.

Nyilván nem meglepő, hogy Staffelbach most sem tudott (vagy akart) kilépni abból a bűvkörből, ami 14 éves kora óta fogva tartja. Na, nem olyan durván Malmsteen epigon, mint mondjuk Joe Stump (Reign Of Terror), de az önálló zenei gondolatokat nála is csak egy hyperérzékeny gyógyszerészmérleg mutatná ki. A "The End Of Forever" két gyengébb kompozíciót leszámítva (Into The Black, Stampede) kimondottan élvezetes; tartalmaz három instrumentális számot (Return Of The Pharao - Pt. I és Pt. II., Towards The Light), és a végére - nahát, ki gondolta volna? - jutott egy Malmsteen klasszikus is (You Don't Remember, I'll Never Forget).

Amíg a Mester gyengélkedik (ld. Perpetual Flame - "…Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!"), addig meg kell elégednünk a tanítványokkal. A Malmsteen-dublőrök között pedig Staffelbach önálló lemezével komoly pozíciót harcolt ki magának.

Tartuffe

Lehet, hogy megrettentek a hegedűs-furulyás metal-ban nyomuló olaszok, hogy az északról érkező, egyre duzzadó, lassan mindent beborító táncos folk-hullám elmossa őket is, pedig ők azért nem is mostanában lovagolták meg s(m)urfdeszkáikon a (divat)hullámokat.

Mindenesetre mintha némi önértékelési krízisből levezethető kapkodás lenne náluk tettenérhető mostanában. Itt volt ugye a tavalyi album, a "The Scythe" és kapták is rendesen az ívet a kritikusoktól, hogy miért kellett a hegedűket így alárendelni a súlyos gitároknak (Há' mé? Azé' mer' heavy metal banda vannak ők, hát nem? - Hát de!). Úgyhogy én ezt a nyilvános autodafét kicsit jogtalannak éreztem, ráadásul nem is sikerült a lemez annyira trére. Arra viszont jó volt, hogy úgy összezavarja a srácokat, hogy ezúttal egy - számomra legalábbis - kicsit jellegtelen, kiskocsmákban előadva talán működőképes, de a szobában egyben végigkagylózva a végére már kimondottan fárasztó akusztikus anyaggal vezekeljenek a tiltott power-esedés miatti "eretnekségük" miatt.

Egyszer merik csak megröfögtetni a dzsi-dzsis gitárt, akkor viszont inkább ne tették volna! Hogy kinek a bornírt ötlete volt előkapni Belinda Carlisle "Heaven Is A Place On Earth" című, 80-as években agyonjátszott popslágerét, el nem tudom képzelni. Nem egy rossz nóta ez egyébként, de mi a szart keres itt, egy akusztikus, táncos folk lemez kellős közepén? Viszont már bántani sem akarom őket, mert a végén tényleg úgy megkergülnek, hogy jövőre jön egy egész lemeznyi feldolgozás Laura Branigen (Self-Control), T' Pau (China In Your Hands), Berlin (Take My Breath Away) dalokkal, mondjuk "Flute & Eighties" címmel...

Na, akkor viszont megyek Olaszba és a furulyájukkal fogok a seggükre verni.

Túrisas

Kiadó:
Rivel Records

Honlapok:
www.7-days.se
www.sigfridsson.net
myspace.com/markussigfridsson

Zenészek:

Thomas Vikström - ének
Markus Sigfridsson - gitár, billentyűk
Daniel Flores (Mind’s Eye) - dobok
Andreas Olsson (Narnia) - bőgő

Vendégzenészek:

Kaspar Dahlqvist (Stormwind, Dionysus) - billentyűszólók
Caroline Sigfridsson - ének (Fall Again)

Nem kis utánajárással sikerült fölhajtanom a Harmony-ból és a Darkwater-ből már ismert svéd gitáros-zeneszerző, Markus Sigfridsson még egy albumát. Ez 7days néven és "The Weight Of The World" címmel 2006-ban jelent meg. A recept ugyanaz: dörgedelmes gitárriffek, technikás szólók, fogós dallamok, nagyszabású vokálozott refrének. Ragyogó recept. Tipikus svéd recept, mint a tejszínes-borsos mártásban úszó húsgombócok, de még annál is jobb.

Szinte szégyenkezve ismerem be, hogy én ezt a Sigfridsson arcot 2008 előtt mégcsak nem is ismertem, pedig símán odaállhat Magnus Karlsson mellé (Last Tribe, Starbreaker, Allen/Lande projekt, stb.), akinek neve egyet jelent a minőségi, dallamos heavy metállal. No, de Szigfrid fia Markus se töpörtyű!  Ilyen bámulatos zenei termékenység és ilyen eszméletlen magas színvonalon! Ki ez a pasi? Űrlény látogatóban? Nem. Egy istenáldotta tehetség: ügyes gitáros és jó zeneszerző, aki egy nagycsomó tálentumot kapott a Teremtőjétől, amit őszinte örömünkre jócskán kamatoztat.

A 7days hamisítatlan, könnyen befogadható skandináv power metal egy tisztességes adag progresszivitással és nyíltan keresztény szövegvilággal, valamint a Harmony-nál és a Darkwater-nél egy lehelletnyivel vastagabb megszólalással. A jótorkú énekes, Thomas Vikström már bizonyított a Candlemass sok rajongó által vitatott "Chapter VI" albumán (1992) és számos Stormwind lemezen (1998-2004). A többi zenész is olyan zenekarokból érkezett, ahonnan egyáltalán nem ciki érkezni. Mindazonáltal a zenét az utoló hangig Sigfridsson szerezte.

Nincs különösebb értelme külön-külön elemezgetni a dalokat, az album eléggé egységes arculatot mutat. Ezt kekeckedők esetleg egysíkúságként értelmezhetnék, s a megjegyzés talán nem nélkülözne minden alapot. Ezért például kifejezetten üdítő a Caroline Sigfridsson énekével dúsított "Fall Again". Mellesleg nem tudtam kinyomozni, hogy ki ez a hölgyemény: Sigfridsson testvére vagy felesége? Vagy csak névrokon? Tulajdonképpen mindegy.

És a végére jutott a jó hír. Azt csiripelik a szájbertérben röpdöső madarak, hogy 2008 végén vagy jövő év elején várható az új 7Days lemez. Nosza! Kalandra föl!

Tartuffe

Az, hogy az északi folk zenekaroknak (most már vannak azért néhányan...) a természet az egyik legfontosabb szövetségese,  magától értetődő. Nekünk is van Tiszánk, Dunánk, Pilisünk (meg Dalriada zenekarunk is, hurrá!!!), de azért ki nem nézi lenyűgözve azt a természeti szépséget, ami pl. a norvég Ásmegin új lemezének borítójára is felkerült. Nem véletlen.

Nem volt még egymáshoz szerencsénk, így egy ismerkedéssel kezdtem az ismert videomegosztó portálon. Szinte láttam magam előtt a már említett csodás helyszíneken történt klipforgatás nehéz napját, aminek befejezte után fáradtan szépen hazamentek. Mármint a TV stáb, merthogy Ásmeginék a civillizációs nyűgtől végre megszabadulva maradtak otthon, az tuti. Mármint az erdőben...  

Tényleg olyan ez a zene, mintha semmiféle kapcsolata nem lenne a modern civilizációval.  Talán egy, még régen magukkal hozott lepukkant agregátorról röffentik be a hangszereket és erősítőket, ennek megfelelően kicsit dzsunga is a megszólalás, egyébként meg élik a mindennapjaikat. Halászgatnak-vadászgatnak, este pedig a karnyújtásnyira lévő pogány isteneknek áldoznak. Van örömük, hiszen harmónikára és hegedűre is ropják (Generalen Og Troldharen), van haragjuk (na, az van csak igazán: rendesen végighörgik az anyagot), van nőjük (nélkülük azért az erdő sem fenékig tejföl), és neki szép hangja (Fandens Maelkebotte), van melankólia (Gengangeren), de azért  leginkább a természet istenítése zajlik, morózus szigorúsággal.

Egyelőre én azért elvagyok a városban, de ahogy a dolgok állnak a világban, rövidesen úgyis megyünk kifelé mi is az erdőbe. Addig azért valahogy megleszek az Ásmegin nélkül is.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
myspace.com/reingoldmusic
myspace.com/karmakanicmyspace

Zenészek:

Göran Edman - ének
Jonas Reingold - bőgő
Lalle Larsson - billentyűk (OminoX)
Krister Jonsson - gitár (OminoX)
Csörsz Zoltán - dobok

Vendégzenészek:

Tomas Bodin - billentyűk
Andy Tillison - Hammond
Theo Travis - szaxofon

A meglehetősen furcsa névre keresztelt Karmakanic (karma + autószerelő?) a Flower Kings-ből már ismert bőgős, Jonas Reingold oldalági próbálkozása (side project-je), amely 2002 óta immár a harmadik albummal jelentkezik. Itt megjegyzem, hogy szívem szerint nem is erről a lemezükről írnék, hanem az elejétől végig zseniális "Wheel Of Life"-ról (2004), de az ugye már nem kurrens (bár vitathatatlanul maradandó, főleg, ami a "Where The Earth Meets The Sky" című grandiózus prog-gyöngyszemet illeti).

Nem áll szándékomban egyetlen Roine Stolt rajongót sem megsérteni, de (talán nem túl szerény) véleményem szerint Jonas Reingold jobban tenné, ha inkább a Karmakanic-ra összpontosítana. Nem vonom kétségbe a Flower Kings elért eredményeit, sem zenészeinek kiváló képességeit, de a Karmakanic bizony egy jobban sikerült "vegyületnek" tűnik. És persze a jó Görény Edman vokális adottságai messze fölülmúlják Roine Stolt-ét: ez egyszerűen nem képezheti vita tárgyát. Ráadásul a fogósabb (ha úgy tetszik, AOR-osabb) dallamok is komoly előnyt jelentenek a mérlegeléskor.

A Flower Kings-szel való összehasonlítás természetesen adott, az "autószerelők" is megannyi jazz-es betéttel megtűzdelt progresszív rockot játszanak, de itt egy sokkal "szimfonikusabb" hangzással találkozunk, ugyanakkor a stílusok közötti csapongás is sokkal merészebb, főleg a jazz javára, ami persze köszönhető elsősorban Lalle Larsson billentyűsnek és Krister Jonsson gitárosnak. Őket néhány elvetelemült jazz fusion rajongó talán már ismeri az OminoX nevű formációból; egészen kivételes képességű szólisták, akik stúdiózenészként sokféle stílusban bizonyítottak már.

A megszokott recept szerint az új album is egy több mint 10 perces (ezúttal majdnem pontosan 20 perces) összetett opusszal nyit (Send A Message From The Heart), amely bőségesen szolgál zenei csemegével. Ezt követően a lemez határozottan belassít: úgy látszik, autószerelőink mostanában sokkal meditatívabb hangulatban bütykölnek a műhelyben. Az egyetlen némileg pattogósabb tétel a groove-os "Let In Hollywood". A címadó nóta is egy hosszabb (13 perces), de azért változatos ballada. Mi tagadás, ezek után a lemezt záró kétrészes "Eternally" második felében jólesett volna egy komolyabb beindulás.

Akinek zenei tájolója engedelmesen beáll a Pink Floyd, Spock's Beard és Neal Morse által megdelejezett irányba, akinek izgalmasan hangzik ez az egzotikus AOR, jazz, klasszikus zenei turmix, az sürgősen zárja magára az ajtót és merüljön el ebbe a szokatlan zenei világba...  de ha lehet, inkább a 2004-es "Wheels of Life" albummal kezdje.

Tartuffe

Nem most mondom először, és valószínű, hogy nem is utoljára, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy egy rocklemez nem olyan késztermék, amivel a találmányi és szabadalmi  hivatalokban kell elsősorban kilincselni elismerésért. Igenis meg lehet kérdezni a népeket tízezredjére is, hogy Are You Ready To Rock?, - oszt' ha igen a válasz, lehet tolni az arcokba bele, hogyaszongya: "Breaking My Heart Again", - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.

Na jó, azért az sem kötelező, hogy már kínosan sokat recirkulált nótacímekből (Wild One, Million Miles Away, Call Of The Wild, stb.) építkezzünk, - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -, de megmondom a frankót, amiért Müller Péter Sziáminál, vagy a jó öreg Dusánnál rögtön kegyvesztett lennék: a rockzenében nekem sokadlagos szempont a dalszöveg. A lényeg, hogy első pillanatban győzzenek meg a banda hangszeresei - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -,  nem volt hiábavaló apu és anyu anyagi áldozata, amikor az első hangszert nagynehezen kisírták maguknak.

A svédek jó muzsikusok. Erik Martensson (ének, gitár, bőgő, billentyűk) és Magnus Henriksson (gitár) svédek, tehát jó muzsikusok. Formailag  rendben lévő szillogizmus, noha az első premissza általánosítása a logika tisztaságára ügyelőknek kifogásolható lehet. Tisztelettel vissza is vonom, ha majd lesz szerencsém egyetlen kutyaütő svéd muzsikussal is találkozni. Egyelőre a skandináv zenei hegemónia olyan erős, hogy ezúttal is biztos voltam benne, hogy minőséget kapok az említett két alaptagot számláló és harmadik lemezüket  megjelentető zenekartól. Lőn. Északi, melódikus hard rock, nem kevés dallamérzékkel, itt-ott némi Whitesnake ízzel, ami az elejétől a végéig lendületesen (no líra) zakatol végig rajtunk.

Nem az év lemeze, sokadik a sorban, sőt hallottam már sokkal jobbat is, mégis azt mondom: úgy érdemes a zenéhez és muzsikáláshoz hozzáállni, ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.

Túrisas

Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.avianband.com
www.myspace.com/avianband

Zenészek:

Lance King - ének, billentyűk
Yan Leviathan - ritmus gitár, bőgő
Bill Hudson - gitárszólók
Jerry Babcock - dobok
Brian Hollenbeck - bőgő (élőben)

Az Avian egy Yan Leviathan nevű Minneapolis-i elkötelezett metál szurkoló fejéből pattant ki néhány évvel ezelőtt. 2006-ban már jelentkeztek egy "From The Depth Of Time" című lemezzel, ahol az énekes Lance King (Balance Of Power) volt az egyetlen fix szereplő, az összes többi zenész csak a stúdiómunkálatokba segített be. Azóta sikerült egy viszonylag stabil csapatot építeni, és a Massacre kiadón keresztül Európában is megoldani a terjesztést.

Anélkül, hogy túlcifráznám a dolgot, mindjárt leszögezem, hogy az Avian egy igazi szőrös, torzonborz, "macsó" power metal, folytatván a korai Savatage hagyományokat. Tulajdonképpen örvendetes, hogy az USÁ-ban is mozgolódik végre valami a műfajban, bár azt le kell szögezni, hogy e tekintetben Európával és főleg Skandináviával szemben a tengerentúlon csúnya lemaradások vannak.

A magát idétlen művészneven futtató Leviathan a tompa hangzás ellenére is egész élvezhető anyagot tett le az asztalra, bár azt elsősorban nem a középszerű dobos vagy a maximum korrekt gitáros teszi emlékezetessé, hanem az igen jó képességű Lance King, akinek olyan hangja van, mintha James LaBrie (ld. The Lost And Forsaken) és Geoff Tate (ld. Esoteric Lies) hangsávjait keverték volna egybe. Mindez azonban kevés még az üdvösséghez; az elkényeztetett európai közönség meghódításához ennél többet kell fölmutatni. A címadó "Ashes And Madness", valamint a "The Lost And Forsaken" nagy hangerőn, sok borral-szódával egészen fogyasztható.

Tartuffe

Kiadó:
Fosfor Creation

Honlapok:
www.jupitersociety.se
www.myspace.com/jupitersociety

Zenészek:

Carl Westholm - billentyűk
Mats Levén - ének
Nils Erikson - ének, programozás
Öivin Tronstad - ének, vokál
Leif Edling (Candlemass) - bőgő
Ulf Edelönn (Carptree) - gitár
Cia Backman - vokál
Jonas Källsbäck - dobok, bőgő, keverés
Declan Burke (Frost) - ének, vokál
Sven Lindvall - bőgő
Jonas Waldefeldt - dobok

A Jupiter Society a svéd illetőségű Carl Westholm zeneszerző, producer és billentyűs projektje, amihez sikerült megnyernie néhány ígéretes zenésztársat. Westholm a  Carptree nevű progresszív rock formáció zenei agya; itt alapvetően a régi Genesis és a King Crimson által kijelölt vonalon mozogva alkot Niclas Flinck énekessel duóban, akinek hangja és stílusa olyan kísértetiesen hasonlít a régi Marillionból ismert Fish-hez, hogy vizuális élmény nélkül szinte lehetetlen lenne megkülönböztetni őket.

Úgy tűnik, Arjen A. Lucassen hét Ayreon lemeze (1995-2008) és Star One projektje (2002) immáron végképp stílusteremtővé vált (persze nem minden előkép nélkül: ld. David Bowie); őt követi mind a Pagan's Mind énekest, Nils K. Rue-t foglalkoztató (egyébként siralmas) X-World/5 (New Universal Order, 2008), mind pedig a Westholm elnökletével megalakult Jupiter Társaság. Az FC/LW vérbeli űr-rock opera anyag, amúgy Arjen Lucassen módra, és a történet sem kevésbé elvont. A Bismarck Explorer nevű űrhajót, melynek kapitánya egy Kate Bishop nevű űramazon, ismeretlen ellenség támadja meg... Ha nem muszáj, senkit nem untatok a banális történet részleteivel...

Valójában nem is a sztorival van bajom, hanem sajnos a zenével. Ez bizony inkább cinematográfiai aláfestés benyomását kelti; egy erősen életunt, jéghideg Ambient anyag, amely hosszútávon iszonyúan unalmas, és a végén még egy nyúlfarknyi dallamfoszlányra sem emlékszik az ember. Néha már majdnem sikerül nagyszabásúnak lennie (pl. The Enemy), de a beindulás minden egyes alkalommal elmarad. Nincs egyetlen árva gitárszóló sem, billentyűszólók is csak jelzésértékkel, de még a riffek is ritkák, és ahol előfordulnak, ott is nagyjából csak ütemes zakatolásnak nevezhetők. Símán lehetne egy művészkedő sci-fi mozifilm zenéje, pl. egy Stanley Kubrick "remake", az új 2001 Űrodüsszea hangulatteremtő zenei háttere. Ennek a nyűglődésnek a progresszív metálhoz lényegében annyi köze van, mint Zed K-nek (alias Kózsó) a Los Angeles-i rock karrierhez.

Nem merném állítani, hogy nincsen egy-két jócskán becsomagolt, nehezen kihámozható zenei pillanat, néhány igéretes motívum, de ezek még a figyelem alkalmi fölébresztésére sem elegendőek, nemhogy az érdeklődés huzamos fönntartására. Közel 60 perc zenehallgatás után az egyetlen dolog, ami bennem megmaradt, egy kérdés: Hogy lehetett egy ilyen projektre befűzni olyan neves metál zenészeket, mint pl. Mats Levén? Biztosan nem a nagyszámú és jövedelmező lemezeladás vagy a teltházas stadionokkal teli világkörüli turné igéretével.

Tartuffe

Még szerencse, hogy a szerkesztőségből figyelmeztettek, az osztrák csapat demójáról is én írtam egy jó évvel ezelőtt, ugyanis az a helyzet, hogy szőrén-szálán tűntek el a memóriámból. Ez persze nem jelent tragikusan rossz produkciót, hiszen azt megjegyzi az ember, a szervezet így védekezik, hogy egy újabb nem kívánt találkozás bekövetkeztekor legyen esély kitérni a ramaty bandák útjából. A teljes törlődés a színtelen-szagtalan zenekarok esetében történik meg. Utána kellett hát nézzek, mit is írtam róluk.

"Az Ecliptica egyszerre minden akar lenni; hagyományőrző, progresszív, epikus, helyenként női énekkel, hogy aztán igazából semmi ne legyen belőle … azért még mindig jobb, ha ez jön Ausztriából, legalább a Rába nem habzik tőle…" Nem sok minden változott azóta a srácok (+ lány) háza táján, így többé-kevésbé most is aktuálisak a leírtak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy a megszólalás ezúttal sokkal jobb, sőt azt sem lenne fair eltitkolni, hogy a sokszereplős, epikus líra, a "Turn Away" Rough Silk/Savatage-ízeket rejtő néhány pere felettébb kellemes hallgatnivaló.

Van egy új gitárosuk is (sokat ígérő zenei képzettséggel), ám legnagyobb sajnálatomra a lemezen még nem ő játszott, ami nagy baj, mert eléggé zavar, ha egy heavy rock zenekarban csak maszatolás folyik ahelyett, hogy leszednék a fejem azok a nagyon ízesen megfogott hangok. Nagy baj nincs, de azért tessék elmenni a szintén osztrák Serenity egy koncertjére, hogy világossá váljon, mitől is döglik a légy.

Túrisas

Mint Luca széke, úgy készült, de azért végre-valahára csak  a kezünkben tarthatjuk a Seattle-i csapat első DVD-jét. A Gigantour I. DVD-nek köszönhetően ugyan volt már Nevermore zúzda, házi használatra, de hiába fejeltem le több ízben is a csillárt otthon a "koncert" hevében, a két közepesen szarul kevert nóta csak a függőség tüneteit tudta enyhíteni.

Seattle misztikus egy hely. Érdemes lenne talán Lui Padre-nak kiutazni és varázsvesszővel bevizsgálni a próbatermek környékét. Egyrészt addig sem lenne itthon, másrészt talán kiderülne, hogy mi okozza az innen induló csapatokban kialakuló, sokszor egy egész műfajt befolyásolni képes karizmát. Ez néha progresszív (Queensryche), néha regresszív (kócos, szőke, pulcsis bácsi, Isten nyugosztalja), de hatásuk mindig jóval túlnő a városkapun.

A Nevermore nehéz időkben lépett színre. 1995-ben nem a rendezett hosszú rőzsék, a teátrális és monumentális énektémák, súlyos, technikás riffek, kigyakorolt virtuóz szólók határozták meg az utcaképet arrafelé, de a Warrel Dane sötét, fájdalmas dallamainak és a muzsikusok tudásának nem lehetett nemet mondani. Illetve lehetett, járt is a kritikusok szája rugóra, de annak szánalmas hiábavalóságát az ösztöke elleni rugdalózás bibliai képe szemlélteti leginkább.

Így lettek ők világhírűek és így lett megérdemelten az övék az egyik legintenzívebb koncertteljesítmény, amelynek átnyújtott esszenciája most a TYOTV. Nem mintha ezt érdemes lenne forintosítani, de a beruházás nekem a koncert első harmadában elhangzó Enemies Of Reality alatt már megtérült.

Jeff Loomis és Chris Broderick (ex-Jag Panzer, most Megadeth)  egy színpadon! Atyavilág! Már a kiállásuk is gyilkos. Broderick mint egy Bionicle, csak a keze nem fegyverben, hanem gitárban végződik. Azt mondtam, nem fegyverben? Hülye vagyok! Fegyver az, halálos. Az Enemies Of Reality-ben Jeff és Chris unisonója konkrétan öl, amit pedig összeriffelnek, attól még hajnal kettőig sem tudtam elaludni. (Este hallgattam meg először.)

A felvétel Bochumban készült (ahol a szülinapi Rage koncert DVD is), ennek megfelelően a színpad meglehetősen kicsi, nem kimondottan lenyűgöző világítással és nem is kimondottan szép képekkel, de a rengeteg vágás és dinamikus közeli (azok a szólózó/riffelő kezek!) felvétel jót tesz az összhatásnak. A közönség extázisban, mint ahogyan a végére (Sentient, Narcosynthesis, Heart Collector, Born, Godless) már magam is.

Aki nagyszínpadon és profi fényekkel akarja nézni a Nevermore-t, az a második DVD-vel vigasztalódhat, a Wacken-i zúzda négy nótája különösen állat, bár itt csak sztereo a hang, nem olyan ultrabrutál, mint az Andy Sneap által kreált übersound a főműsorban. Hab a tortán, hogy a tetszetős booklet közepén hazánklánya, Bátky-Valentin Szilvia a Shockmagazin.hu főszerkesztője ördögvillázik Warellel, ehhez ezúton is gratulálunk.

Képben csak kurva jó, zeneileg viszont irtózat anyag.

Túrisas