Tudom, hogy az olvasóközönségünkből (ha egyáltalán van ilyen) néhány "ortodox" metálista most fölhúzza a szemöldökét: Mi a túrót keres ezen a blogon a United DVD-jének méltatása? Pedig mindjárt az elején megmondom, nem hagyom magam "megfélemlíteni": egy nagyon színvonalas, élvezetes előadás lelkes méltatására készülök. A Magyar Kincstári Televízió Hangerő címmel futó sorozata egyébként is megérdemel jó néhány dicsérő szót: kb. egy éve folyamatosan "szállítják" a jobbnál-jobb unplugged koncerteket, amelyeket mindig profi kamera- és hangmérnöki munka jellemez. Persze volt néhány ratyi produkció is (pl. Kispál és a f**king [T]orz rémes nyavalygása), de pl. a Roy és Ádám koncert a díványomhoz szegezett, és olyan előadókat néztem itt végig a süvegemet sűrűn emelgetve, akiket egyébként a büdös életben nem hallgatnék meg (pl. a Back II Black-et).

A United-del eddig csak a rádióban találkoztam, illetve sok sör után különböző vendéglátóipari helyiségekben, de markánsan eltérő zenei preferenciáim ellenére az kezdettől fogva "megvolt", hogy az együttes nagyon fölkészült, tehetséges zenészek szerencsés találkozásából jött létre. A hangszerkezelés és a többféle stílus magabiztos ötvözése a bandában egyetlen zenésznek sem okoz gondot, de a Symbol Budapest Klubban 2008. február 28-án rögzített kb. egyórás koncert megtekintése után kijelenthetem, hogy Pély Barna és Romhányi Áron teljesítménye egyenesen lenyűgöző. Annak ellenére mondom ezt, hogy Barnabásunk enyhén szólva túlexponált személyisége legalább olyan megosztó, mint Pataky "Alrájtsz" Attisé. Ha valaki pl. késztetést érezne, hogy a Galambos Dorinával végzett média-ámokfutása miatt - megjegyzem jogosan - leszólja Barnát, annak most azt mondom: tessék utánacsinálni! (Persze a zenére gondolok.) Olykor egészen nyakatekert dallamokat énekel teljes biztonsággal, ügyesen gitározik (a "Sweet Home Chicago"-ban  és a "Hard To Handle"-ben pl. kimondottan ízes gitárszólókat játszik), de akkor sem jön zavarba, amikor a "Lüktet a zene" című dal erejéig átül a zongorához és lenyom egy pofás jazz szólót.

Romhányi Áron a banda másik nagy motorja; minden nótában (szó szerint és átvitt értelemben) benne van a keze, billentyű-játéka igazán színes, virtuóz. Nem becsülöm sokra a rappelést, de ha valaki ügyesen csinálja (mint pl. jó Sub Bass Monster), azt elismerem. Elvégre ez is egyfajta képesség, szakértelem. Romhányi jó érzékkel műveli ezt a stílust is, számomra sokkal meggyőzőbb pl., mint az Animal Cannibals erőltetett, modoros dísz-rapperkedése.

Mindjárt a koncert elején Pély Barna világossá teszi, hogy a United slágereket rendhagyó formában fogják játszani, visszanyúlva zenei gyökereikhez, különböző stílusokban átértelmezve az ismerős dallamokat. A tekintélyes adag jazz, funky és blues hatás egészen új életet lehel a nótákba. A népszerű, rádióbarát zenék terén ez a mutatvány simán eléri, ha nem veri a nemzetközi színvonalat.

Lehetséges, hogy ez a DVD ritkán kerül majd be a lejátszómba, de örülök, hogy Barnáék megjelentették ezt a jól sikerült anyagot, és egyáltalán nem sajnáltam érte az emberbaráti 2800 forintos összeget. A megalkuvást nem ismerő metálistáknak meg azt mondom, arról szó sincs, hogy ezentúl United-re kell túrni, de illő a tehetséget fölismerni ott, ahol bőven kijutott belőle.

Tartuffe