2008.jan.31.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Gigantour: Live 2005 DVD

Megjelenés:
2006

Kiadó:
Image

Internetes honlap:
www.gigantour.com

Stílus:
metal

Származás:
USA

Közreműködő zenekarok:

Megadeth
Dream Theater
Fear Factory
Symphony X
Nevermore
Life Of Agony
Dry Kill Logic
Bobaflex

Dalcímek:

01. Better Than Me (Bobaflex)
02. Paper Tiger (Dry Kill Logic)
03. Lost (Dry Kill Logic)
04. Born (Nevermore)
05. Enemies Of Reality (Nevermore)
06. Inferno (SymphonyX)
07 Of Sins And Shadows (SymphonyX)
08. The Day He Died (Life Of Agony)
09. Love To Let You Down (Life Of Agony)
10. Transgression (Fear Factory)
11. Archetype (Fear Factory)
12. Glass Prison (Dream Theater)
13. Panic Attack (Dream Theater)
14. She-Wolf (Megadeth)
15. Tout Le Monde (Megadeth)
16. Kick The Chair (Megadeth)

Értékelés:

Dave Mustaine is nagy túlélő ám, ráadásul dacolva az evolúciós törvényszerűséggel, ezt egyáltalán nem az alkalmazkodási képességével, a környezethez való hasonulással és megfelelni akarással érte el. Olyan ez, mintha egy hal uszonyok helyett két lábbal harcolna ki domináns pozíciót uszonyos társai között. Életében egyszer ugyan megpróbált alkalmazkodni a zenei trendekhez (Megadeth-Risk), de az kis híján a zenekar végét jelentette.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a "fejjel a falnak" ars poetica Dave esetében működőképes, mi több gyümölcsöző is, hiszen a stílusosan, fekete bőrt idéző csomagolásban máris megérkezett az első Gigantour DVD, többek közt olyan szereplőkkel, mint a Megadeth, Dream Theater, Nevermore (!), Fear Factory, Symphony X (!!) - Huhh!

Maga a Gigantour elnevezés és turné a Megadeth-főnök ötlete és vállalkozása. Talán azt ő sem tagadná, hogy az Ozzfest mintaként szolgált a lebonyolításhoz, de a Sharon & Co. trendi csapatokkal alaposan megtámogatott műsorához képest, itt éppen fordított a helyzet. Egy-két nu metal üdvöske (Bobaflex, Dry Kill Logic) melegíti elő a színpadot, pl. annak a Symphony X-nek, akik hiába amerikaiak, a közelmúltban még a lemezét sem forgalmazták az USA-ban, mert állítólag ez a zene a 80-as évek végére kilehelte lelkét, mára meg vérciki.

Úgyhogy kérem, itt üt az igazság órája, méghozzá olyan gyomrost, hogy percekig nem kap az ember levegőt!

Nem leszek igazságtalan. A nyitócsapat Bobaflex óriási energiával tódul a színpadra, és ha "audióban" nem is sok időt szánnék a csapatra, el kell ismerjem, a bemozgott színpad látványa és a robbanásig feszült előadás, több mint meggyőző.

A Dry Kill Logic is ezt a szikár, bár kicsit ugri-bugri vonalat hozza, tőlük a két szám már azért sok.

Ezt követően viszont elszabadul a pokol. A Nevermore produkciója elemi erővel szakad ránk. Amit ez a néhány lóhajú muzsikus produkál megjelenésben, technikailag és színpadi munkában az egészen egyszerűen elképesztő. Warrel Dane előadásmódja félelmetesen szuggesztív, a Smyth/Loomis gitárszekció pedig hihetetlen dolgokat penget úgy, hogy közben a méteres hajak hol a padlót, hol a plafont söprik. Ezt mindenkinek látnia kell! Nevermore DVD-t, de már!

A Symphony X beszervezéséért Mustaine nálam a mennybe ment, de gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ahhoz képest, hogy a tengeren túl állítólag a kutya nem kíváncsi rájuk, rendesen beindul az aréna. A felkerült két nóta hibátlan, őserejű interpretációja (Russell Allen mit énekel már!) szükségszerűen vált ki ilyen hatást, úgyhogy aki azt állítja, hogy a hangszálakrobaták és gitárhősök kora véget ért, nézze meg ezt a két számba sűrített esszenciát, és szégyellje magát!

Ezek után a Life Of Agony nekem hátra arc volt, méltatni nem tudom őket, de a rajongók ettől még biztosan nagyon szeretik a csapatot.

A fő produkciót jelentő két csapat előtt a Fear Factory szigorít egyet a műsorfolyamon. Brutálisak, hitelesek. Megint csak azt tudom mondani, hogy nem hallgatom a zenekart, de nézni jó ezt a feszes megközelítést. Komoly zúzda, szó se róla!

Dream Theater. Van-e még valami, amit Brinyó kollega nem írt le róluk, de érdemes tudni? Ilyet én nem tudok. Annak azért nagyon örültem, hogy a Glass Prison mellett a Panic Attack került fel a DVD-re. Az anyag egészéhez, ez a riffelősebb Színház a kompatibilis. Ja! És Myung bőgője még a saját anyagokon sem szólt ilyen vaddisznó módon!

Nyilvánvaló, hogy az ötletgazda kapja a legnagyobb teret. Az nagyszínpados, piróval kísért új Megadeth engem meggyőzött, bár a technikásabb oldalukból ezúttal keveset mutatnak.

Összegzés:

Az epizodista, kevésbé profiltiszta Heavy Metal csapatok jelenlétét nem számítva, ez a DVD a legjobb a mostanában megjelent anyagok közül. Ha pedig valaki mégis kétkedne, akkor íme itt a tromf: A dupla DVD extrái között megnézhető a Dimebag emlékének szóló Pantera klasszikus "Cemetary Gates", a Dream Theater előadásában, Mustaine, a Symphony X, a Fear Factory tagjainak közreműködésével. Nos?

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. szeptember 28-án.)

Címkék: dvd

2008.jan.31.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Blackmore's Night: Castles & Dreams (2005)

Megjelenés:
2005

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Internetes honlap:
www. blackmoresnight.com

Stílus:

akusztikus folk-rock

Származás:
Németország

Zenészek:

Ritchie Blackmore –gitár, lant, tekerőlant
Candice Night- ének
The Minstrels

Dalcímek:

01. Intro
02. Cartouche
03. Queen for a Day
04. Under a Violet Moon
05. Minstrell Hall
06. Past Time With Good Company
07. Soldier of Fortune
08. Durch Den Wald Zum Bach Haus
09. Once In a Million Years
10. Mr. Peagram’s Morris and Sword
11. Home Again
12. Ghost of a Rose
13. Mond Tanz
14. Wind In The Willows
15. Willage On The Sand
16. Renaissance Fair
17. The Clock Ticks On
18. Loreley
19. All For One
20. Black Night
21. Dandelion Vine

Értékelés:

Már az első BN lemez (Shadow Of The Moon) megjelenése után lehetett érezni, hogy az egykori Deep Purple gitáros legenda nem hirtelen ötlettől vezérelve döntött ezen, reneszánsz hangulattal átitatott (merthogy ez messze nem autentikus reneszánsz), historikus hangulatú zenei világ mellett. A bónusz DVD disc-en pedig ezt megerősítendő, egészen komoly ábrázattal vezeti elő, hogy voltaképpen mindig is ebben a zenei világban élt, és mintegy bizonyítva mondandóját elő is kapja a lantot, amin felhangzik a "Smoke On The Water" riffje, mint "reneszánsz" harmónia… Ezt látva és hallva persze nehéz komolynak maradni, mindenesetre igen csak csökkenti a Purple reunió valószínűségét. (Megnyugtatásul azért elárulom, hogy még Candice Night is hamarabb lesz Purple-gityós, mint Axel Rudi Pell. Aki cseppet is ért a gitározáshoz - a Purple management ilyen -, az tudja, hogy Rudi mester nincs felnőve a feladathoz, finoman szólva…)

Visszatérve Blackmore-hoz és kedves feleségéhez Candice Night-hoz, elérkezettnek látták az időt, hogy megjelentessenek egy koncert DVD-t, amelynek különlegességét az adja, hogy a turné helyszíneiként középkori várakat választottak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nem kevesen korhű ruhában voltak képesek elvonatozni, vagy kivillamosozni a városon keresztül az eseményre, elképzelhetjük, hogy milyen időutazásnak lehetünk részesei két órán keresztül. Vagy mégsem? A Blackmore’s Night kapcsán ugyanis mindig ott bujkál bennem a kisördög, hogy ez csak olcsó vásári bohóckodás, műreneszánsz körítéssel, ugyanakkor nem nagyon tudom kivonni magam a hatása alól, és azok közé tartozom, akik a fenntartásaikkal együtt igenis szeretik a BN zenéjét. Tudom, hogy VIII. Henrik szerezte "Past Time With Good Company" hogyan szólal meg egy autentikus zenekar előadásában, és hogyan, amikor a néhány száz évet kivonják belőle, és azt is elhiszem, amit egy ismerősöm mondott a zenekarral készített interjú után, hogy tudniillik "ennek a nőnek (C.N.) fogalma sincs a történelemről". A legtöbb érvet, hogy miért is műanyag a banda, többé-kevésbé tehát osztom is, és mégis; a BN dalai, néhány techno-s förtelmet leszámítva, tetszenek, az első, pazar kiállítású koncert DVD-jük pedig gyakori vendég a lejátszóban, sőt mi több, már elhatároztam, hogy a kislányom is ezúton fog beavatást nyerni a rockzenébe, Halász Jutka "almaszószával" paralel.

A koncert helyszíne tehát egy középkori vár (Burg Veldenstein), ahol a show kezdeteként csuklyás roady-k fáklyákat gyújtanak meg a színpadon, majd előlép a Mester egy, csak rá jellemző dallamvilágú szólóval, mindezt torzított, elektromos lanton… Mondom, ha túltette magát ezeken az ember, élvezni fogja, szavam rá!

Candice Night megjelenésének és hangjának van egy végtelenül kedves, tiszta bája, bár Amerikában élt barátom szerint tipikus felületes amerikai nő. (De jó, hogy mindig van ellenérv, ha a BN-ról van szó!) No, mindegy! Nekem nagyon bejön az előadásmódja, végig leköti az embert, sőt még azt sem érzem istenkáromlásnak, amikor a "Soldier of Fortune" is elhangzik tolmácsolásában. Van persze határa annak, amikor valaki nő létére mazsolázgat a Purple életműből, de amikor ide érkeznénk (Black Night) a basszusgitáros csóka átveszi a mikrofont, Blackmore pedig felkapja a Stratocastert és helyére kerülnek a dolgok. Ez már a koncert vége, amíg ide elérkezünk megismerhetjük a BN világát, a legnagyobb sikerein keresztül, a két főszereplőn kívül, nagyon ügyes hangszeresek kíséretében. A vár adta természetes háttér, valamint a középkorira vett színpadkép miatt, mintha inkább színházi előadást látnánk, mintsem koncertet, de ez egyáltalán nem baj. A közönség végig nagyon élvezi a műsort, egy igazi nagy család benyomását keltik, ami megintcsak az őszinteségük mellett szól. Ráadásul a koncert után a "keménymag" és a házaspár a kocsmában ugyanúgy folytatja jókedvűen, felszabadultan, mint a színpadon.

Összegzés:

A koncert mellet van egy "bonus material"-t tartalmazó disc is, amelyen érdekes dolgokat mesélnek a barátok és a duó maga is, ráadásul az is kiderül, hogy Blackmore is csúnyán mellé tud nyúlni a gitáron, ha kevésbé koncentrál. Aztán még láthatunk egy play-back-es fellépést egy német showműsorból, ahol Blackmore egy strandon(!), napszemüvegben(!) és fekete középkori gúnyában, kétlábbal tiporja saját nimbuszát és múltját, bele a strandhomokba, a fürdőrucis, bajszos, német középkorúak látható örömére. Mr. Blackmore! Van az a pénz…??? A kép és hangminőség (DD 5.1, Stereo) egyebekben kiváló, de ez el is várható egy ilyen, kiállításában is szépen sikerült anyagtól.

Túrisas

(A CD/DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. május 6-án.)

Címkék: dvd

2008.jan.31.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Fair Warning: Call Of The East - Live In Japan DVD (2006)

Megjelenés:
2006

Kiadó:
Frontiers

Internetes honlap:
www.helge-engelke.de

Stílus:
hard rock

Származás:
Németország

Zenészek:

Tommy Heart –ének
Ule Ritgen- basszusgitár
Helge Engelke-gitár
Andy Malecek-gitár
CC Behrens-dobok

Dalcímek:

01. Intro
02. Out Of The Run
03. Longing For Love
04. When Love Fails
05. Eastern Sun
06. Crazy
07. Take Me Up
08. Long Gone
09. Take A Look At The Future
10. Children’s Eyes
11. Hang On
12. Eyes Of Rock
13. One Step Closer
14. A Little More Love

Értékelés:

Néhány, a közelmúltban kiadott zenei DVD kép-és hangminőségét vizsgálva úgy tűnik, mintha visszafelé forogna az idő kereke. Mert az azért mégsem egészen normális, hogy egy majd 15 éve rögzített japán klubkoncert hang és képminősége lazán alázza az elvileg jobb technikai feltételekkel készülő mostani anyagok jelentős részét. Pedig így van. Annyira élő a buli hangulata, hogy a hangerő feltornázása után nyomban mélynövésű japánná változunk, aki az első sorból nézi lenyűgözve a csapat koncertjét.

A csapat pedig a német Fair Warning, akik rosszkor voltak, rossz helyen, így nem lettek, nem lehettek világsztárok, pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb tehetséggel és jobban játszottak dallamos rockzenét, mint számos amerikai pályatársuk, akiknek még a grunge-láz előtt sikerült a felpántlikázott mikrofonállvány, színes ing, és tupírhaj korszakban szert tenni jelentősebb ismertségre, ennek minden kellemes járulékával egyetemben. Ám bármennyire is sajnálkozunk a 90-es években bekövetkező zenei elsivatagosodás miatt, el kell ismerni, hogy a rengeteg, kaptafára készült egyforma csapat erőltetett szexizmusában , a már sokszor tényleg nevetséges egyéb külsőségekben, és kiüresedett zenei tartalomban szükségszerűen benne volt a kifulladás, ami meg is történt egy introvertált, zeneileg képzetlen, de kétség kívül karizmatikus, szürke pulcsis fiatalember vezette trió felbukkanásával. A Fair Warning szekere pedig éppen ekkor kezdett volna beindulni, ám a tagok elkövették azt a „hibát”, hogy nem csak lenövesztették, de gondozták is a sérót, bő, színes inget hordtak, hangszereiken meg csodákat tudtak, így megpecsételődött a sorsuk. Nekik is egyedül Japán maradt az egyetlen lehetőség, ott viszont szupersztárok lettek, aminek lenyomata, ez a ’93-ban rögzített koncert. A DVD-t nézve megérthetjük, hogy a dallamos zenék és zenekarok feltámasztásában nem kis szerepet játszó Frontiers kiadó miért látta indokoltnak, hogy az eddig csak japán importként, méregdrágán beszerezhető cuccot újra megjelentesse. Lenyűgöző színpadi munka folyik a Citta klubban, a gitárok, a stílushoz képest meglepő súllyal szólnak, de összességében is nagyon rendben van a hangzás (sztereo 2.0). A szenzációs hangú Tommy Heart mellett, szinte valamennyien stúdióminőségben vokáloznak, a többszólamú verze és refréntémákhoz így nem kell sampler-es támogatásért folyamodniuk.

Ami miatt nekem ez az anyag mégis messze több mint egy jó formát mutató dallamcsapat bulija, az Helge Engelke (Dreamtide) és Andy Malecek gitárosoknak köszönhető. Mindketten Uli Jon Roth gitármágus tisztelői és méltó követői. Ez pedig annyit jelent, hogy a gitárbarátoknak kötelező hallgatni, csodálni, és vissza-visszapörgetve tanulmányozni a szólógitározás itt látható/hallható magasiskoláját. Aki Roth-ot ismeri, az tudja, hogy nem csak a gyorsaságról szól a munkássága, hanem a csodálatos dallamokkal átszőtt, szinte légiesen könnyed játékról, amit a két srác itt, ki-ki a saját képére formálva tökéletesen interpretál. Az egyes dalokon belül, külön kis melódiacsokrokat hallhatunk, anélkül, hogy elnyújtanák a hangszeres villogást.

Összegzés:

Végig lebilincselő, felszabadult, profi előadás, telt, masszív megszólalás, jó közönség, hibátlan operatőri munka. Mi kell még? Semmi. Egyedül a (2006) augusztus végén megjelenő új lemez.

Túrisas

(a DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. július 28-án)

Címkék: dvd

2008.jan.31.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

A Tribute to Magnus Karlsson

Magnus Karlsson 1973-ban született Svédország déli részén. 10 éves korában kezdett el gitározni és szinte azonnal megalapította első bandáját. Az iskolában klasszikus gitározást tanult, de már akkor inkább a brit heavy metal újhulláma érdekelte, és olyan együttesek zenéjét hallgatta, mint az Iron Maiden, Judas Priest, Dio és a Black Sabbath.

Magnus 1989-ben elhatározta, hogy ideje legnagyobb részét annak szánja, hogy jobb gitárossá és dalszerzővé fejlessze magát. Legnagyobb hatással Steve Morse, Steve Vai és Allan Holdsworth voltak rá. Különböző metál és fusion bandákban játszott, és kialakított magának egy sajátos stílust, amiben keverednek a metál és népzenei elemek. 1991-ben csatlakozott egy Hot Pebble nevű kelta népzenét játszó együtteshez, akikkel gitárosként és bendzsósként két éven keresztül turnézott Skandináviában.

1996-ban megkezdte formális zenei tanulmányait a Malmö-i Zenei Kollégiumban, ahol 2000-ben diplomázott zenetanárként. Tanulmányi közben Magnus újra elkezdett zeneszerzéssel foglalkozni a metál zenei hagyományok jegyében, valamint Lars Nilsson-nal és Andreas Ralsgård-del megalapította a hagyományos ír zenét játszó Greenhouse nevű triót.

1999-ben csatlakozott a Midnight Sun nevű formációhoz, akikkel két lemezt készített “Nemesis” (1999) és “Metal Machine” (2001) címmel. Ekkor már neves zenei magazinok is fölfigyeltek játékára, majd saját bandát alapított Last Tribe néven. Bemutatkozó lemezük, “The Ritual” 2001-ben jelent meg a Frontiers kiadónál, amit további két sikeres lemez követett.

Az igazi nagy sikert azután a két legendás énekessel, Russell Allen-nel (SymphonyX) és Jorn Landéval (Millenium, Ark, Masterplan, stb.) készített Allen-Lande nevet viselő projekt hozta el 2005-ben. Azóta népszerű, nagyon keresett dalszerzővé vált, és számtalan más projektben vett részt, működött közre zeneszerzőként, gitárosként.

Régi elméletem, hogy Skandináviában van valami különleges spóra vagy baktérium a levegőben, ami tömegével fertőzi meg a "viking” fiatalokat. A fertőzés jellemző tünetei a magas színvonalú zenei képzettség, kiváló hangszerkezelés és jó dallamérzék. Úgy tűnik, Magnus ebből egy jó nagy adagot inhalálhatott, különben más magyarázatot nem nagyon találok arra, hogy miként képes egy halandó 8 év alatt 12 lemezt följátszani, megkomponálni, ráadásul nem is akármilyen színvonalon!

Diszkográfia:

Midnight Sun: Nemesis (1999)

Metal Machine (2001)

Last Tribe: The Ritual (2001)

Witch Dance (2002)

The Uncrowned (2003)

Starbreaker: Starbreaker (2005)

Allen-Lande: The Battle (2005)

The Revenge (2007)

Planet Alliance: Planet Alliance (2006)

Tony O'Hora: Escape Into The Sun (2006)

Greenhouse: Glass of Beer (2006)

The Codex: The Codex (2007)

Internetes honlap:

http://www.magnus-karlsson.com/

Annyi bizonyos, hogy Magnus zenei karrierje még csak az elején tart, és az ember beleszédül annak a puszta gondolatába is, hogy a Jóisten segedelmével ez az ember még mit tehet hozzá ehhez a máris impresszív életműhöz! Reméljük ezt a jó szériát nem követi majd szerzői válság, kiüresedés, vagy hasonló.

Tartuffe

Címkék: életpálya

2008.jan.31.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Joe Satriani: Super Colossal (2006)

Ezév április 1-én megjelenik Szatírjani mester új (13.) albuma "Professor Satchafunkilus and the Musterion of Rock" címmel. A lemezcím nem sok jót ígér, reméljük, hogy csak egy kiadós áprilisi tréfáról van szó.

A mester egyébként április 30-án Liszabonban megkezdi a világkörüli turnéját. Sajnos egyelőre nincs szó hazai koncertről, így lehet, hogy az eltökélt magyar rajongóknak egészen Prágáig kell utazniuk. A lemezen, a szokásos arcok mellett (Jeff Campitelli dobos és Matt Bissonette bőgős) ezúttal közreműködik még Joe fia, ZZ Satriani tenor szaxofonon.

Számcímek:

01. Musterion
02. Overdriver
03. I Just Wanna Rock
04. Professor Satchafunkilus
05. Revelation
06. Come On Baby
07. Out of the Sunrise
08. Diddle-y-a-doo-dat
09. Asik Vaysel
10. Andalusia

Az új lemezre várva talán jó ötlet bemelegíteni azzal, hogy az előző albumra vetünk egy (retrospektív) pillantást.

Megjelenés:

2006

Kiadó:
Sony/BMG

Internetes honlap:
www.joesatriani.com

Stílus:
Instrumentális gitár

Származás:
U.S.A.

Zenészek:

Joe Satriani – gitár, és minden más
Jeff Campitelli, Simon Phillips - dobok

Dalcímek:

01. Super Colossal
02. Just Like Lightning
03. It’s So Good
04. Redshift Readers
05. Ten Words
06. A Cool New Day
07. One Robot’ Drean
08. The Meaning Of Life
09. Made Of Tears
10. Theme For A Strange World
11. Moving On
12. A love Eternal
13. Crowd Chant

Értékelés:

Úgy tűnik, Satriani az immáron hagyománnyá vált rendszeres G3 koncertek okán vagy következtében újra megtermékenyült zeneileg. A kilencvenes évek második felében ritkábban hallatott magáról, s ennek nemcsak a grunge talán (rock)történelmileg szükségszerű, de zeneileg kétségkívül fájdalmas térhódítása volt az oka, hanem egy bizonyos fajta alkotói válság is. A kilencvenes évek második fele Satriani számára a zenei értelemben vett "soul searching" jegyében telt, aminek szerintem kiváló terméke volt az 1995-ös, nemes egyszerűséggel csak "Joe Satriani"-ra keresztelt erős jazz és blues hatásokat mutató album, míg szomorú hozadéka az "Engines of Creation" (2000) technós, "drum and bass" alapú abortív kísérlete. (Megjegyzem, ebben a kisiklott kísérletezgetésben Satriani nem volt egyedül, hiszen egy nem kevésbé neves gitáros pályatárs, Gary Moore is előállt annak idején egy agyoneffektelt "drum and bass" fiaskóval "A Different Beat" (1999) címen. Szerencsére a hibát viszonylag gyorsan felismerte, s következő lemeze már a beszédes "Back to the Blues" címmel került a boltokba.)

Visszatérve gitárhősünkre, a 2000-es évek üdvös változást hoztak, ami Satriani alkotói kedvét illeti, hiszen stabilan kétévenként jelentek meg lemezei, melyekben újra magára találni látszik, s bár a klasszikus "Extremist" (1992) album csúcsteljesítményét nem érik el, azért csalódást sem okoznak. Az új "Super Colossal" című lemez tökéletesen illeszkedik ebbe a tendenciába. Eléggé eklektikus élmény; van itt minden: a blues-os "Just Like Lightnin’", a Satrianira oly jellemző vokális dallamokkal operáló "Ten Words", a kísértetiesen Bad Company-ra emlékeztető "It’s So Good", a modern, "Crystal Planet"-es hangzást felidéző "One Robot’s Dream", és a valószínűleg G3 koncertek által ihletett népénekeltetős "Crowd Chant."

Az album első fele hangulatában talán az ameriaki 70-es évek nagy bandáihoz nyúl vissza: Grand Funk Railroad (címadó szám), Boston, Bad Company, Steve Miller, Journey (Movin' On). Ezen a lemezen Satriani jellemzően egyébként is sokszor vokális felfogásban vezeti a dallamokat, nyúl a hangszeréhez. Ez pusztán a személyes véleményem, de talán jó ötlet, sikeres frissítés lenne egy vagy akár több énekes (de nem Joe maga). Az "A Cool New Day" című számban nagyon el tudnám képzelni, például Glenn Hughes-t. De talán a hagyománytisztelő rocktársadalom nem kövez meg, ha azt mondom, hogy alkalmanként egy szép, de erőteljes női jazz-hang is tökéletesen tudna illeszkedni Satriani zenéjébe. Sajnos, az is eldőlni látszik, hogy Satriani már soha nem lesz képes épkézláb lemezborítóval előrukkolni.

Összegzés:

Meglátásom szerint az album egy kicsit elfárad a végére. Az instrumentális gitárzenékre izguló, vájt fülű hallgató persze mindig talál magának valami érdekeset, de aligha tud megszabadulni attól a benyomástól, hogy kevesebb talán több lenne. Érzésem szerint az utolsó 2-3 lemez anyagából egy nagyon izmos válogatást lehetne összeállítani. Nem hiszem, hogy a rendszeres koncertezés kényszerítené Satrianit az újabb és újabb nóták komponálására, hiszen gazdag életművéből simán össze lehetne állítani egy izgalmas, akár 4-5 órás anyagot is.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

2008.jan.30.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Dave Martone interjú (2006. február 27.)

Még egy írás, amit a hardrock.hu-ról "mentettem ki." Egy nagy "fölfedezettemet", a magyar származású kanadai gitárfenomént, Dave Martone-t sikerült rávennem egy interjúra. Az írás eredetileg technikai okok miatt Túrisas nevén 2006. február 27-én jelent meg.

Íme:

Régóta töröm a fejem, hogy miként is lehetne a magyar rockzene-rajongókkal megismertetni Dave Martone-t, vagy akik már ismerik, azoknak közelebbről is bemutatni ezt a kivételes tehetségű gitárost, zeneszerzőt.

Akkor figyeltem föl rá, amikor meghallottam a a „Warmth in the Wilderness” című Jason Becker Tribute első CD-jén (Lion Music, 2001) a „Higher” című szám földolgozását. Az eredeti, hátborzongatóan szép szám ugyan vokálra íródott, de Martone átírata gitárra egyszerűen zseniális! Akkor már tudtam, hogy erre a zenészre érdemes odafigyelni. Be is gyűjtöttem az összes lemezét, bár nem ment könnyen. Sajnos az ilyen előadók bizony kénytelenek beérni kis kiadókkal és siralmas terjesztéssel. Nagy örömömre nemrégen megjelent egy koncert DVD-je, s ettől úgy föllelkesültem, hogy személyesen is gratuláltam neki e-mail-ben. Még aznap válaszolt és kiderült, hogy nemcsak jó zenész, hanem hihetetlenül közvetlen és készséges arc, aki mentes minden sztárallűrtől. Így született az ötlet, hogy megkérjem egy interjúra.

Ha jól emlékszem az első, „Shut Up ’N’ Listen” című albumodon, ami eredetileg 1995-ben jelent meg, majd extrákkal újra kiadtad 2004-ben, a neved még Marton volt, amit később Martone-ra változtattál. Ez csak elírás volt, vagy jól gondolom, hogy magyar származású vagy?

David Martone: Valóban, édesapám magyar, aki fiatal korában valamilyen oknál fogva Martin-ra, majd később Marton-ra változtatta a nevét. Ezek után én döntöttem a Martone mellett, mivel úgy gondoltam, hogy így jobban hangzik. 1995-ben még mit sem tudtam erről az egészről, ezért a későbbi albumok már a Martone névvel jelentek meg.

A honlapodon olvasható életrajzod szerint (www.davemartone.com) van egy stúdió hangmérnöki diplomád, meg egy zenész és zenetanári diplomád is az igen jóhírű bostoni „Berklee School of Music”-ról. Elsősorban hangmérnöknek vagy zenésznek tartod magad; vagy ez a kettő tökéletesen összeegyeztethető?

David Martone: Ezt már többször is kérdezték tőlem, és erre azt tudom mondani, hogy jelenleg ugyanolyan szeretettel ragaszkodom mind a hangmérnökséghez, mind pedig a zenéléshez. Ez a két dolog nagyon szorosan összefügg, hiszen így föl tudom venni azokat a hangokat, amiket a fejemben hallok; és ráadásul a lehető legnagyobb mértékban meg tudom közelíteni az eredeti hangzást, amit megálmodtam. Nagyon nehéz az ilyesmit valaki másra bízni, mert az lehetetlen, hogy ő is ugyanazt hallja, amit te. Mindkét területen folyamatosan képzem magam. Nagyon szeretek zenéket keverni, a kedvencem pedig a dobok és a basszus hangzásának mixelése és felturbózása. Mostanság ez egy óriási előny, hiszen a közös komponálást meg lehet oldani e-mail-ben, ami az állandóan szorító határidők miatt zseniális dolog. Most is éppen dolgozom egy anyagon a brit Liquid Note Records számára (megj. Az LNR egy brit zenei kiadó, amely a legjobb feltörekvő európai gitárvirtuózok számára kíván lehetőséget biztosítani a bemutatkozásra. www.liquidnoterecords.co.uk) A zenész New York-ban van, de a dobot és a bőgőt itt vesszük föl. A zenei fájlok ide-oda röpködnek mp3 formátumban, amíg össze nem hozzuk a megfelelő zenei elrendezést. Itt fogom mixelni a Brainworks Studio-ban, ami az én saját project stúdióm Vancouver-ben. A következő albumom mixelésén is épp most dolgozom.

Sok igen kiváló zenész került ki a bostoni Berklee School of Music-ból, ahol Te is tanítasz alkalmanként. Mi a titka ennek az intézménynek? Ismerted a Dream Theater vagy az Aghora tagjait?

David Martone: A titok nem az intézményben van, hanem személy szerint benned rejlik. Ha megvan benned az elhatározás és a kitartás, hogy kihozd magadból a legjobbat, akkor ott megkapod hozzá a segítséget. Ha egész nap csak füvet szívsz és nap mint nap kiütöd magad, akkor csak egy helyben fogsz toporogni. Ez ilyen egyszerű. Néhány ember komolyan dolgozik azon, hogy a tehetségét és az eszét kiművelje, és ezek azok, akik viszik valamire. Azok a tapasztalatok, amiket ebben az intézményben szereztem nagyon fontos részét képezik az életemnek, és semmiért sem cserélném el őket. Nem ismertem a srácokat a Dream Theater-ből vagy az Aghorá-ból. Gondolom más időben voltunk ott, én 1991 és 1995 között.

Nagyon nehéz, talán lehetetlen, lenne meghatározni a zenei stílusod. Egy sajátos és meglehetősen sokoldalú keveréke a progresszív rocknak, heavy metalnak, tele jazz, fusion és indusztriális elemekkel. Hogy kategorizálnád a saját zenédet? Kik voltak rád nagy hatással? Kik a nagy kedvencek?

David Martone: Kösz. Szerintem azért nehéz meghatározni a stílusomat, mert rengeteg különböző fajta zenét szeretek, s amikor komponálok, akkor ez mind előjön. Nem szeretem kategorizálni a zenémet, mert szerintem ez egyszerűen lehetetlen. Mindig arra gondolok, hogy milyen lehet majd a jővő zenéje és megpróbálom elérni azt a célt. Ami a kedvenceket, zenei hatásokat illeti, a következőket sorolnám föl így hirtelen: Julian Bream, Los Indios Tabajaras, Strunz and Farah, Patrick Ohearn, Peter Gabriel, Gary Moore, Tony MacAlpine, Eddie van Halen, Steve Vai, Dream Theater, Pantera, Metallica, Allan Holdsworth, Greg Howe, George Winston, Steve Ray Vaughn, Rush, és sokan mások, akik most nem jutnak eszembe.

Eddig három önálló instrumentális lemezed jelent meg, valamint volt egy „Synesthesia” nevű projekted Navid Nikbakht-tal, egy iráni születésű gitárossal. Ez utóbbi egy nagyon érdekes ötvözése a spanyol akusztikus gitárhangzásnak és, többek között, keleti ethno zenei hatásoknak. Úgy tűnik szereted feszegetni a zenei határvonalakat. Kalandos természetű, egy kicsit eklektikus és kísérletező zenésznek tartod magad?

David Martone: Egyszerűen csak útálom azt csinálni, amit már mások csináltak előttem. Nem értem például azokat az embereket, akik azzal vesztegetik az idejüket, hogy állandóan neo-klasszikus dolgokat játszanak. Ez Yngwie területe. Hagyni kell, hogy ő csinálja, hiszen ebben egyértelműen ő a király! Sok ember csak utánoz és nem teremt semmi újat. Ez olcsó dolog! Ha rengeteg féle muzsikát szeretsz, akkor nem fogsz lenyomozhatóan úgy szólni, mint egy adott előadó. Egyébként most is együtt dolgozom Navid-dal a Synesthesia II projekten. Májusban Londonba megyek, hogy befejezzük az új albumot. Sok tekintetben más lesz mint az első, de azért néhány dologban marad a régi.

Mostanában jelent meg egy DVD-d, ami a zenészeknek igazi csemege, de egyértelműen kis költségvetésű produkcióról van szó, mégha nagyot is szól. A koncert után egy mosókonyhából kialakított öltözőben ülve magad jegyzed meg, hogy innen nézve csakis fölfelé ívelhet a pályád. Szerinted miért van az, hogy egy magadfajta kivételes zenei tehetség és az instrumentális gitárzene általában nem jutnak el nagyobb koncert-termekbe és szélesebb közönség elé?

David Martone: Amit játszom, az valljuk be nem populáris műfaj. Az emberek könnyebben tudnak azonosulni énekes-vokálos zenékkel és ez egyszerűen így van, de ezzel nincs is semmi baj. Mostanában én is egyre jobban megkedvelek egy-két énekes zenét. Az lehetetlen, hogy Steve Vai valaha is akkora koncerteket adjon, mint mondjuk a U2. Ilyen nem lesz soha! Bocs Steve, de egyszerűen ilyen a zenei élet! Persze ki tudja, hogy alakulnak majd a dolgok a jővőben!? A DVD egyébként összesen 5000 dollárunkba került, ami egyáltalán nem sok. Meg akartam végre jelenni valamivel a piacon, mert olyan sokan akarták hallani a bandát élőben, de nem tudnak eljutni oda, ahol én lakom. Reméltem, hogy be tudjuk majd tölteni ezt az űrt, s úgy tűnik szépen fogy a DVD a www.guitar9.com honlapján keresztül. A DVD-t magam mixeltem és nagyon sok gondom akadt vele, de tulajdonképpen elégedett vagyok a végeredménnyel. A fönt említett honlapon, ahol rendszeresen jelennek meg cikkeim gitár- és hangtechnikai témákban, olvashattok erről bővebben is.

Közös föllépések és gitárklinikák után olyan zenészekkel mint Yngwie Malmsteen, Steve Morse, Paul Gilbert, Greg Bissonet, Marty Friedman, Mike Portnoy, valamint a „Higher” című szám kiváló feldolgozása után a Jason Becker Tribute albumon, nem kellett volna már egy komoly, nagy kiadóhoz kerülnöd?

David Martone: Nagyon jó kérdés!!! Hát igen, de sajnos a nagy kiadók nem akarnak instrumentális gitárzenékkel kísérletezni, mert a szemükben ez már gyakorlatilag a múltté. A következő lemezemmel majd próbálkozom nagyobb kiadóknál. A Lion Share kiadó, ahol a legutóbbi lemezem megjelent, nagyon jó munkát végzett, de természetesen szeretnék elérni egy szélesebb hallgatóságot. Ezért is próbálok egy kicsit eltérni a hagyományos gitár album sablontól, amin mindig ugyanaz a kínálat szerepel. Valami újat és frisset akarok csinálni, ami remélhetőleg egy egészen új zenei stílust teremt majd.

Tudnál néhány szót szólni a zenészekről, akikkel együtt dolgozol? A DVD-n hallható dobszóló egyenesen elképesztő!

David Martone: Köszönöm. David Spidel a bőgős, akivel már hosszú évek óta dolgozom együtt. Különösen tehetséges zenész és kiváló személyiség. Nagyon alázatos és szórakoztató, de valahogy megvan az a kivételes képessége, hogy maghalljon dolgokat és pillanatok alatt rájuk hangolódjon. Egy csomó bandával játszik együtt, többet megtudhatsz a honlapjáról (www.davidspidel.com) . A dobos pedig Daniel Adair, akivel már majdnem egy évtizede zenélünk együtt. Személyes tanúja voltam, ahogy komoly munkával fejlesztette a stílusát és a technikáját, hogy azzá legyen, aki. Egyszerűen észveszejtő! Daniel egyébként játszik a Nickelback-ben is. További infót a www.daniel-adair.com honlapon találsz róla.

A DVD-n játszol egy „Really Now” című számot a következő albumodról. Hogy állsz a stúdiómunkával? Mikorra várhatjuk az új lemezt?

David Martone: A 12 számból már hármat kikevertem. Az egyik utólsó nótát, ami egyelőre „Hospital” címen fut, még be kell fejeznem. Ez egy igazi „Daniel szám” lesz. A dob- és basszusrészek már megvannak, de még egy kicsit bütykölni kell vele. Épp most küldtem el neki a zenei fájlt e-mail-ben, hogy dolgozhasson rajta, míg a Nickelback-kel turnézik. Áprilisban jön vissza, s akkor befejezzük ezt is a Brainworks Stúdióban. A többi számot is akkor fogom mixelni. Lejátszom az összes mixet Danielnek, aki konstruktív módon elmagyarázza mit kell esetleg rendbetenni, amennyiben valami elkerülné a figyelmemet. Például, hogy a lábdob nem elég hangos, vagy: „Nehogy bekapcsold a kik-et!” Ez a mániája! Ha-ha... (megj. A „kik” egy hangmérnöki technika, aminek segítségével a lábdobokat samplerekkel helyettesítik be, hogy jobban szóljon.) Ez egy könnyű „fix”, de sok dobos nem szereti, mert a hangzás így nem valódi. Ez a mániája! Ha-ha... A lemez kijön még a nyáron, az biztos.

Köszönöm a beszélgetést és minden jót kívánok!

David Martone: Nagyon köszönöm, és légyszíves feltétlen látogass el a honlapomra a www.davemartone.com címen!

Tartuffe

Címkék: interjú

2008.jan.30.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

David Gilmour: On An Island (2006)

Egy régi, közel két éves lemezértékelő írásomat adom most közre, ami eredetileg 2006. május 18-án jelent meg a hardrock.hu internetes hard rock magazinban. Onnan "mentettem ki", s így utólag újraolvasva úgy érzem, a mondanivaló mára sem kopott meg.

Megjelenés:
2006

Kiadó:
Sony

Internetes honlap:
www.davidgilmour.com

Stílus:
prog/art rock

Származás:
Nagy-Britannia

Zenészek:

Castellorizon (Gilmour)
David – guitar

On An Island (Gilmour/GilmourSamson)
David – vocals, guitars, electric piano, percussion
David Crosby – vocals
Graham Nash – vocals
Richard Wright – Hammond organ
Rado Klose – guitar
Guy Pratt – bass
Andy Newmark – drums

The Blue (Gilmour/Samson)
David – vocals, guitars, bass, percussion, piano
Richard Wright – vocals
Andy Newmark – drums
Jools Holland – piano
Chris Stainton – Hammond organ
Rado Klose – guitar
Polly Samson – piano

Take A Breath (Gilmour/Samson)
David – vocals, guitars
Guy Pratt – bass
Ged Lynch – drums
Phil Manzanera – keyboard
Leszek Mozdzer – piano
Caroline Dale – cello

Red Sky At Night (Gilmour)
David – guitars, saxophone
Caroline Dale – cello
Chris Laurence – double bass
Ilan Eshkeri – programming

This Heaven (Gilmour/GilmourSamson)
David – guitars, vocals, bass
Georgie Fame – Hammond organ
Phil Manzanera – keyboards
Andy Newmark – drums
Drum samples courtesy of Adam Topol and Jack Johnson

Then I Close My Eyes (Gilmour)
David – guitars, bass harmonica, cumbus
BJ Cole – Weissenborn guitar
Phil Manzanera – piano
Robert Wyatt – cornet, voice, percussion
Andy Newmark – percussion
Caroline Dale – cello
Alasdair Malloy – glass harmonica

Smile (Gilmour/Samson)
David – guitars, vocals, percussion, Hammond organ, bass
Willie Wilson – drums
Polly Samson – vocals

A Pocketful Of Stones (Gilmour/Samson)
David – guitars, vocals, Hammond organ, piano, bass, percussion
Leszek Mozdzer – piano
Lucy Wakeford – harp
Alasdair Malloy – glass harmonica
Chris Laurence – double bass
Chris Thomas – keyboard
Ilan Eshkeri – programming

Where We Start (Gilmour)
David – guitars, vocals, bass, percussion, Hammond organ
Andy Newmark – drums

Dalcímek:

1. Castellorizon
2. On An Island
3. The Blue
4. Take a Breath
5. Red Sky At Night
6. This Heaven
7. Then I Close My Eyes
8. Smile
9. A Pocketful of Stones
10. Where We Start

Értékelés:

David Gilmour – Születésnapomra

„Ím, hatvan éves lettem én -
meglepetés e szerzemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e szigetországi szegleten
magam
magam.”

Gilmour, zseniális magyar költőnk után szabadon, akár így is bemutathatta volna legújabb lemezét, mely pontosan az 1946. március 6-án született gitáros 60. születésnapján jelent meg. Ha kicsit megkésve is, de: Boldog Szülinapot, David!

Nem lehet azt mondani, hogy Gilmour egymás után ontotta volna magából a szólólemezeket, hiszen az 1978-as első album és az 1984-es „About Face” után ez a sorban a harmadik. Közben, 2002-ben volt egy koncert DVD, amit a londoni Royal Festival Hall-ban vettek föl. Itt már elhangzott az új albumon is szereplő „Smile” című szám, s amikor Gilmour bejelentette, hogy most egy új dalt fog eljátszani, akkor nagyot dobbant a szívem a reménytől, hogy rövidesen új lemez készül.

Ez a parázsló remény akkor kapott igazán lángra, amikor bejelentették, hogy a Live 8 koncertsorozat londoni eseményére (2005. július 2.) megint összeáll a Pink Floyd, ráadásul közel negyed évszázad után először újra együtt lépnek föl Roger Waters-szel. Sajnos az egyszeri föllépés után minden kecsegtető ajánlat ellenére sem voltak hajlandóak közös turnéra indulni. Már-már minden veszni látszott...

Ekkor jött azonban Gilmour nagylelkű születésnapi ajándéka, az „On An Island” című album, amit érthetően nagy várakozás előzött meg. A 2002-es „Meltdown Concert” DVD már előre jelezte, hogy az új anyagtól mit várhatunk: a koncerten egy többnyire akusztikusan megszólaló, andalító, ha úgy tetszik kicsit öreguras Gilmour-t láttunk, hallottunk. Persze a Pink Floyd sem a beindulós nótákról, vagy az ördögi tekerésekről szólt, de Gilmour most határozottan egy letisztult, megállapodott, meditatív oldalát mutatja. Sok tekintetben a Pink Floyd kora 70-es évekbeli munkáira, elsősorban a „Meddle” (1971) és az „Obscured By Clouds” (1972) című albumokra emlékeztet.

Az új lemez szépen, arányosan szól, s meglehetősen egységes összképet mutat. A lágy hangzás, a merengős, lassúcska dalok egyáltalán nem unalmasak, és Gilmour ezúttal is jócskán kényeztet bennünket varázslatos, gondosan megkomponált szólóival. Külön kiemelésre méltó a „Take A Breath” című nóta, amely akár a „Momentary Lapse Of Reason” (1987) címet viselő ünnepelt albumon is szerepelhetne. A „The Blue” hangulatában a „Division Bell” (1994) legszebb pillanatait idézi, míg a „This Heaven” és a „Where We Start” a már korábban említett „Meddle” idejébe repítik vissza a hallgatót.

Bizony, Gilmour az igényes rock zene nagy öregje, és bár kétségkívül eljárt fölötte az idő, azért leírni nem szabad. Figyelemreméltó zeneszerző és zseniális gitáros, akinek sajátos stílusát gitárosok generációi próbálják meg „leszedni” vajmi kevés eredménnyel. Titka ugyanis nem a technikában van, valahonnan belülről fakad...

„Én az egész világot fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!”

Összegzés:

Egy zseniális, de sajnos szólókarrierjét tekintve nem túlságosan termékeny zenész szülinapi meglepetése ez az album. Igaz, Gilmour egy kicsit megöregedett, s ez mind ritkás, hófehér haján, mind a lemez tempóján lemérhető, de szerencsére gitárral varázsolni még mindig nagyon tud. A Pink Floyd rajongóknak kötelező, még akkor is, ha sem mérföldkőnek, sem korszakalkotónak nem nevezhető az anyag.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

2008.jan.29.

Írta: Dionysos 1 komment

Myrath lemezajánló

Borító:

Megjelenés:
2007 szeptember

Kiadó:
Brennus Music (Franciaország)

Internetes honlap:
http://www.myspace.com/myrathband

Stílus:
progresszív metál

Származás:
Tunézia

Zenészek:
Zaher Zorgati - ének
Malek Ben Arbia - gitár, ének
Elyes Bouchoucha - billentyűk, ének
Anis Jouini - bőgő
Saif Ouhibi - dobok

Dalcímek:
01. Intro 2'06
02. Confession 6'37
03. Hope 8'53
04. Last Breath 4'23
05. Seven Sins 11'23
06. Fade Away 4'43
07. All My Fears 5'12
08. My Inner War 8'33

Az előző bejegyzésben olvasható interjú közzétételének apropója az, hogy szinte teljesen véletlen, majdnem céltalan internetes böngészésem során ráakadtam egy zenei gyöngyszemre. Meglepőnek tartom, hogy egy olyan színvonalú szellemi termék, mint a Myrath együttes "Hope" című albuma eleddig szinte semmilyen lehetőséget sem kapott a bemutatkozásra a hazai zenei életben; az írott vagy elektronikus szaksajtó orgánumaiban. Ez persze leginkább annak tudható be, hogy tulajdonképpen egy vadonatúj tunéziai banda debütáló albumáról van szó, ami egy relative kis kiadónál jelent meg. Ez azonban ne rémísszen el senkit, mert egy kiváló, egyenletesen magas szinvonalú, a nemzetközi porondon is nyugodt szívvel vállalható teljesítményről van szó.

A lemez (meglehetősen tekervényes utakon) éppen akkor került hozzám, amikor a 2007-es év legjobb 10 zenei kiadványának listáját állítottam össze. Nincs abban semmi túlzó vagy teátrális, ha most azt mondom, hogy az album nálam legott az előkelő 5. helyre ugrott, olyan zseniális bandákat utasítva maga mögé, mint a Dream Theater, Pagan's Mind, vagy a Sieges Even. Már régóta ácsingóztam egy igazi metál banda után, ami a progresszív, súlyosabb hangzást ötvözi a keleties, arab zene számomra varázslatos "kromatikus" világával.

A Myrath hangzásában leginkább a SymphonyX-re hasonlít, ami a korábban közölt interjú fényében nem is olyan meglepő, hiszen az együttes eleinte amolyan SymphonyX "cover band"-ként működött. Tekintve, hogy véleményem szerint a SymphonyX "Paradise Lost" című lemeze a tavalyi év legjobb albuma lett, ez az összehasonlítás elég beszédes. A gitáros tudatos zenei és hangszeres önképzése, valamint a tény, hogy a banda évekig az élvonalbeli együttesek számain csiszolgatta stílusát hiteles és követendő példaként lebeghetne a hazai rock és metál zenészek lelki szemei előtt. Kedvcsinálóként a lemez három számát (All My Fears, Hope, Confession) az együttes MySpace oldalán teljes egészében meg lehet hallgatni.

Összegzésképpen csak azt tudom mondani, hogy ezek az ismeretlen tunéziai fiúk egy nagyon ütős és igazán maradandó művet tettek le az asztalra. Remélem, hogy az énekes cseréje nem fog kárukra válni. Nekem a billentyűs Elyes Bouchoucha Russell Allen-re emlékeztető hangja és stílusa nagyon tetszik. Már alig várom, hogy mihamarabb élőben is halhassam, láthassam ezt a remek produkciót.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

2008.jan.29.

Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Myrath interjú

Myrath interjú
(Port El Kantaoui, 2007. november 26.)

Forrás: http://baskanij.punt.nl/?id=441181&r=1&tbl_archief=&

Fordította: Tartuffe

Amikor Tunéziára gondolunk, nem elsősorban a zene és metál szavak jutnak eszünkbe, még kevésbé e kettőnek izgalmas keveréke. Ennek ellenére az elmúlt néhány év során nehezen titkolható ténnyé vált, hogy az „underground” mozgalomból jónéhány metálos figura lépett elő, hogy egy új “kemény” mozgalomban egyesítsék magukat. Hogy legalább évente egyszer teret adjanak ennek a mozgalomnak, megalapították a Mediterrán Gitárfesztivált. Ez a rendezvény 2004 óta minden évben megrendezésre kerül, hogy a gitárzenék különböző formáinak teret biztosítsanak, és hogy helyi bandáknak alkalmat adjanak karrierjük beindítására a szélesebb értelemben vett világban. Eddig az egyetlen banda, amelyiknek ez sikerült a Myrath volt. A Myrath meglehetősen fiatal srácok egy nagyon tehetséges csapata, akik mindnyájan Tunisz külvárosából származnak, s akik Hope című kiváló albumukkal meg kívánják hódítani a metal-zenei világot. A lemez a francia Brennus Music kiadónál jelent meg, így ők lettek az első tunéziai banda, akik külföldi kiadó vállalatnál tudták megjelentetni muzsikájukat.

A banda eredetileg XTAZY néven indult, és különböző blues és rock földolgozásokat játszottak. Hamarosan azonban a zenei stílus a progresszív irányba mozdult el, kiváltképp a SymphonyX hatására. Az alapítótag és gitáros Malek Ben Arbia így emlékezik: „Amikor először kezembe vettem a gitárt még csak 13 éves voltam. A környékbeli srácokkal nagyon sok metal zenét hallgattunk, és egyszer csak elhatároztuk, hogy mi is valami hasonlót akarunk csinálni. Akkoriban nem volt sem zenei jártasságunk, sem saját hangszerünk, így először csak kiötlöttünk néhány jó zenei ötletet, majd beszereztük a szükséges hangszereket. Először csak földolgozásokat játszottunk Jimi Hendrix-től, Eric Clapton-tól, meg a Metallicá-tól, de kesőbb előálltunk több összetettebb saját anyaggal is, miután fölfedeztük a SymphonyX iránti közös rajungásunkat.”

Malek az első akkordokat egy barátjától tanulta el, de később fölismervén a zenei képzettség fontosságát, 2005-ben beíratkozott a neves francia Nemzetközi Zenekadémiára (Musique Académie Internationale). Bemutatkozó albumuk a Double Face még teljesen saját erőből (és csak Tunéziában) jelent meg, s bár ez a kezdeti erőfeszítés még nem mutatja meg teljességében a csapatban rejlő potenciákat, már egyértelműen jelezte, hogy itt egy ígéretes, saját „hangot” kereső csapatról van szó. A dobos Saif Ouhibi így kommentálta az első próbálkozást: „Még csak 18 évesek voltunk és ez az album csak amolyan próba, első kísérlet volt arra, hogy meglássuk, milyen messzire is jutottunk zeneileg. Azért nagyon jó érzés volt, hiszen mi voltunk az első tunéz banda, akik lemezt vettek föl. Sajnos mivel nem volt szerződésünk, mindent magunknak kellett csinálnunk, de nagyon sokat tanultunk belőle, és azóta sok új elemet tettünk hozzá a zenénkhez.”

Miután sikeresen befejezte tanulmányait a Nemzetközi Zenekadémián Malek azzal a meggyőződéssel tért vissza Franciaországból, hogy a csapat rendelkezik minden szükséges tulajdonsággal ahhoz, hogy egy nemzetközi karrier építésébe kezdjen. A zenei profizmus erősítésére fölvettek egy új basszert Anis Jouini személyében, és új számok írásába kezdtek, s ennek az erőfeszítésnek eredménye a Hope című album.

Az új lemez Kevin Codfert, az Adagio billentyűsének segítségével készült, akivel a harmadik Mediterrán Gitárfesztivál alkalmával találkoztak, amikor a banda meghallgatásra jelentkezett. Codfert vezetésével, aki vállalta az album producerelését és a hangmérnök szerepét, 8 kiváló számot rögzítettek 2006 végén Tuniszban, az Ettawfik Stúdióban. Malek elmondása szerint: „Egy nemzetközi megjelenés kapujában Kevin úgy gondolta, hogy egy különleges és egzotikus névre van szükségünk, lehetőleg egy arab névre, ami egyszerre kiemel bennünket a többiek közül és utal a származásunkra. Mivel nekünk tetszett a Legacy név, lefordítottuk hát arabra, és fölvettük a Myrath nevet, amivel adózunk az előttünk járó bandák által ránk hagyományozott zenei örökség előtt.”

Miután a fölvételek elkészültek Tuniszban, Kevin mindent magával vitt Franciaországba, hogy ott fejezze be a munkálatokat. Ezután különböző kiadóknak megküldte az anyagot, és a Brennus Records fölfigyelt rá, ami nagyon jó megoldásnak bizonyult, hiszen ez a kiadó arról ismert, hogy szívesen karol föl kezdő bandákat, és rengeteg promóciót ígértek. Így aláírtunk velük egy ötéves szerződést.

A Myrath debütáló albuma egy igazi klasszikus progresszív metál mestermű lett. Minden nóta dinamikus egyvelegét alkotja a kemény basszus munkának, a dallamos gitártémáknak és a klasszikus zenei hatásokat mutató billentyűkezelésnek. A billentyűket kezelő Elyes Bouchoucha énekelte föl a dalokat, akinek a hangja sokszor Russell Allen-re emlékeztet. Ami az albumot igazán különlegessé teszi az a sok finom keleties zenei hatás. Ez nagyon sokat ad a dalokhoz, és megadja a kellő feszültséget ahhoz, hogy a zene a hallgatót mindvégig lekösse. A zene maga sokszínű, intenzív, sok ritmusváltás tarkítja, s ha hasonítani kellene valamihez, akkor a SymphonyX és a Dream Theater mellett természetesen az Adagio jutna eszünkbe.

A lemezborítót Ayoub Hidri tervezte és egy magányos alakot ábrázol, aki nyilván elveszett a sivatagban és egy ősrégi város romos maradványai előtt áll. Malek szerint a borító terve mögött egy történet rejlik: „A sivatag egy meglehetősen nagy hely, ahol bizony könnyű elveszni. Az ábrázolt ember a semmi közepén ragadva elvesztett minden reményt, de a régi épület bejárata közelebb és közelebb csalogatja egy új világ ígéretével. Röviden ez azt akarja mondani, hogy akármilyen nehézre is fordul a sorsunk, nem szabad föladnunk a reményt, mert minden megpróbáltatásból van kiút.”

Közvetlenül a Hope megjelenése után Zaher Zorgatti csatlakozott a csapathoz és Elyes helyett ezentúl ő énekel majd. Elyes ugyanis billentyűsként a hangszerére kíván összpontosítani, hiszen élőben, a színpadon egyre nehezebben tudta a kettőt összeegyeztetni. Zaher-t sokan Tunézia legjobb metál énekesének tartják, és kapcsolata a bandával egy az Il Menzeh Színházban tartott közös koncertre vezethetők vissza. Olyan énekesek voltak rá hatással, mint Ronnie James Dio, Bruce Dickinson vagy James LaBrie. „Sokféle énekest szeretek és egy sokszínű technikát kívánok alkalmazni. Mindig az olyan előremutató zenéket kedveltem, mint a Beatles vagy a Queen, de csípem a metált is; olyan keményebb bandákat, mint a Metallica és a Pantera. Az énekstílusomban próbálom ötvözni a tipikus rock hangot az arab zenei hagyományokkal, ahol egy kicsit eltér a hangképzés és a stílus.” Egy rövid bemutató után nyilvánvalóvá válik, hogy egyaránt otthon érzi magát a mélyebb és magasabb hangtartományokban, és hangja új lehetőségeket nyit majd meg a Myrath előtt. A banda jelenleg új dalokon dolgozik és keresi a lehetőséget, hogy Európa színpadain is mielőbb megjelenhessen.

Címkék: interjú

2008.jan.01.

Írta: Dionysos komment

"Küldetésnyilatkozat"

Küldetésnyilatkozat (Mission statement) a bloggerektől

Valójában nincs szó sem igazi küldetésről, sem nyilatkozatról, így a "küldetésnyilatkozat" manapság kurrens kifejezése enyhén szólva pontatlan, de legalább divatos. Amikor küldetésről beszélünk, akkor ezt nem kötjük világjobbító emberbaráti szándékhoz, vagy üzletszerű megfontolásokhoz, inkább csak az igényes és alapvetően gitárközpontú rock zene iránt érzett rajongásunknak egyfajta akut túltengésére utalunk, ami időközönként izgatott közléskényszerünk túlcsordulásához vezet az "informatikus tér-idő kontinuumban" (hogy ezzel a csodálatos képzavarral éljünk).

Ez a blog az, ami. Egy internetes napló, amelynek esetleges, rendszertelen és sokszor összefüggéstelen bejegyzései a saját zenei élményeinket, alkalmi benyomásainkat hivatottak számon tartani. Persze mivel mi sem vagyunk híján minden altruizmusnak, ez a "zenei napló" nem egy teljesen öncélú, nárcisztikus bájolgás. Erőfeszítésünkben benne van a lehetőség, hogy mások számára is érdekes, sőt kifejezetten informatív legyen. A blognak nem titkolt járulékos szándéka, hogy a mai rock és metál zenei élet szövevényes és egyre nehezebben követhető világában alkalmasint útmutatóként szolgáljon, a tájékozódást segítse.

Elkerülhetetlen, hogy néhány szót ejtsünk a névválasztásról. A név "Dionysos Rising" burkolatlan utalás E. Michael Jones azonos című könyvére (San Francisco: Ignatius Press, 1994), amelynek legfőbb tézise, hogy Wagner óta a modern zene menthetetlenül a degeneráció útjára lépett, s azóta is a kulturális és erkölcsi romlás legfőbb katalizátoraként működik. Az ókori görög bölcselők, különösen Platón (lásd: Az Állam, Timaeus) figyelemreméltó és alapvetően helyes meglátása a zene társadalmi, kulturális vetületéről és az oktatásban betöltött fontos szerepéről lényegében helyes, de bizonyos összhangzatok és tónusok eleve erkölcstelenné nyilvánítása, vagy teljes kizárása a társadalom életéből enyhén szólva túlzónak tűnik. Jones valójában ezt a zene- és társadalomelméleti hagyományt követi, de ötvözi számtalan kulturális és etikai megfontolással, ami azután előítéletes és ideologikus megközelítésében egy eklektikus és nehezen védhető elméletté áll össze.

Jones sztereotipikus képviselője annak a "Harcosok Klubjának", amelynek legfőbb célja a modern, és főleg a rock zene teljes démonizálása. Vezérlő elvük, ami azért bizonyos elemeiben - főleg ami e téren a nyilvánvaló és tagadhatatlan túlkapásokat illeti - helytálló és kifejezetten intelligens meglátásokra épül, egyfajta "pszicho-szexuális összeesküvés-elmélet", ami egyszerre ideologikus és leegyszerűsítő (e kettő mindig kéz a kézben jár). Jones, miközben kérlelhetetlenül támadja Sigmund Freud-ot, maga is mindent a fékevesztett, esztelen szexuális libidóra vezet vissza. Valójában azonban, aki ezt a "szex, drog, rock 'n' roll" baromságot véresen komolyan gondolja - legyen a rock zene kritikusa vagy rajongója -, az még mindig csak a jelenség fölszínén kapirgál.

A modern zenei stílusok (beleértve a jazz, blues, rock, stb. zenei világát is) eredete és egyben célja Jones szerint egy "pszicho-szexuális" aberráció, a társadalmi és erkölcsi rend teljes fölforgatása, amelynek legfőbb fegyvere a degenerált zenei formák és hangzatok által előidézett révület (démoni eksztázis). Ezért van az, hogy ezt a fajta zenét Dioníszosszal (a Dionüszosz olvasat csupán ellenszenves és korszerűtlen germanizmus), vagy latin nevén Bacchusszal hozza kapcsolatba. Dioníszosz, Zeusz főisten és Szemelé fia elsősorban a földművelő lakosság körében volt népszerű istenség, mint a folyton megújuló, termékeny természet, a bor és az eksztázis istene. Történelmi tény, hogy a görög-római mitológiának ezt az alakját sokszor olyan kultusz övezte, amit az alkoholos révület, tébolyult kicsapongás, és féktelen orgiák jellemeztek. Innen a megbélyegző társítás a rock zene és Dioníszosz újjáéledése között.

Ennek a blognak nem célja, nem feladata a Jones által nevesített, tipikus - és sajnos nem mindig alaptalan - vádakat megválaszolni. Ez egy meglehetősen összetett, kusza probléma, amit elsősorban filozófiai, zeneelméleti kérdésként kell kezelni. Névválasztásunkat nem a Jones-féle dehonesztáló, rosszindulatú jelentéstársítás ihlette, hanem éppen az általa bennünk ébresztett dac, valamint az a párhuzam, ami a dioníszoszi eksztázis és a zenei katarzis között kétségkívül fönnáll. Az igényes, összetett, virtuóz muzsika által kiváltott katarzis nem azonosítható a bacchanáliák élvhajhászatával, inkább azzal az élménnyel, "átérzéssel" rokon, amit egy kitűnő bor, vagy egy finom étel hozzáértő elfogyasztása okoz. Ez nem mond ellent sem az ésszerűségnek, sem a vallásos erkölcsiségnek, bár a lehetőséget tagadhatatlanul magában hordozza. Előfordul, hogy egy borszakértő részegessé lesz, vagy egy éttermi kritikusból 300 kilós dagadék válik. Mi azonban a profán zenei katarzis mértéktartó és aberrációktól mentes élményeiből táplálkozunk, a józan részegség és a higgadt rajongás hangján kívánunk szólni.

Tartuffe/Túrisas