A semmitmondó tucatnévvel és Strato-kópiacsapatként induló Thunderstone nagy utat járt be röpke négylemeznyi idő alatt. Mára csak a semmitmondó tucatnév maradt, de ezt lemezről lemezre sikerült feledtetni mind a közönséggel, mind a szakmával, akik a legutóbbi Tools Of Destruction anyagot már – egyébként teljesen megérdemelten – egyöntetűen kedvezően fogadták. Nekem ugyan kicsit úgy tűnik, hogy mindig előre kitalálják, kinek a bőrébe kell bújni a sikerhez, de a jó dalok és meggyőző előadás miatt ez számomra nem teszi nevetségessé őket. Most úgy gondolták, hogy a Masterplan daloknak jött el az ideje, amit a Nuclear Blast tisztességgel meg is finanszírozott, szól a lemez, mint az ágyú. Ha a 10.000 Days egy rockvetélkedőn (!) lenne beugratós kérdés, tízből tíz headbanger vágná rá magabiztosan, hogy Masterplan nótát hall. A megszólalás, az énekdallam, de még az egyébként zseniálisan éneklő Pasi Rantanen hangja is egy az egyben Jornt és volt csapatát idézi. Nem izgat különösebben, most is azt mondom, hogy fontosabb jó dalokat írni és mindezt csuklóból, fölényesen előadni, mint hetente megújítani a műfajt.

Kiváló, szinte üresjárat nélküli, finom progresszivitással átitatott bika power-metal nótákat és remekbeszabott hangszeres teljesítményt felvonultató lemezt készítettek a srácok. Aki egy pindurkával kevésbé slágeres, ám némileg riffelősebb Masterplant szeretne hallani, húzhatja is a cipőjét…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával a Latin Duó jövőjéről úgy nyilatkoztatok, hogy mindenképpen van még bennetek néhány lemez, de semmit nem kapkodtok el, nincs semmi kőbe vésve, így akár némi zenei változtatásra, színezésre is sor kerülhet. Részedről ez tökéletesen beigazolódott, a Mendelssohn Kamarazenekarral közösen készült szerzői lemezed, ha nem is gyökeres, de azért mindenképpen határozott változást hozott az általunk eddig megismert zenei világod tekintetében.

TT: Az egész anyag az én részemről szándékoltan egy nagyon nyugodt, finom hangulatú muzsika. A dalok az első perctől kezdve úgy íródtak, hogy a vonósoknak helyet hagyva, sőt beemelve őket a zene egészébe, tiszta, kellemes, könnyed formában bontakozzanak ki. Ebben nagy és elévülhetetlen szerepe van Pacsay Attila zeneszerző-hangszerelő barátomnak, akivel szinte napi kapcsolatban voltam és lépésről lépésre haladtunk a vonós hangszerelés zenéhez illesztésében. Ha bárki meghallgatja a lemezt, maga is tapasztalhatja, hogy az organikus egész, a gitár és a vonósok között folyamatos kölcsönhatás és összejátszás van, tehát nem a megszokott sablonnal dolgoztunk, miszerint a kész produkció kapott egy nagyzenekari hangszerelést.

Ezek szerint akkor Attila jelen volt a zeneszerzésben is?

TT: Nélküle biztos nem születhetett volna meg ez a végeredmény, de a zeneszerzésben nem volt jelen. A dalszerkezeteket, harmóniameneteket, dallamokat egyedül írtam, sőt nem egy esetben a vonós szólamokat is. Az elkészült dalvázlatokat pedig, mint ahogyan arra már utaltam, különböző fázisokban mutattam meg neki. Ő pedig, mint végzett zeneszerző, folyamatos instrukciókat adott a dal formálásában és hangszerelésében. Nyilván ő jobban ért ahhoz, hogyan szerencsés egy adott dallamot, már megírt szólamot a vonósok elé tenni, hogy érvényesülhet még jobban a nagyzenekari kontextusban egy már kigondolt zenei elképzelés. Van egy dal a lemezen, On The MIR címmel, ami remekül jellemzi ezt a számomra rendkívül izgalmas munkafolyamatot. Feljátszottam egy harmóniasort, ami elsőre megtetszett, meghagytam és kértem az Attilát, hogy a kész harmóniamenetre és improvizációhoz illessze a vonósokat. Tehát nem az történt, hogy egy elkészült nagyzenekari alapra improvizálok, hanem éppen hogy a spontán született dallamra és improvizációra épül rá a vonós hangszerelés.

Érdekesen építkezik hangulatilag is a lemez. A kimondottan felszabadult és vidám első dal (amelyik egy jópofa – Illés zenekartól csent - zenei tréfát is rejt) után mintha némi melankólia, sőt zenei szomorúság lenne tettenérhető.

TT: Én pörögtem életemben eleget, tényleg nem szándékoztam pörgős lemezt csinálni, de azzal azért vitatkoznék, hogy a hangulat melankólikus, esetleg szomorú lenne. Én a lírát és az emelkedettséget érzem benne. Ha erre gondolsz, azt büszkén vállalom. Ez a lemez már régóta bennem volt, örülök, hogy most elkészülhetett.

Bár nem ez az első munkátok a Mendelsohn Kamarazenekarral, így az ismeretség és kapcsolati tőke sokat számíthat, mennyire volt nehéz mégis összehozni a közös szereplést?

TT: Közel 30, tudásuk miatt sokfelé keresett és sokfelé is játszó, elfoglalt muzsikus játszik a lemezen, akiket ismertség ide, kapcsolati tőke oda, egyáltalán nem könnyű összehozni. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni az időpontokat. Stúdióbérlés, felvétel, próbák, stb. -hát nem volt egy egyszerű történet. Az alapokat egyébként Dorozsmai Peti stúdiójában, 3 fő percussion, 1 fő nagybőgő és én a gitárokkal összeállításban vettük föl élőben, feljátszósávok nélkül, együtt muzsikálva. Ezúttal is mérhetetlenül élveztem a közös munkát.

December 15-én a Művészetek Palotájában lesz a hivatalos lemezbemutató koncert. Mit tudhatunk meg előzetesen róla?

TT: Csaknem 8 számos repertoárunk van a Mendelssohn zenekarral, ami már megjelent Cd, sőt DVD formátumban is, ezeket a régi Latin szerzeményeket biztosan elnyomjuk közösen, majd megjelenünk külön-külön az új lemezek anyagával, illetve a végén újra együtt. A lemezanyagnak megfelelően Totya műsorában nincs nagyzenekar, de szólisták, pl. hegedű az ő műsorában is helyet kapnak. Élvezetes, színes előadásra lehet számítani.

Lehet ennek az együttműködésnek, illetve koncerteknek esetleg folytatása, vagy korai még erről még beszélni?

TT: Bármennyire is nagy élmény, nekünk zenészeknek és hallgatóknak egyaránt, látni kell, hogy óriási költségei vannak annak, ha majdnem 30 ember egyszerre muzsikál a színpadon. Nagyon komoly mecénások, szponzorok nélkül ez vállalhatatlan. Rendszeressé tenni gyakorlatilag lehetetlen, talán önkormányzatok tudják ennek felvállalni az anyagi terheit, egy-egy nagyobb ünnep alkalmával. Rajtunk nem múlik, az biztos.

Külön-külön, más-más stúdióban vettétek fel az anyagot. Beleszagoltatok-e egymás munkájába menet közben, vagy mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva?

TT: Ezúttal kimondottan törekedtünk arra, hogy ne presszionáljuk egymást. Dolgoztunk már együtt nem egyszer, ezúttal tényleg arról szólt a történet, hogy mindenki magában, egyedül dolgozik, magával és saját anyagával foglalkozik. Egészen konkrétan, én pl.csak a master cd-jét hallottam először Totyának.

Akkor sikerült meglepnetek egymást.

TT: Abszolút mértékben.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Csodálatosan izgalmas, leginkább a kincskereséshez hasonlítható elfoglaltság a zenehallgatás, azon belül is az új, még ismeretlen lemezek aprólékos felfedezése és feltárása. A sok kacat mellett legtöbbször persze csak cseréptöredékekre, néha egy-egy értékesebb leletre bukkanunk. Kicsit gyönyörködünk bennünk, de tovább keressük az Igazit. Van úgy, hogy már azt hisszük megtaláltuk, majd kiderül, korai volt az öröm, szépnek ugyan szép, de mégsem értékálló. Aztán egyszer csak kifordul a földből, és rögtön tudjuk, ez az, amire vártunk! Egy igazi kincskereső életében talán egyszer, ha előfordul ilyen. Mi, zenebarátok azért jobb helyzetben vagyunk, de az igazi Kincsekre nálunk is sokszor éveket kell várni, ahogy ez most is történt.

Könnyű és komolyzene. Önkényes, ostoba kategóriák, valójában sosem léteztek. Klasszikus és szórakoztató. Ez már valamivel jobb, de az átjárhatóság tagadása butaság, egyébként mit keresne a Therion a Miskolci Operafesztiválon. A heavy metal és klasszikus zene békés egymás mellett élésének adott most ismételten a SymphonyX egy újabb jelentést. Michael Romeo brutális gitársoundja és Russell Allen hol agresszív, hol szívbemarkoló éneke uralja ugyan az anyagot, de a mesteri kompozíciók örvénylő, felkavaró, szövevényes sokszínűsége és az örökre belénkégő dallamok messze túlmutatnak egy heavy metal bandához kapcsolódó általános sztereotipiákon. Mondjuk el, hogy mindannyian lenyűgözően virtuóz, zseniális hangszeresek? Semmi értelme! Nem (csak) ettől megszoríthatatlan most a Paradise Lost. Még azt sem érdemes leírni, hogy progresszív, annyival több ez mindennél és mindenkinél, amihez, vagy akihez éppen hasonlítani lehetne.

Most pedig óvatosan előveszem a tokból a Kincset, hosszabb időre visszavonulunk mi ketten, ajtó-ablak becsuk, kérem, senki ne zavarjon, majd jelentkezem…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

A "Brit Heavy Metal Ügyének Szolgálatáért" kitüntetésre – már ha lenne ilyen – bátran lehetne javasolni az ex-Grim Reaper, Onslaught, Lionsheart énekest. Az elmúlt közel 30 évet végigküzdötte a brit metal barikádjain, és ha nem is volt a frontvonalban a legnagyobb hősök között, azért aki kicsit is tájékozott volt, ismerte a nevét, vagy a nevével fémjelzett csapatokat.

Ezúttal szólóban, saját neve alatt próbálkozik Grimmett. Megörültem a lemeznek, csípem a hangját az öregnek, bár a kiadót látva egy pici félsz volt bennem. A Metal Heaven mostanában nagy előszeretettel karolja fel a "se íze, se bűze", átlagbandákat, és sajnos nagy szomorúságomra azt kell mondjam, hogy sem István bácsinak, sem a The Shock, Paul Di’Anno, Lionsheart-zenekarokból toborzott muzsikus gárdának nem sikerült – legalábbis számomra – maradandót alkotnia.
 
Steve Grimmettnek van tapasztalata a rockbizniszben, annak minden csínját-bínját jól ismeri, a stílusok között is nagy biztonsággal mozog, gondoljunk csak a thrasher Onslaught és a megadallamos Lionsheart munkásságára, ez a lemez mégis öreges és fáradt, kicsit magábaroskadt, személyes krízis ide vagy oda, csak kimondom; olyan mint szegény Steve a lemezborítón.

Az emberöltőnyi rutin, no meg Dennis Ward azért gondoskodik arról, hogy jól megdörrenjen a lemez, de ezek a riffelős, néhol billentyűvel is támogatott szürkécske power metal dalok nálam nem működnek.

Az életmű azért életmű, Steve Grimmettre mindig jó szívvel fogok gondolni, de a fenti kitüntetésre az idén mégis inkább a másik öregharcost, Biffet (Saxon) javaslom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)

Bár kétség kívül megfigyelhető egy reménykeltő folyamat a hazai heavy metal zenekarok, sokszor sablonos zenei gondolkodásának lassú változásában, és az igényességre törekvésben, még mindig nem számít mindennapos élménynek, ha egy magyar metal csapat lemeze mind megjelenésben, mind zenei tartalomban fölé nő az átlagnak. A Stainless Steel "The Plague" című új konceptlemeze azonban ilyen anyag, így nagy örömmel kérdezgettük az esztergomi srácokat.

A nyár folyamán láttalak benneteket élőben, ahol szinte csak a The Plague dalai voltak terítéken. A legtöbb zenekar természetesen mindig elfogult új lemezével, de azért az meglepett, hogy ennyire erős a kötődés…

SS: A legfőbb oka ennek az, hogy ugyan Joci (Kreisz József-T.Cs.) is alapító tagja a zenekarnak, a frontemberi teendőket azóta látja el, mióta a Pestissel dolgoztunk, így szinte egyértelművé vált, hogy inkább azokat a dalokat játsszuk. A másik ok pedig, hogy korábban megjelent lemezeinkhez képest zeneileg teljesen más a The Plague album, szinte új zenekarrá váltunk, ezért nem is játszunk, csak egy-egy erősebb régi dalt.

Azért is kérdeztem mindezt, mert ugyan a személyes véleményem is az, hogy a The Plague nagyságrendekkel jobb előző munkáitoknál, ám a lemezről itt-ott megjelent kritikák - amellett, hogy többnyire dicsérik az anyagot – nem osztják ezt a feltétlen lelkesedést.

SS: Talán azért, mert a Wigant lemezünk volt a legelső, és az a klasszikus heavy metal sok embert megfogott, és lehet, hogy a The Plague-gel nem azt kapták, amit vártak. Egészen konkrétan, pl. sokan hiányolták a magasabb fekvésű éneket. Hiába a jobb hangszeres tudás, hiába a komolyabb hangzás, és szerintünk jobb dalok, ez nem egy tipikus magas hangfekvésű énekessel készült anyag, így elsőre egyeseknek talán nem olyan meggyőző. Hisszük azonban, hogy ha valaki az esetleges első csalódás után ad még esélyt az anyagnak, az megmutatja értékeit.  Deklaráltan nem volt célunk ugyanazt csinálni, mint az előző két lemezen, át akartuk lépni azt a korszakot.

Nekem a legnagyobb, és egyértelműen pozitív változás, hogy az eddigi zenei hivatkozási alapok eltűnésével, vagy háttérbe szorulásával, egy "dühös", technikás német power-trio meglehetősen hangsúlyos  inspirációját lehet felfedezni a dalokban…

SS: Igen. :-) Mondhatjuk, hogy az egész zenekar egyértelmű közös kedvence ez a bizonyos német power-trio, talán ezért is érezhető a hatásuk. Mi nagyon büszkék vagyunk, ha a Rage-hez hasonlítanak bennünket, mert tudomásunk szerint még egy zenekart sem hasonlítottak hozzájuk. :-)

Nagyon egységes csapat benyomását keltitek. Elismerve a Jurásek testvérek munkásságát, miért nem volt kézenfekvő, hogy kezdetektől Kreisz Józsi álljon a mikrofon mögé?  Tény, hogy többnyire a középtartományban mozog, ám koncerten is abszolút megbízható toroknak bizonyult.

SS: Hú, hát ez aztán egy fogós kérdés. :-) Akkoriban Joci gitározott, szerintem fel sem merült, hogy ő legyen az énekes, majd amikor Jurásek Dani kilépett a zenekarból, akkor hirtelen csak az jutott eszünkbe, hogy új énekes kell, sajnos meg sem fordult a fejünkben, hogy itt gitározik a zenekarban egy. :-) De kellett, hogy kiforrjon a zenekar, most végre mindannyian elégedettek vagyunk a felállással és a teljesítménnyel is.

Miért pont Albert Camus novellája lett a kiválasztott téma?

SS: Az ötlet Philippe Breuil ötlete volt, aki Jurásek Dani után érkezett a zenekarba az énekesi posztra. Persze ahogy megismertük mi is a regényt, végképp meggyőzött bennünket is. A pestis szimbolikus alkalmazása nagyon érdekes téma, és ráadásul az a fenyegetés, amit a betegség okoz, minden emberből mást hoz ki, rengeteg érzés és magatartásforma felszínre kerül, legyen az együttérzés, szánalom, gonoszság, rokonszenv, szeretet, vagy éppen a szerelem.

Mennyiben segíti a zeneszerzést, az, hogy a zenekarból többen is klasszikus zenei alapokat szereztek? Félig tréfásan kérdezem, várhatunk-e esetleg a későbbiekben a Kreisz/Diószegi párostól egy hegedű/trombita unisonot?

SS: Valamennyiünknek van klasszikus előképzettsége, ráadásul nem is felszínes. Mindenképpen segíti a dalszerzést a hangok és harmóniák alapos ismerete. És egyben természetes, hogy a klasszikus zenei közegben eltöltött sok-sok év hatással is volt ránk. A hegedű/trombita felállás nem is rossz ötlet. Köszi. :-)

Mi a kitűzött célotok, illetve mit lehet elérni reálisan ma Magyarországon a Stainless Steel zenekarnak?

SS: A legfőbb célunk, hogy minél több ember megismerjen minket a The Plague révén, és hogy bejárjuk az egész országot. Úgy gondolom, hogy idővel ez egy megfelelő menedzseléssel el is érhető, és szerencsére meg is találtuk a menedzsert, a Powerground Management személyében. Természetesen a világhírnév mindig is a legnagyobb célunk, de ha Európát meghódítjuk, azzal is nagyon elégedettek leszünk…) Már dolgozunk a 4. albumon, több dal is megszületett, némelyikkel már demózgatunk a saját stúdiónkban.

A névválasztás anno talán nem volt a legszerencsésebb. Nem gondolkodtok esetleg egy újabb keresztelőn?

SS: Volt idő, mikor felmerült a névváltás, de azt hiszem, hogy ennyi év után már nem lenne túl szerencsés a dolog. Jók vagyunk mi már ilyen rozsdamentesnek is. :-)

Túrisas

(Az interjú eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Ha Mr. Iommi ügyvédei útján megkeresi a SO főnök Richard Anderssont (Majestic, Time Requiem) és első dühében leperli róla a gatyát, abban semmi meglepő nem lesz. Andersson ugyan eddig sem ment a szomszédba egy kis lopkovicért, ám amit most megengedett magának, az minden határon túlmegy. Minimális változtatás után saját szerzői neve alatt, Obsession címmel lemezre játszotta csapatával a Sabbath-klasszikus Anno Mundi-t. Ennek beazonosításán még gondolkodni sem kellett, nem úgy, ahogyan a többi kölcsön-riffen és dallamon, amit kis töprengés után szintén megfejthetünk. Sajnálom nagyon, hiszen a legutóbbi SO lemez óriási kedvenc, ráadásul Andersson termékeny szerző, nem értem, hogy milyen megfontolások vezetik mások szellemi tulajdonának elbirtoklásában. Pedig mennyivel szívesebben írtam volna hosszabban arról az örömemről, hogy a pótolhatatlannak gondolt Nils Patrik Johansson helyére érkezett David Fremberg (Andromeda) is csodákat énekel, vagy arról, hogy a neoklasszicizmust ezúttal háttérbe szorító csapat lemeze egyébként minőségi, bődületes hard rock.

Kiváló dalok, kiváló zenészek, kiváló megszólalás, de ha most, vagy akár évek múlva előveszem a lemezt, sajnos nem ez fog először eszembe jutni róla

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)

Nem én lettem a földkerekség legnagyobb Sherinian rajongója, amikor a billentyűs Kevin Moore művész úr távozása után, a virtigli dzsigoló fejével "idegen testként" felbukkant a Dream Theater soraiban, pótolni a pótolhatatlant. A Falling… középszerűségéért is sokan őt kiáltották ki bűnbaknak, ráadásul a turné pesti állomásán nyújtott teljesítménye sem volt meggyőző, főleg a Morgenstein/Rudess Project után…

Aztán mégiscsak helyre kerültek a dolgok az Álomszínházban is, Derek ki, Jordan be, ráadásul előbbi olyat domborított szólóban, hogy így utólag nyilvánosan megkövetni vagyok kénytelen, még ha sokra nem is megy vele. Mert ki az a gitárínyenc, akinek nem dobban meg a szíve egy Al Di Meola/Yngwie Malmsteen, vagy akár egy John Sykes/Zakk Wylde párosítás hallatán? Márpedig Sherinian ezeket az embereket összehozta (Jó, tudom, valószínű nem is találkoztak, fájlküldés ide-oda, de akkor is!) egy-egy közös nóta erejéig, és nemcsak tessék-lássék módon; irgalmatlan energiájú instrumentális lemezek születtek a műhelyében, és ezúttal, immáron a negyedik albumán sem történt ez másként.

A BOTS hatalmasat szól. Yngwie és Zakk Wylde mellett ezúttal, többek között Petrucci, Brad Gillis, Slash, Tony Franklin, Billy Idol és a dobos géniusz Simon Phillips a meghívott vendég. A promóciós cd-n ugyan nincs részletezve, ki, melyik számban szerepel, de mélységesen szégyellném magam, ha ilyen, markáns stílussal rendelkező előadók számonkénti jelenlétét a booklet-ből kellene kikukáznom. Eltéveszthetetlen, hogy az énekes "Man With No Name"–ben pl. Zakk nyújt át egy BLS-Black Sabbath esszenciát olyan töménységben, hogy a Hellfuelled, a megfelelő hígítás után egy teljes lemezt megírhatna belőle. Yngwie is köröket ver legutóbbi szólóanyagára itt nyújtott teljesítményével, amikor pedig ketten veselkednek neki egy-egy darabnak (The Monsoon, Viking Massacre, vagy akár a címadó tétel), hát akkor kérem, egy picit a föld is megremeg…

Derek igazi úriember, mindenkit olyan szerzeménnyel kínált meg, amelyben igazán otthon érezheti magát, így a lemez rendkívül változatos (a jazztől a metalig), ugyanakkor Derek jellegzetes hangszíneinek köszönhetően sokszínűségében is egységes, csupán egyetlen tölteléknótával. Ez a Mungo Jerry féle, itt Billy Idol/Slash páros által elővezetett "In The Summertime", sajnos bármiféle izgalom nélkül. De semmi baj, egyetlen léptetés, és már szól is a "Czar Of Steel" Petruccival, Huhh!

Lassan mondom, hogy mindenki értse: A  h ó n a p  l e m e z e !

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Csuda vigye el az előítéletes mindenemet! Miért gondolom én azt, hogy az osztrákok úgysem tudnak előrukkolni egy abszolút versenyképes produkcióval, vagy azt, hogy a Georg Neuhauser név mögött nem rejtőzhet egy vérbeli rocktorok. Hamu a fejre, el kell ismerjem, tévedtem, ezúton pedig nyilvánosan megkövetem a csapatot. A Serenity minden tekintetben magas színvonalú debütanyaggal integrálta magát a nemzetközi heavy metal mezőnybe. A kiadó szerint a stílus progresszív melodikus metal, amivel kapcsolatban azért vannak fenntartásaim. Nem gondolom, hogy mára minden olyan, az intelligens zenei megfogalmazást nem elvető zenekart progresszívnek kell kikiáltani, ahol a dobos nem 4/4-ben üt, vagy a gitáros nem kvintet tologat,  A helyenként nagyzenekarral erősített, meghatározó billentyűs jelenléttel átszőtt, impresszív hangszeres játék letaglózóan tömény, nem speed ugyan, de lendületes, a nemegyszer kétlábgéppel kísért fülberagadó kórusok kiérleltek, tisztán és erővel, sokszor két-három szólamban szólalnak meg. De mindezért miért kellene ezt progresszívnek nevezni? Az én olvasatomban ez melodikus power metal a legszebb skandináv hagyományok szerint. Még az is felmerült bennem, hogy a srácok nyilvánvalóan svédek, de félve a hihetetlenül erős hazai konkurenciától, osztrákoknak adják ki magukat a kitörési esélyeiket megnövelendő. Akárhogy is van, nagyon tisztességes munka a WU&DU. A kritikusnak csak annyi dolga van, hogy felül pl. az Engraved Within nóta "hátára" és élvezi, ahogy viszi, repíti magával.

Agyas proggie-vadászoknak talán túl konkrét lesz a Serenity, de mindenki bevállalhatja, aki szereti a lendületes, dallamos power metalt, de nem szeret sokat gondolkodni és számolgatni zenehallgatás közben.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 148. számában jelent meg.)

Az 1984-ben alakult kaliforniai Ruffians kapcsán két dolgot mindenképpen meg kell említeni. Az egyik, hogy a csapat kezdeti felállásának énekese a Vicious Rumors-ban híressé lett, majd autóbalesetben tragikusan elhunyt Carl Albert (RIP) volt, a másik, hogy a Desert Of Tears a csapat első(!!!) hivatalos nagylemeze. (Demo, EP, Live és válogatás album azért volt néhány.) Utóbbi lehet, hogy világrekord. Tulajdonképpen utána lehetett volna olvasni, miért is alakultak annyira balszerencsésen a dolgaik, hogy 22 év alatt sem sikerült tető alá hozni egy épkézláb lemezszerződést, de nem éreztem rá késztetést, és ennek éppen az említett első nagylemez az oka. A korong amerikai power metalt rejt, némi NWOBHM ízesítéssel és kevés igazán izgalmas pillanattal. Ha valakinek 22 év adatik a bemutatkozó lemez elkészítésére, akkor jogos elvárás, hogy a maga részéről anyait-apait beleadjon. Már a borító ötlettelen, szuperbéna számítógépes grafikája is lelombozó, és sajnos a lemezanyag sem meggyőző. Egyedül talán a változatos, lassabb és lendületesebb témákat is felvonultató Freedom, valamint a címadó Desert Of Tears keleties, "sivatagos" riffje és énektémája tetszik. Ilyenekből nem ártott volna bespájzolni néhányat a hosszú évek alatt, és kihasználva a kedvező szeleket, egy igazán hiteles régi-új retro-csapatként megdicsőülve lehetett volna most bevitorlázni a színtérre. Jelenleg sajnos sem a dalok, sem a megszólalás, sem a megjelenés nem versenyképes. Kár.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)

Az ABBA-mániákus Jansson papa gyermekei a méltán világhírű pop-kvartett fiútagjai után a Benny és Björn nevet kapták a keresztségben. Nagyjából ekkor dőlhetett el, hogy a srácok zenei nevelésében domináns szerepe lesz az ABBA-hagyaték ápolásának, azaz a dallamok feltétlen tiszteletének. Bár az énekes Björn és a gitáros Benny felcseperedvén erőteljesen a fajsúlyosabb rock felé fordult (Szegény papa!), sem a progresszív(ebb) Tears Of Anger (a tesók előző csapata), sem a német-svéd házasságban fogant Ride The Sky nem nélkülözi a megadallamos refrén, sőt verzetémákat. Svédek lévén böszmeség lenne azon csodálkozni, hogy átlag feletti képességekkel rendelkeznek Janssonék, ezt megértem, de azért a csuda vigye el, az tényleg nem hagy nyugodni, hogy ilyen elementáris énekhang (a megszólalásig Jorn Lande), hogy költözik valakinek a torkába csupán a tudatos zenei neveléssel, amikor tudtommal ez tanulhatatlan, 90%-ban adottság kérdése. Átkozott skandinávok! A RTS történet germán szálának végén az ex-Helloween, Masterplan, Beautiful Sin, stb. ütőst, Uli Kuscht találjuk, akit nyilván nem volt nehéz tónak ugrasztani, hiszen ez a leginkább Masterplan-nel rokonítható zenei világ nem áll tőle távol. Felismerhető játéka és dobsoundja pedig olyan szervesen illeszkedik a Benny Jansson által adagolt extra súlyos riffek és remek, dallamos szólók, valamint a helyenként orkesztrális hatású billentyűs játék (Kaspar Dahlquist-Dionysos) képezte impresszív masszívumhoz, mintha valamikor innen tört volna le. Minderre pedig, hol erőből, hol himnikusan, de a lelkét is kiénekli, Björn Lande…, akarom mondani Jansson.

A bemutatkozó lemez 12 dalából 12 lett slágergyanús, ami még akkor sem gyenge, ha a tömény, teátrális megszólalás egy kicsit talán túl zajos lett a nagy igyekezetben, illetve ha a Smile From Heaven’s Eye némileg hatásvadász refrénjét már jónéhányan lemezre énekelték előttük ilyen-olyan címmel.

Ennek ellenére ez több mint korrekt bemutatkozás. Kiváló anyag!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)