Eric Martin – ének,
Billy Sheehan - basszusgitár
Paul Gilbert - gitár
Pat Torpey - dobok

01. Daddy, Brother, Lover, Little boy
02. Alive and Kickin’/Woodo Kiss
03. Rock n’ Roll Over
04. Green Tinted Sixties Mind
05. Just Take My Heart
06. A little Too Looser
07. Road To Ruin
08. Paul Gilbert Solo
09. Take A Walk
10. Pat Torpey Solo
11. Lucky This Time
12. Billy Sheehan Solo
13. Addicted To That Rush
14. To Be With You
15. 30 Days In The Hole
16. Shy Boy
17. Baba O’ Riley

Biztos nem kevesen vannak, aki fanyalogva reagálják le, hogy ezzel az MTV kegyenc, szirupos, nyálas bandával előhozakodni merészkedek, itt a Hard Rock Magazinban. Lelkük rajta, sőt igazából még a bűnük sem olyan nagy, hiszen vélhetően ők a zene-média által kialakított kép után ítélkeznek, - jogosan. Az MTV világízlést előíró és meghatározni igyekvő múltjában és jelenében volt egy fejezet, ami legalább annyit ártott a rockzenének, mint használt. Zenekarok, engedve a népszerűség csábításának, egy életre skatulyába záratták magukat, agyonjátszott, messze nem a zenekar lényegét mutató – általában lírai hangvételű - számaikkal. Lásd pl. Scorpions, illetve írásunk tárgya, a Mr. Big.

A "To Be With You" és a "Wild World" tiniszíveket olvasztott és rockerszívekbe mártogatott kést egyszerre, amikor néhány évvel ezelőtt szinte beleégett a TV-képernyőbe, pedig már akkor sem erről szólt a zenekar alapvetően, hanem a hihetetlen képességű hangszeresekről és a feelinges rock nótákról de ezt a nagyhatalmú zenecsatornának nem volt érdeke megmutatni. Maradt a kissé olcsó Cat Stevens sláger, a "Wild World", amelynek a gitár és basszustémáit Fásy Ádám bármelyik felfedezettje is lazán elnyomná.

Azért aki figyelmesen követte a történéseket, tudta, hogy Paul Gilber a GIT (gitárhős-képző intézet) diákja, majd tanára, Billy Sheehan a David Lee Roth Band elképesztő virtuozitással játszó bőgőse, a csodálatos hangadottságokkal rendelkező Eric Martin, valamint a Ted Nugent/Impellitteri/Robert Plant zenekarokat is megjárt Pat Torpey dobos alkotta Mr. Big nem azért állt össze 1988-ban, hogy a Popcorn és Bravo magazinok életműdíjasa legyen.

A még 1992-ben San Francisco-ban rögzített koncert DVD változata igazi kincsesbánya, zenésznek és zenekedvelőnek egyaránt. Akkoriban ugyebár még nem kellett egy zenésznek szégyenkezni amiatt, hogy névre gyártott hangszere (Ibanez-Paul Gilbert, Yamaha-Billy Sheehan modell), színpadképes megjelenése, látványos show-ja, és nem utolsósorban páratlan technikai felkészültsége volt. (két évvel később már mindezeket lesajnálták a nagykiadóknál pöffeszkedő senkiháziak…) Annak ellenére, hogy mára nagyjából helyére kerültek a dolgok, a Mr.Big rehabilitációja még várat magára. Pedig ha bárki megnézi ezt a koncertet, láthatja, hogy hangszerkezelésben és dalok tekintetében is a világ legjobbjai között voltak, és vannak a mai napig is. A Green- Tinted Sixties Mind tappinges kezdőriffjét olyan eleganciával vezeti elő Gilbert, hogy meg kell őrülni, és akkor még nem beszéltem az Addicted To That Rush koncertfavoritról. Amit itt művelnek, az hihetetlen! A világörökség része… Az unisono basszusgitár/szólógitár bevezető tipikus Mr. Big védjegy. Naná! Ehhez Billy Sheehan nélkülözhetetlen elem. A külön hangszerszólók sem tűnnek porosnak. Ez még 2006-ban is világszínvonal, pedig ’92 óta már megjelent a színen néhány trónkövetelő…

A dalok élőben húznak, mint az atom, Eric Martin végig lemezminőségben énekel. A színpadkép, a fények hatásosak, ráadásul a kamera is azt mutatja, aki éppen főszerephez jut. Mit mondjak még? Ja! A DVD-t akciósan vettem 2600 pénzért, egy hazai nagykertől! Micsoda pech!

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. május 1-én.)

Dio Live At The Spectrum:

01. Don’t Talk To Stangers
02. Mystery
03. Egypt/Drum solo/Heaven And Hell/Guitar solo/Heaven And Hell/The Last In Line/Heaven And Hell
04. Rainbow In The Dark
05. Mob Rules
06. We Rock

Dio Live In Holland:

01. Stand Up And Shout
02. Straight To The Heart
03. Shame On The Night
04. Children Of The Sea
05. Holy Diver
06. Rainbow In The Dark
07. Dont Talk To Strangers

"We rock", azaz "Mi rockot játszunk", ahogyan ezt sikerült nem kis bravúrral, még a múlt században lefordítani Komjáthy Györgynek, amikor a magyar rádióhallgatók törpe kisebbségének elejétől a végéig lejátszotta a Last In Line című Dio lemezt (1984). Senki ne gondolja azonban azt, hogy gúnyolódom, sőt így utólag is megemelem a kalapom, hiszen abban az időben alig volt más lehetőségünk új zenéket hallani, nem beszélve arról, hogy a beat-korszak emlőin nevelkedett Gyuri bácsinak vélhetően ez a zene maga volt a felfoghatatlan és értelmezhetetlen rettenet. Azzal meg önző módon mi nem törődtünk, hogy a teljes egészében lejátszott lemez utáni jogdíjfizetés elsinkófálásával szegény Ronnie kárára nyert egy ütközetet hazánk az imperializmus ellen vívott tragikomikus küzdelemben. Akárhogy is volt, én akkor és ott ismertem, szerettem meg Dio szólókarrierjének egyik legfontosabb lemezét.- Köszönet érte.

Amennyire vártam az első Dio DVD-t, annyira csalódtam is benne. Az Evil Or Divine szemcsés képével, lapos előadásával sehogy sem akart nálam működni. Az egyetlen, amiért néha elővettem, az Dough Aldrich hibátlan gitárjátéka volt, de mióta a Whitesnake koncert is ott figyel a polcon, csak porfogóként funkcionál.

Az Evil Or Divine okozta csalódás után félve vettem kezembe ezt az "újabb" koncertkiadványt is, nem beszélve arról, hogy 22 év azért hosszú idő, és ami 1984-ben maga volt a gyönyör, az nem biztos, hogy 2006-ban nem csal mosolyt az arcokra.

Nos, azt kell mondjam, az 1984-ben, a philadelphiai Spectrum Arénában rögzítet koncert Vivian Campbell fényes kis piros kezes-lábas ruciját leszámítva, majdnem minden tekintetben állva hagyja az azóta DVD-n megjelent Dio képanyagokat. Még a steril, modern hangzás sem feltétlen jobb, a régi arénakoncert megszólalásánál, amit ráadásul DS 5.1 hangzással is élvezhetünk. (Na jó, a dobhangzást kivéve.) Kísérletképpen többször is megnéztem a "Rainbow In The Dark" különféle DVD verzióit, egymás után, és mintha nem is ugyanaz a nóta lenne, pedig változtatás nélkül, hangról-hangra szinte ugyanazt játsszák a zenészek. Az egyikben, természetesen a ’84-es előadásban, őserő vibrál, és emeli fel a szőrt a karokon, míg az újabb koncerteken ezt abszolút nem érezni. Aki nagyon fiatal, vagy valami bűnös mulasztás miatt csak most akarja megtudni, hogy miért istenítik ezt a szinte törpe embert rockkörökben, az ne az új anyagokkal kezdje. Igen, ki kell mondani azt, ami tulajdonképpen egy 64(!!!!!!!) éves embernél természetes biológiai folyamat: ha nem is következett be Gillan-szintű hanyatlás Dio esetében, a hangja sajnos megkopott az évek során. Ami igazán furcsa, hogy ez nekem eddig nem tűnt fel ennyire, csak miután szembesültem ezzel a koncertteljesítménnyel. Földbe döngölő, mindent elsöprő hangorkán jön ki a torkán, ráadásul nem ez az egyetlen ok, ami miatt beszerzésre javaslom a cuccot.

Vivian Campbell. Amit itt összegitározik, az tanítani lehetne. Szóló és ritmusmunkája hibátlan, ráadásul ne felejtsük, a Nagy Gitárforradalom (Yngwie Malmsteen’s Rising Force) előtt, vagy éppen kezdetén vagyunk. Ebben az időben még nem találunk minden bokor alatt ennyire képzett, technikás rockgitárost, aki ráadásul ilyen ízzel kezeli a hangszert. Csak tudnám, hogy miért van önkéntes diétán Leppard-éknál hosszú évek óta. Jó lenne, ha újra megnézné ezt az anyagot, és egy megvilágosodás-élmény után sürgősen csomagolna. Sajnos, (nem sajnos) a Whitesnake-ban már betöltötték az üres állásokat, viszont Craig Goldy-val nyugodtan cserélhetne, ő jelenleg csak gitáros/hátramozdító szerepet tölt be Dio-nál, viszont Leopárdéknál vígan elalibizgethetne.

A végére hagytam a show-elemek dicséretét. Mi, a negyedik X-et taposó rockerek, még élénken emlékszünk arra, hogy a nyolcvanas években egy nagyobb heavy metal koncert, egyben színház is volt. A dalokra, vagy a lemezkoncepcióra készült színpadkép önmagában is lenyűgöző volt (Lásd. Iron Maiden), a dalokra koreografált látványelemek és a zenével kiegészült pirotechnika pedig örök emlékként égette a csapat koncertjét a szívekbe. Most olyan időket élünk, hogy maga a színház is akkor jó, ha a díszlet és kosztüm is minimál, de sebaj elmúlik ez is egyszer, ha majd újra helyükre kerülnek a dolgok.

Itt megkapunk mindent, és senki ne mondja nekem, hogy jobb egy koncertet úgy nézni, hogy szem és fül maximális kiszolgálása helyett, csak a fület kényeztetik. A lemezen szereplő koncert gerincét képező Egypt/Heaven And Hell...stb. blokkot olyan földindulás kíséri robbanásokkal, fényekkel, változó színpadképpel, hogy elképesztő! A dob alól kitolt kis gumiszörnyecske pöttyet ugyan gagyi, de még ez is bőven belefér. Ha ezt a show-t mai technikával rögzítették volna, nem lenne a DVD-nek párja napjainkban, nyugodt szívvel mondhatom.

Az egyetlen ok, amiért szomorú vagyok, hogy a korongra préselt koncert nyilvánvalóan csak egy része a teljes műsornak, így megfosztottak bennünket néhány klasszikustól (pl. Man On The Silver Mountain), amire nem lehet mentség.

A DVD másik koncertje, a Hollandiában, egy évvel korábban készült buli is érdekes, amolyan extra, de egy lapon nem lehet említeni a Last In Line turnén történtekkel. Levezetőnek viszont kiváló.

Az extrák között van még egy hosszabb beszélgetés a Mesterrel, amit idő hiányában még nem tudtam kielemezni, elnézést érte. Ha valami olyat mond, ami mindenképpen közkincs, utólag haladéktalanul azzá teszem, itt a Magazinban.

A papírformával szemben, a modern képi és hangtechnika ellenére csúfos vereséget szenved, mind a Vision Or Divine, mind a Holy Diver Live DVD, ettől a majd negyedszázadosan is friss koncert és képanyagtól. Aki Dio DVD-t szeretne a gyüjteményében tudni, ne engedjen az újabb anyagok csábításának, a "We Rock" az igazi, elsősorban, de nem kizárólagosan Ronnie James hihetetlen teljesítményének köszönhetően.

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. július 14-én.)

Uli Jon Roth
Sky Orchestra

01. Prelude To The Seasons
02. I. The Spring: Venga La Primavera
03. I. The Spring: April Rain
04. I. The Spring: The Triumph Of Spring
05. II. The Summer: Tales Of The Summer Wind
06. II. The Summer: Thunder In July
07. II. The Summer: The Tempest - Tuona E Fulmina
08. III. The Autumn: Cheiron And Selenos
09. III. The Autumn: Teardrops In October
10. III. The Autumn: Artemis
11. IV. The Winter: Ice, Wind & Fire
12. IV. The Winter: Sleighbells At Yasnaya
13. IV. The Winter: War Of The Winds
14. Metamorphosis: Thunder Cadenza
15. Metamorphosis: Cry Of The Night
16. Metamorphosis: Summer's Breath
17. Metamorphosis: Rodeo From Hell
18. Metamorphosis: Les Adieux
19. Metamorphosis: Springtime Euphoria
20. Metamorphosis: The Heart Of Chopin
21. Metamorphosis: Dance Of The Water Spirits
22. Metamorphosis: Transfiguration
23. Metamorphosis: Venga La Vita
24. Metamorphosis: Postlude, The Morning Of Forever.

Andi Derris – ének
Michael Weikath - gitár
Markus Grosskopf - basszus
Sascha Gerstner - gitár
Dani Löble - dobok

01. Intro
02. King For A 1000 Years
03. Eagle Fly Free
04. Hell Was Made In Heaven
05. Keeper Of The Seven Keys
06. A Tale That Wasn’t Right
07. Mr. Torture
08. If I Could Fly
09. Power
10. Future World
11.The Invisible Man
12. Mrs. God
13. I Want Out
14. Dr. Stein

Nem kellett zenei jövendőmondónak lenni ahhoz, hogy már a Keeper I-II lemez megjelenésekor (1987-88) felismerjük: ez a német csapat két olyan klasszikust alkotott, amely hosszú évekre meghatározhatja az európai heavy metal fejlődésének irányát. Arra azért talán csak a legelvakultabbak mertek gondolni, hogy a Helloween "kulcsos" lemezeinek hatása jócskán átível majd az ország határain is, és nemcsak a "bajszos metal" alfája és omegája, de a mai napig is virágzó power-speed stílus szegletkövévé válik az egész világon. Annyira így történt, hogy a csapat maga is érezte, 20 év punnyadás után meg kell újra lovagolni a két klasszikus kultuszát, és bőven elég lesz a sikerhez, ha az évek óta elanyátlanodott, a patinás név régi csillogásából vegetáló banda soron következő lemeze majd a Keeper Of The Seven Keys Part III. címet viseli.

Nem jött be a terv, a halovány lemez tulajdonképpen mindenhol megbukott, - illetve ezt gondoltam egészen a DVD megtekintéséig. Álmomban sem reméltem volna, hogy a karcsú anyag megjelenése, valamint a pesti buliról szóló hiteltérdemlő, de lehangoló vélemények után ilyen fogadtatású és ilyen professzionális koncertet képes adni a zenekar a Föld túloldalán.

Ha létezik tökéletes öngyilkosság, akkor az az, ha az új lemez tizenhárom perces nyitódalával kezdik a koncertet, - illetve ezt gondoltam egészen a DVD megtekintéséig. Az egészen egyszerűen megvadult Sao Paulo-i közönség mindent túlharsogva énekli végig a nótát, a zenekar pedig olyan felszabadultan játszik, hogy most egy pillanat alatt sikerült megkedvelni azt, amit lemezen hónapok alatt sem sikerült. Ugyanez vonatkozik a szintén új The Invisible Man szerzeményre is.

Kiske előadásában megismert klasszikus Keeper-dalok Derris előadásában önmaguk paródiájává válnak, - illetve ezt gondoltam egészen a DVD megtekintéséig. Kiske hangja ugyan valóban pótolhatatlan, de Derris tisztességgel megoldja a feladatot, sőt előadásával még azt is elérte, hogy becsuktam a szemem és újra ott voltam a Kisstadionban 1987-ben, a Keeper-turné egyik(!) magyar állomásán, és a tömeg szorításában énekeltem a Future World és a Tale That Wasn’t Right sorait. A talán legkomolyabb kihívást jelentő Eagle Fly Free is sikerül, mondjuk támogatják vagy húszezren a legnehezebb pillanatokban is…

Uli Kusch és Roland Grapow kirúgása, valamint Weikath látható fizikális és mentális leépülése az utolsó szög a legendás csapat koporsójába, - illetve ezt gondoltam egészen a DVD megtekintéséig. Minden ízében friss, jókedvű csapatot láthatunk, laza, magabiztos, fölényes hangszerkezeléssel. Iszonyatosan együtt van az új felállás, olyan zenei bravúrokat is felvillantva, amelyektől a dal nem változik, de az arra érzékeny fülek felfigyelnek, a fülekhez tartozó rockerek pedig elégedetten csettintenek. Weikath valóban hervadóban van, a rocksztár és a lepukkant alkesz keveredik benne 20-80% arányban, utóbbi javára. Játéka viszont hibátlan.

A DVD címe innen-onnan összevágott koncertfelvételek egybedolgozását (Sao Paulo, Tokyo, Szófia) sejteti, az ilyen vegyessaláta pedig minden, csak nem koncert,- illetve ezt gondoltam egészen a DVD megtekintéséig.

Egy teljes Sao Paulo-ban rögzített koncertet láthatunk, csodálatos fényekkel, színpadképpel, lenyűgöző, arányos megszólalással, hihetetlen közönséggel, amelynek egyes számok esetében van alternatív, választható, más helyszínen felvett változata is, de nem érdemes "távozni" Brazíliából.

Bőven elég, ha hozzájutok a DVD-hez, a CD-változat beszerzésére így semmi szükség,- illetve ezt gondoltam egészen a DVD megtekintéséig. A koncert mesés hangulata miatt vinni kell ezt bizony magunkkal mindenhová…

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2007. április 25-én.)

Khan - ének
Glenn Barry - basszus
Casey Grillo - dobok
Thomas Youngblood - gitár

01. Intro
02. The Black Halo
03. Soul Society
04. Edge Of Paradise
05. Centre Of The Universe
06. Nights Of Arabia
07. Abandoned
08. Forever
09. Keyboard Solo
10. The Haunting
11. Moonlight
12. When The Lights Are Down
13. Elizabeth Part I, II, III
14. March Of Mephisto
15. Karma
16. Drum Solo
17. Farewell

Minden apró részletében színvonalas, nagyszerű anyag a One Cold Winter Night. Egy sajátos hangulattal, ugyanakkor kellő erővel megszólaló csapat zseniális koncertje, amelynek beszerzése a látványosságok miatt mindenképpen a DVD formátumban javasolt.
Hideg téli estékre nélkülözhetetlen!!

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. december 12-én.)

Eric Adams - ének
Joey DeMaio - basszus
Scott Colombus - dob
Karl Logan - gitár

01. The Ascension
01. Manowar
02. Brothers Of Metal
03. Call to Arms
04. Sun of Death
05. Kings of Metal
06. Sign of the Hammer
07. Screams of Blood
08. Blood of my Enemies
09. Kill with Power
10. Metal Warriors
11. The Glory of Achilles
12. Metal Daze
13. Dark Avenger
14. Outlaw
15. House of Death
16. Herz Aus Stahl
17. Wagner Tribute
18. King of Kings
19. Warriors of the World
20. Hail and Kill
21. Black Wind, Fire and Steel
22. Battle Hymn

Nagy dilemmával kellett megküzdjek a kritika megírása előtt. Vagy kielemzem az anyagot, mielőtt nekiülök egy objektivitásra törekedő ismertető megírásának, vagy egy töredékét nézem meg, és az alapján igyekszek véleményt formálni. Szégyen, nem szégyen, ez utóbbi történt.

Tudniillik a teljes anyag (2 DVD) 6 óra 30 perc tiszta játékidőt jelent, aminek alapos kivesézésével a jelenlegi elfoglaltságaim (munka, család stb.) mellett heteket, talán hónapokat fogok eltölteni, viszont addigra el is veszti aktualitását az írásom. Ha viszont "csupán" a két és fél órás koncert után formálok véleményt, mégiscsak a lényegi részt érintem, ráadásul még idejében kiáltok, hogy a Jézuskának írt levelet módosítani lehessen.

Megmondom őszintén, engem már kezdett idegesíteni, hogy a minden tekintetben maximalista csapat sorra jelentette meg az egyébként igényes Hell On Earth DVD sorozat darabjait, de egy épkézláb koncert anyaggal ezidáig nem rukkoltak elő. Azt ugyanakkor sejteni lehetett, hogy ez idő kérdése, és ha végre elszánják magukat egy koncert felvételére, az nem egy alulvilágított, kétkamerás buli lesz, hanem olyan, amit a berhidai szeizmográf is kijelez.

Nagy örömünkre, mostanában azért volt okunk lelkesedni egy-egy koncert DVD kapcsán, így nem szeretnék túlzásokba esni, de azt azért diszkréten megsúgom, hogy Heavy Metal bandától, a Manowar produkciójánál gigantikusabbat még nem láttunk lemezbe préselve.

Az egy dolog, hogy a színpad óriási, ez kijár egy rangos fesztivál fő attrakciójának, de hogy mindez a két oldalán kiegészüljön egy - egy, egyenként háromszintes felépítménnyel, ahol egy teljes, összességében többszáz főt számláló szimfonikus zenekar és kórus támogatja az Igaz Fém zászlóvivőit, - hát az nem mindennapi vállalkozás.

A már önmagában zavarbaejtő látvány, kiegészülve a többtucatnyi kamera mesés, kristálytiszta vágóképeivel, a csodálatos, kivetítős, fénytengerben úszó színpadképpel alig szavakba önthető vizuális élmény, és akkor még szót sem ejtettünk a két legfontosabb koncerttényezőről, a közönségről és magáról a bandáról.

Ilyen teljesen fanatikus, őrjöngő közönséget csak a Maiden Rio-i, illetve a Blind Guardian DVD-jén láttam. Aki ezeket ismeri (ha a Maiden-t sem, azonnal kifelé a teremből!!) tudja, miről beszélek. Még véletlen sem téved úgy a kamera valakire, hogy ne üvöltené extázisban a dalszöveget Eric-kel.

A Manowar igazi ereje az élő fellépésekben van, ezt most is igazolják. A hagyományos bőrökben, szigorú küldetéstudattal színpadra robbanó csapat tisztán, óriási erővel szólal meg, dalról dalra (Manowar, Blood of My Enemies, Dark Avenger stb.) szorítja vissza, majd egy szusszanásnyi erőgyűjtés (Heart and Steel, sajnos németül) után, a klasszikuszenészeket és kórust is harcba hívva, elementáris erővel semmisíti meg a hamis metal gézengúzait (King of Kings-mekkora döfés!), a majd háromórás csatában. És amikor már azt gondolnánk, hogy a látottak fokozhatatlanok, színpadra áll a Manowar-ban már játszott valamennyi muzsikus, igen-igen, 3, azaz három dobszerkó emelkedik a magasba, és jön a Battle Hymn! Jelzőt nem tudok rá, tessék elképzelni: Elöl a Harley Davidson motorok, aztán a felszabadult, mosolygó, győzelmi tort ülő (álló) zenészek, mögöttük a három dobemelvény, a kivetítőn pedig lángnyelvek. - Igazuk van. Abszolút Erő!!

Az ünnepi pillanatban nehéz leírni, és valószínű, hogy úgy ki leszek vágva a teremből, hogy lábam nem éri a földet (Fuckin' posers leave the Hall! – copyright by Manowar) de mégiscsak meg kell jegyezzem: Hosszú percek telnek el úgy a koncerten, hogy DeMaio mikrofont ragadva süketel, sőt még a Wagner-örökösöket is kiosztja. Teszi mindezt teátrálisan, patetikusan, ellenszenvesen. Tudom, hogy ez az eltökéltség része a Manowar- történetnek, de akkor is nehéz komolyan venni, főleg ebben a formában. A zenét persze mindez abszolút nem érinti.

Rövid leszek. Mindenki, aki szereti a Heavy Metal-t, nem térhet ki az anyag elöl. Hard Rock: Whitesnake - Live in the Still of the Night. Heavy Metal: Manowar - The Absolut Power. Ilyen egyszerű.

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. december 8-án.)

Tarja Turunen – ének
Tuomas Holopainen - billentyű
Jukka Nevalainen - dob
Emppu Vuorinen - gitár
Marco Hietala - basszus, ének
John Two-Hawks - furulya, ének

01. Dark Chest Of Wonders
02. Planet Hell
03. Ever Dream
04. The Kinslayer
05. Phantom Of The Opera
06. The Siren
07. Sleeping Sun
08. High Hopes
09. Bless The Child
10. Wishmaster
11. Slaying The Dreamer
12. Kuolewa Tekee
13. Nemo
14. Ghost Love Score
15. Stone People
16. Creek Mary’s Blood
17.Over The Hills And Far Away
18. Wish I Had An Angel

Talán soha nem fogjuk megtudni, a zenekarvezető Tuomas által sem megnevezett döntő, és mélyebb okait Tarja meglehetősen keményvonalas kirúgásának, de vigasztaljon bennünket az a törvényszerűség, hogy 15-20 év után általában múlnak a sérelmek a rockvilágban (is), így az előbb-utóbb bekövetkező reuniót már most borítékolni lehet. A másik vigaszunk pedig ez, az utolsó közös, Helsinkiben felvett teltházas buliról készült DVD legyen, ami méltó emléket állít egy olyan ízig-vérig metal bandának, amely példátlan módon úgy vált a mainstream részévé, hogy egyetlen percre sem tagadta meg, és nem értelmezte újra a heavy metal-t. Paradox módon, de egyre lejjebb növő hajjal, egyre hossszabb, nem kimondottan rádióbarát kompozícióikkal, és egyre súlyosabb megszólalással értek el mind nagyobb és nagyobb sikereket az egész világon. "Normális" esetben ez éppen fordítva szokott történni. De miért is beszélek múltidőben, hiszen zsákszámra érkeznek a demók a csapathoz, és javában folyik az új énekes utáni lázas kutatás. Nem tudom, de az a benyomásom, mintha legbelül a zenekar is érezné, a korszak lezárása után nem fog folytatódni a sikertörténet. Meg lehet ugyan találni a Nightwish Blaze Bailey-jét, és lehet majd utána önbizalmasan nyilatkozgatni, hogy soha nem volt még ilyen összhang a bandán belül, és ez a valaha létezett legerősebb felállás, stb.- de ilyet már nagyon sokat hallottunk. A DVD extrák között található, a koncert előtti két hetet végigkövető, kézikamerás dokumentfilmből is egyértelműen kiderül, hogy Tarja bizonyos értelemben kívülálló volt, sajátságos zenekari tagsága (Tarja és a többiek) néha láthatóan komoly próbatételt jelentett a zenésztársaknak, de a Nightwish művészetének, talán ez az összeegyeztethetetlennek tűnő, de a színpadon igazi egységbe forrt két világ is része volt. Ez pedig reprodukálhatatlan egy, mindenben a banda elvárásaihoz alkalmazkodni akaró aspiráns csatasorba állításával. Meglátjuk mindenesetre, mit hoz a jövő.

Az End Of An Era egészen egyszerűen szenzációs produkció. A hang (stereo, DD 5.1)-és képminőségbe nehéz belekötni. Szenzációsan van fényképezve és vágva az anyag. Mindenkit és mindent látunk akkor, amikor a leginkább szükséges. Hála Istennek nincs szétrükközve a felvétel, csupán néhány lassított képkocka erejéig, a kép pedig kristálytiszta, aminek különösen örülök, ugyanis háklis vagyok arra, ha valaki úgy gondolja, szemcsésen, homályosan, pirosfénytúltengésben élvezhetőbb egy koncert. Sajnos, az utóbbi időben erre is volt bőven példa (Europe, Dio stb). Ahhoz persze, hogy egy ilyen minőségű DVD készülhessen, kellett egy profi előadás, látványos fényekkel, kivetítővel, pirotechnikával. Utóbbit illetően csak sajnálni lehet, hogy a grunge minimalizmusa máig hatóan kiszorította a koncerttermekből ezt, a zenei csúcspontokat felerősítő és kiegészítő látványelemet. Itt azonban kapunk dögivel. A fénnyel, tűzzel megtámogatott Phantom of the Opera, Wishmaster frenetikus hatásúak, számomra a katarzist mégis a Once lemez két legjobb szerzeménye, a Ghost Love Score és Creek Mary’s Blood jelentik. A klasszikus zenei igényességű Ghost Love Score fináléja szinte felrobbantja a csarnokot, az indián John Two-Hawks pedig személyes megjelenésének és szólójának köszönhetően hátborzongató spiritualitással tölti be a teret, és kölcsönöz új ízt a Creek Mary’s Blood-nak. Csodálatos.

Érthető okokból, a zenekar nem hahotázza végig az estét (a koncertet követően adták át Tarjának a felmondását), de mindenki a legjobbat igyekszik kihozni magából. Kiválóan is teljesítenek. Meglepően, de jólesően durvára sikerült Emppu gitársoundja, Tarja esetenkénti headbangje pedig Angela Gossow-nak (Arch Enemy) is becsületére válna. Marco Hietala szinte második frontember, hihetetlen figura. Óriási fazon, óriási zenész, és óriási énekes. Nagyon jót tett a zenekarnak a beválasztása.

A lenyűgöző színpadképnek és magávalragadó előadásnak köszönhetően azokat is képernyő elé szögezheti az anyag, akik nem számítanak a zenekar feltétlen hívének. A fanatikusok és szimpatizánsok pedig egy kincset kaptak emlékül a zenekartól, vagy Tarjától és a többiektől, ahogy tetszik.

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. június 12-én.)

Mark Boals – ének
Philipp Bynoe - basszusgitár
Tony Macalpine - gitár
Virgil Donati - dobok
Vitalij Kuprij - billentyűk

01. Introduction - Prelude
02. Circle Of Time
03. City Of The Dead
04. Vengeance For Blood
05. Atlantis
06. Interlude Prelude n. 2
07. Death Row
08. Samurai
09. Dreams Of Empire
10. Tony MacAlpine Solo
11. Keeper Of The Flame
12. Philip Bynoe Bass Solo
13. Virgil Donati Drum Solo
14. The Oracle
15. Vitalij Kuprij Keyboard Solo
16. E Lucevan Le Stelle
17. Bringer Of Pain
18. Face The Fire
19. Fairytales Won't Die
20. Ring of Fire

Mindennel együtt, ez a koncert egy nagy élmény és meggyőződésem, hogy nem kell zenésznek lenni ahhoz, hogy a jórészt klasszikus zenében gyökerező, elképesztően virtuóz hangszerszólókat és dalokat élvezni lehessen. Viszont a belénk plántált előítéletektől – persze, ha van - nem árt, ha csak átmeneti időre is, de igyekszünk megszabadulni.

Túrisas

(A DVD ajánló eredetileg a hardrock.hu-n jelent meg 2006. július 21-én.)