Kiadó:
Perris Records

Honlap:
facebook.com/saffiresweden

Frankón tegnapelőtt, az Angra koncertről hazafelé tartva beszélgettünk országos cimborámmal a kocsiban, hogy mi lehet vajon a Saffire-rel. Mindketten nagyon csipázzuk ezeket a svéd hard rockereket, és abból kiindulva, hogy közel három éve nem jelentkeztek új anyaggal, fölmerült bennünk, bizony ideje lenne jelet adni magukról. És lám, itt az új anyag, ma reggel szinte kiverte a szemem! Föl is ujjongtam magamban (a szomszédok ennek biztos nem örültek annyira), és azóta folyamatosan pörgetem a lejátszómban nem kis hangerővel (ennek még kevésbé örülnek a szomszédok). A társasházak átka...

A Saffire amolyan kipantintott, erősen hormonkezelt skandináv változata a '70-es évek hard rock legendáinak, de elsősorban a Rainbow Dio által fémjelzett korszakának keményebb hangvételű darabjait idézi. Ez a vonal talán még soha sem volt olyan hangsúlyos, mint ezen az albumon (lásd - illetve hallgasd - például a "Broken Crown" című nótát!). Annyira profin csinálják ezt (mármint a nosztalgia- és nyúlásmentes múltidézést), hogy egyszerűen nem értem, miért nem kerültek már egy nagyobb kiadóhoz. Az első két lemez az Inner Wound Recordingsnál és az AOR Heaven kiadónál jelent meg, az új album pedig a számomra teljesen ismeretlen Perris Recordsnál. Magyarázza már el valaki, hogy miért nem a Frontiers rosterén feszítenek, valahol az Eclipse, a W.E.T és a hasonló csapatok között!

Nekem egyébként nagyon feküdt a debütáció (From Ashes To Fire, 2013) kicsit progresszív hangvétele (ami különösképpen az album második felén kezdett el pucsítani), de ez az anyag a második lemez (For The Greater Good, 2015) slágeresebb, direktebb vonalát viszi tovább. Tobias Jansson premier ligás énekes: elképesztő energiával, döggel tudja megformálni a legfülbemászóbb dallamokat. Victor Olsson gitáros riffjei és szólói is 100%-osak, egyedül Dino Zuzic Hammond munkáját érzem visszahúzódóbbnak (alázatosabbnak?) a kelleténél.

A "Valley Of The Damned" című tétel egymagában is K.O. Előbb-utóbb alighanem visszalátjuk majd az "Ügyeletes kedvenc" rovatban. Az pedig már most eldőlt, hogy az album ott lesz az év végi összesítés toplistájában.

Tartuffe

Manapság sok koncertbeszámoló kezdődik egy apologetikus fölütéssel: "beragadtam a pesti forgalomba, így lemaradtam az előzenekarról", vagy "sajnos későn tudtam elszakadni a munkahelyemről, ezért csak a főzenekar előadását láttam", és hasonlók. Persze... Tessék nekem elnézni, ha most nem járom végig ezt a táncot és brutális őszinteséggel bevallom: egyszerűen nem érdekeltek az előzenekarok. Nem mondom, volt már olyan, hogy jól sült el ez a szinte már kényszerű előzenekarosdi, pl. egyszer így ismertem meg a finn Kiuast (ami azóta sajnos a földbe állt), de a legtöbbször csak a rajongók kedélyeit borzolják vele, ráadásul az így 20-30 perc rivaldafényt kapó bandákkal szemben sem teljesen fair a dolog, hiszen mindössze néhány lézengő előtt kell ramaty hangzással bemutatkozniuk. Szóval ennyit a Ravenscryról és a Halcyon Wayről...

Ennek az estének két főszereplője volt, a szebb napokat is látott Geoff Tate, Operation Mindcrime néven futtatott bérmuzsikusaival, illetve a hazánkba most először ellátogató brazil Angra. Már most mondom, hogy – talán nem meglepő módon – az exkluzív Queensryche műsorral föllépő Tate-re többen voltak kíváncsiak. A rövid átszerelés után színpadra vonuló Angrát már láthatóan, de nem kínosan szellősebb sorok várták a nézőtéren. Egyébként én is nagyon hálás voltam a tekintélyes pocakot eresztett Tate-nek, hiszen gyilkolhatta volna a hangulatot gyöngébbnél gyöngébb szólólemezeinek érdektelen anyagával, ehelyett azonban fogta magát és gyakorlatilag egy az egyben lenyomta a legendás "Operation: Mindcrime" lemezt!

Az elején még komótosan kortyolgattam hátul a sörömet, de a "Spreading The Disease" után már nekem is beleállt a bugi a lábamba. Nyilván jó lett volna hallani egy-két kedvenc nótát a "Rage For Order"-ről, vagy a zseniális "Empire"-ről (továbbra is konokul kitartok azon véleményem mellett, hogy akármilyen jó a fő művüknek tartott "Operation: Mindrime", az "Empire" még annál is jobb!), de ez a műsor így volt kerek, sallangok, kalandozások nélkül. Ki a bánatos söprűnyél gondolta volna, hogy 2018-ban megnézhetek, végighallgathatok egy ilyen klasszikus műsort!?

Egyébként a hangzás is tök rendben volt, már az elejétől fogva hangosabban, de tisztábban is szóltak az előzenekaroknál (sajnos az Angránál is, de erről majd később!). A háttérzenészekre nem lehet panasz, bár azt kicsit túlzásnak tartottam, mikor az Angrával is föllépő turné-billentyűs beállt harmadiknak gitározni. Ami engem illet, totál ellopta a showt a meglepően fiatal, átütő energiával játszó, elképesztő hajzuhatag mögül pislogó dobos. Azért úgy csendesen megállapítottam magamban, hogy akármilyen fantasztikus dalokat is írt annak idején a Queensryche, a muzsikusok egyenként nem voltak kivételes és pótolhatatlan hangszeresek (még a sokat emlegetett Chris DeGarmo sem!). Nem éreztem, hogy összességében ez a "szedett-vedett" társaság kevesebbet nyújtott volna hangszeresen...

Az Angrával kapcsolatban pedig föl sem merült bennem, hogy kihagyom a bulit, hiszen most jártak nálunk először. Bár nem vagyok ősrajongó, régi nagy kedvenceim ők, kb. a "Rebirth" (2001) óta. Ráadásul nekem a kicsit progosabbra vett új fazon is nagyon bejön, így egyáltalán nem esett rosszul, hogy a koncert első fele elsősorban az utolsó két albumra koncentrált. Viszont annál rosszabbul esett, hogy a "hangverseny" kifejezetten halk, aránytalan hangzással indult. Elől állva szinte alig hallatszott a két gitár és az ének. Mint később kiderült, ennek többek között az (is) volt az oka, hogy a magasból belógatott nagy ládák túlságosan hátra szórták a hangot. A terem közepéből (ahol a hangtechnikus is állt) határozottan élvezhetőbb volt a koncert, bár így sem volt tökéletes.

Tudom, hogy sokaknak irritáló ez az állandó panaszkodás a hangzásra, de tessék már tudomásul venni, hogy (1) ez egy szakma, amit lehet jól és rosszul csinálni, (2) vannak olyan emberek, akik adottságaik okán érzékenyek erre (mint ahogy vannak, akik különbséget tudnak tenni a jó és rossz bor között, miközben mások bármibe nyalnak bele, csak a szulfitot érzik ki belőle), és (3) a közönség sok pénzt áldoz arra, hogy kedvenceiből ne csak egy turmixolt masszát halljon (ha nem is a stúdió lemezek hangzását várja el tőlük). Szerencsére a koncert közepén volt Bittencourtnak egy akusztikus kiállása, és ez után határozottan följavult a sound.

A zenekar mellesleg tök jó hangulatban volt, főleg a végére; viccelődtek azzal, hogy a fiatal dobosuk gyakorlatilag egyidős (27 éves) a bandával, valamint áradoztak Budapestről, hiszen Pozsony után volt itt egy pihenőnapjuk, és teljesen elvarázsolta őket a magyar főváros. A Kiko Loureirót maradéktalanul helyettesítő Marcelo Barbosa (Khallice, Almah) nem csak bámulatos hangszerkezelésével és olimpiai atlétákat idéző kiállásával, de egymillió dolláros mosolyával is lekenyerezte a közönséget. Fabio Lione kifogástalanul, bomba formában énekelt – bár nekem alapvetően nem jönnek be annyira az operatikusan agyonvibrátózott hangok, a teljesítmény magáért beszélt. Ugyanakkor kimondottan jól esett Bittencourt énekét is hallgatni néha, akinek nem képzett a hangja, az intonációja sem tökéletes (kicsit furán képzi, kezeli a hangokat), de van benne valami ösztönös, valami lebilincselően őszinte és erőteljes.

Hoppá! Csak most vettem észre, hogy milyen hosszúra nyúlnak már ezek a sorok. Ez nyilván annak a jele, hogy bazi jól éreztem magam és a buli maradandó élménnyel szolgált. Innen üzenem az összes nyafka, otthoni díványába penészedett Pepsi-fiúnak (tudjátok jól, kik vagytok!): hatalmas ziccert hagytatok ki!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.animal-drive.com
facebook.com/AnimalDrive69

Az egész úgy kezdődött, hogy valaki bemutatta Dino Jelusic énekest Paul O'Neill producernek (Savatage, T.S.O.), Paul O'Neill megismertette őt Jeff Scott Sotóval (a T.S.O. egy másik énekesével), aki végül ódákat zengve róla bevezette őt Serafino Perugino irodájába. Így került "kézről-kézre járva" a horvát Jelusic és zágrábi bandája, az Animal Drive a Frontiers kiadó "New Breed" csapatába, melynek nem titkolt szándéka egy új hard rock nemzedék kinevelése, széleskörű promóciója.

Ez a Dino gyerek "szemtelen" fiatalsága ellenére már jó pár éve muzsikál, dalokat szerez és – nem utolsósorban! – énekel; ráadásul nem is akárhogy! Simán emlegethetnénk a horvát Jorn Landeként, hiszen az ő torkában, frazírjaiban is ott vannak a hard rock legnagyobb hangjai: a jobb napokat is látott Coverdale és az idén már 8 éve elhunyt Dio. Ezzel a bevezetővel szerintem kellőképpen megalapoztam a mondandómat: a srác kivételes tehetség, karizmatikus frontember (akinek még a színpadon nehezen nélkülözhető, női szíveket döglesztő macsó fazon is megadatott). A kérdés ezek után csak az, hogy jók-e a dalok.

Itt némileg elbizonytalanodom. A nemzetközi kritikai visszajelzés abszolút pozitív, a Jelusicban rejlő potenciálról mindenki ódákat zeng, de én úgy látom, hogy kevés szó esik a nótákról, pedig a fiatal horvát muzsikus zeneszerzői képességei végeredményben ezeken mérhetők le. Teljesen érthető, hogy a legtöbben a Whitesnake-et és a Skid Row-t emlegetik fogódzóként, viszont a sok helyen olvasható Dream Theater-párhuzam és a progresszív címke tökéletesen indokolatlan. Az Animal Drive-ban nincs semmi progresszív; tipikus hard rock, méghozzá a direktebb, két gitárral súlyosan hasító fajtából.

A "Bite!" nagyon tisztességes bemutatkozás, hogy ne mondjam, riglistől együtt rúgják ránk az ajtót, de közel sem hibátlan munka. Nekem kicsit vontatottak a dalok (jót tett volna néhány pattogósabb ritmus, mint pl. a klipes "Had Enough"-ban) és a dallamok sem eléggé ragadósak, jóllehet a pali annyira jó, hogy akkor is fölkapnád rá a fejed, ha a "Szomorú szamuráj"-t énekelné. Pedig az nagyon-nagyon szar...

Lelkesen szurkolok az Animal Drive-nak, hiszen a régiónkból származnak, sőt, egy olyan országból, amely 800 éven keresztül a magyar Szent Koronához tartozott! Szimpatikusak, tehetségesek, de ennél azért jobb dalokkal kell majd előállniuk, hogy olyan bandákkal emlegessük őket egy lapon, mint pl. az Eclipse vagy a Saffire.

Tartuffe

Kiadó:
Minstrel Hall Music

Honlap:
facebook.com/ritchieblackmore

Nem is tudom, hogy most miként kellene úgy írni, hogy az írás azért mindenképpen szem előtt tartsa, az egyik legnagyobb rockbanda (rövid időn belül második...) visszatéréséről és az egyik legnagyobb gitáros ikonomról van szó. Ok, az első visszatérés (Memories In Rock I.) nem sikerült jól, az kb. konszenzusos vélemény. Szedett-vedett volt minden tekintetben. Az újraindulás kapcsán meghatározó volt az a tény, hogy Blackmore több mint 20 évig ragadt bele egy általa megálmodott reneszánsz-pop világba, ahol a villanygitár csak nagyon ritka vendég volt az időutazásban. Mindez más attitűdöt, más játékmódot, hangszerkezelést kívánt, amiből nem lehet "csak úgy" visszaváltani. Én ezt személy szerint elfogadtam, nem adtam fel, bár azért voltak jelek, hogy a Stratocaster már soha nem lesz úgy, azzal a semmi mással össze nem hasonlítható eleganciával, de azért jó értelemben véve mégiscsak kizsigerelve, megkínozva, mint a hőskorban.

Aztán jött a "Rising" borítójával megjelent (ezt nem is értem, de tényleg...röhej...) második rész és a kérdés végleg eldőlt. Nincs feltámadás. Tinódi Lantos Sebestyén marad már a pályája végéig, és tényleg jobb lett volna, ha nem bolygatja meg az emlékeket. Különösen fáj, mert a koncertanyag olyan erős dalcsokor, ami párját ritkítja. Minden ami Deep Purple/Rainbow, igazi best of, A-Z-ig. És hiába a csodahangú Romero, a legendás Jens Johansson, ha Blackmore végig olyan, mintha este 10 után egy panellakásban pengetne. Az igazán fontos hangok, riffek ott vannak, de olyan enerváltan, ujjbeggyel, ahogy az egy "Spotlight Kid" vagy egy "Burn" esetében megengedhetetlen. Utóbbiban ráadásul már a hangok sincsenek meg...  Erre a "lábujjhegyes" pázsiton lépdelős gitározgatásra Candice lehet, hogy beindult, a rockerek nem fognak. És hangsúlyozom, nem az a baj, hogy elegáns és könnyed, mert ez mindig is a stílusa része volt, sőt ez volt a stílusa lényege, hanem arra ,hogy mindezt alapvetően rockdalokban, a stílusnak megfelelően követte el, most viszont stílusidegenül játszik párhuzamosan egy rockbanda mellett. Tolják mellé a kemény alapokat, Romero a tüdejét kiénekli, ő pedig szökdel a pázsiton, oda-odaérve ujjbeggyel a fogólaphoz és ez így együtt, hát, nekem...kínos. A régi dicsőséget, csak itt-ott, pillanatokra  sikerül megidézni. Az igazi "memories in rock" azonban, sajnos nem ez, bár becsapós, mert a borítója tök így néz ki...

Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
johnmitchellhq.com
facebook.com/KINObandofficial

Nincs helye félrebeszélésnek, John Mitchell gitáros-zeneszerző a brit neo-prog koronázatlan királyává avanzsált az elmúlt néhány évben. Persze azt hozzá kell tenni, hogy uradalma elég rossz állapotban van; az egykor jobbnál-jobb előadóktól és albumoktól hemzsegő gyarmatbirodalom elöregedett, elnéptelenedett, a hűbéresek és az alattvalók pedig javarészt elpártoltak. Mitchell király régen elsősorban az Arena soraiban tündökölt, de egy csomó színvonalas brit neo-prog formációhoz köze volt: pl. az It Bites, Frost* és a tavaly agyondicsért Lonely Robot, amit gyakorlatilag egyszemélyes projektként működtet.

A 2005-ben debütáló Kino egyébként kísértetiesen hasonlít a Lonely Robotra, lényegében ez is Mitchell kreatív energiáinak levezetésére szolgál, azzal a különbséggel, hogy talán kevésbé merengő a stílus és itt elég neves muzsikusokkal dolgozik együtt, pl. Pete Trewavas bőgőssel (Marilllion, Transatlantic). A koncepció, a hangzás, a stílus máskülönben nagyon hasonló, de kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Craig Blundell (Frost, Lonely Robot, Steven Wilson) dobcucca (vagy annak digitalizált stúdióverziója) idegesítően művi, erőtlenül puffogós. Ezért nagyon kár. Szerencsére Mitchell jellegzetes, bika gitársoundja és ízes szólói nagyban kárpótolnak.

Nem egészen értem, miért kellett a folytatásra 13 hosszú évet várni, de az új lemezt immáron sokszor, elejétől-végig, egyben átpörgetve az a véleményem, hogy nagyon megérte. Ugyan nem válik el markánsan a Lonely Robottól (főleg mivel Mitchell itt is magára vállalta az énekesi feladatokat), de alapvetően lazább, vidámabb anyagnak tűnik - és ez sok tekintetben (pl. a befogadhatóság szempontjából) javára válik.

Személy szerint nagyon örülök Mitchell hiperaktivitásának, hiszen a műfaj régóta nagy kedvencem és hihetetlenül fájdalmas néznem évek óta tartó nyűglődését. Hátha a többiekre is ráragadna valami az ő elszántságából, munkaszeretetéből! Talán éppen az ilyen albumokkal hinti el a brit neo-prog újabb kivirágzásának magvait.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

Amint azt már a legutóbbi albumról (Haven, 2015) írt kritikámban kifejtettem, semmi kétségem, hogy a Kamelot "kiváló üzleti érzékkel fölépített és minden bizonnyal jól jövedelmező vállalkozás, amely sikerét az alapos piackutatásnak és profi marketingnek köszönheti. Nincs ezzel semmi baj, főleg úgy, hogy kezdettől fogva jó dalszerzői és zenészi kvalitások támogatták a szerencsés csillagzat alatt született alapötlet kivitelezését." Ehhez továbbra is tartom magam, főleg mivel a "The Shadow Theory" fazonigazított, modern hangzása jól hallhatóan komoly tudatossággal igyekszik az éppen divatos zenei trendeket kiszolgálni. Ehhez nem kevés tapasztalati háttérrel asszisztál Sascha Paeth producer és Jacob Hansen hangmérnök.

Egyébként a "Haven"-nel szerintem jó irányba indultak el, nem csak kurrensebbé tették a soundot, de a dögöt is jó arányérzékkel csempészték vissza ebbe a kezdettől fogva céltudatosan hatásvadász muzsikába. Az új album erre még rá is tesz egy lapáttal: már nem csak vendégségbe hívott hölgyek fokozzák a teatralitást (pl. Twilight Hours), de egy gyermekkórust is bedobtak a rockoperás karakter combosítása érdekében (Burns To Embrace).

A hírek szerint ez az utolsó lemez, amelyen Thomas Youngblood gitáros-dalszerző hűséges "fegyverhordozója", Casey Grillo dobol. A jövőben állítólag más zenei projektekre (esetleg a Queensryche-ra?), illetve saját személyre szabott drumheadekkel foglalkozó cégére (Drumstatic) kíván koncentrálni. Sok sikert neki! Youngblood már megtalálta az új ütőst Johan "Jo" Nunez személyében, aki jelenleg a Firewindben (is) dobol, de korábban dolgozott együtt Marty Friedmanel és Gus G.-vel is.

Az emberi elme legmélyebb bugyrait fölfedező lélektani utazás köré fölépített új anyag a tematikának megfelelően elég komorra és összetettre sikerült. Nekem kicsit nehezebben megközelíthető az elődjénél, így mindenképpen szükség lesz jó néhány hallgatásra mielőtt teljesen beérik nálam. Egyelőre úgy tűnik – valószínűleg éppen némileg csapongó jellege miatt –, hogy kevésbé erős, mint a "Haven", de ez a kezdeti benyomás utólag még megváltozhat. Továbbra is csak az fáj, hogy bár Youngblood ragyogó zeneszerző, gitárosnak (hangzásban, szólóban) kicsit középszerű, de azt sem érzem, hogy Oliver Palotai képességei ki lennének kellőképpen használva.

A "The Shadow Theory" megjelenik egy bónuszolt deluxe kiadásban is, melynek második CD-jén meghallgathatók az album dalai instrumentális verzióban. Aki pedig élőben szeretné őket látni, már dörzsölheti a tenyerét, mert október 9-én föllépnek a magyar fővárosban is, a Barba Negrában.

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.jadedheart.de
facebook.com/jadedheartmusic

Ha a könnyű végénél akarnám megragadni a dolgot, egész egyszerűen bemásolnám Tartuffe kolléga kritikáját a csapat előző albumáról, így aztán nyugi, akinek tetszett a Jaded Heart heavy metalba átcsapó, németes hard rockja, az nem fog kiábrándulni, mint Bayer Zsolt az evangélikus egyházból (szitkozódni és verbális förtelemmel borítani a környezetet meg főleg nem).

Éppen ezért nehéz olyat írnom, amit ne tudna már előre is a hallgató: a csapat belőtte magának azt az ízes, germános riffeléssel felkeményített, ám alapvetően dallamos stílust, ami talán az egyik legmegengedőbb formája a rockzenei kereteknek, hiszen nem lóg ki a lóláb, ha Judas Priest keménységű ütemek felett szirénázik a vokál, de a blues-gyökerű, alapvetően a nyolcvanas évek amerikai metal-életét fölelevenítő aréna hangzás hallatán sem kiálthatunk fel méltatlankodva. Ez persze megköveteli a zenészektől, hogy otthon legyenek ebben a széles spektrumú világban, még úgy is, ha a zenekar azért szögletesebbre veszi a figurát – persze lehet, hogy szándékosan – mint esetleg a Bonfire, vagy a Warrant. (Bár a Bonfire hasonló szigorosodási transzformáción esett át, mint "szíves" recenzáltunk.) Akik ismerik a csapatot, azoknak persze nem kell részleteznem, hogy ez a követelmény mennyire és milyen módon valósul meg, és ugyan lehet, hogy személyes preferációim "esélyesen sekélyesek", de az én ízlésemnek nagyon is megfelelően.

Lehet hát headbanghez előkészíteni a nyakat, és vokális támogatást adni a dallamoknak, a Jaded Heart nem árul zsákbamacskát, és már a nyitótétel is akkora "öltöztessük fel Bon Jovit talpig fémbe" feelinggel csap tarkón, hogy a borítón lévő horror-bohóc adja a másikat (nem, nem Az a bohóc, aki Stephen King könyvéből rémisztgeti most már moziban is a nagyérdeműt). A folytatás sem hagy alább, már ami a lendületet illeti, és az Accept-riffre ráülő aréna dallamtól úgy lesz az embernek jó kedve, ahogy egyszeri feministának az amazonok legendájától. Azt mondanom sem kell, hogy a "Set Free"-ben felcsendülő neoklasszikus gitárszólótól az öreg iszapszemű ráják is előveszik a léggitárt, hogy aztán a "Scream Of Anger"-nél le se tegyék… A derékra és nyakra kérem vigyázni!

Az alapvetően headbangre teremtett darabok mellett ott vannak a málházósabb, marconábbnak tűnő, ám a refrének miatt inkább power-lírainak betudható darabok is: Axel Rudi Pellnek is valami ilyesmivel kellene előrukkolni, mint amivel "Tears Of Our World"-ben találkozunk, és akkor szegény Túrisasnak nem kellene mindenfajta filozofikus fejtegetésbe merülnie ahhoz, hogy jónak találja Rudi barátunk által tucatjával szórt, epikusnak szánt, ám kivétel nélkül unalomba fulladó Rainbow-utánérzéseit.

S hogy a végére legyen valami tényleg kritikai megjegyzésem is: talán túl sok a bónuszokkal megspékelt 13 szerzemény, és mintha az album második felére kissé elfáradtak volna a fiúk, már ami a dallamokat illeti – ennyiben talán gyengébb jelen album, mint elődje, bár lehet, hogy azon is ugyanennyi dal szerepelt – akkor meg csak annyit, ezúttal nem arany, hanem ezüstérem illeti fiúkat. De azért örülünk, Vincent?

Garael

Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi
yossisassi.bandcamp.com

Immáron minden különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy Yossi Sassi, az orientális rock/metál egyik legendás úttörőjének számító izraeli Orphaned Land egykori szólógitárosa stabilan két évenként szállítja nekünk a hallgatnivalót. Kezdetben még beállt mögé a Warner kiadó egy indie lerakata, a Verycords (Melting Clocks – 2012, Desert Butterflies – 2014), manapság azonban már rajongók által finanszírozott magánkiadásban jelennek meg munkái. Nekem eddig határozottan úgy tűnt, hogy egyre jobb, érettebb albumok kerülnek ki a keze alól, sőt azt is a fejlődés jeleként értelmeztem, hogy a legutóbbi lemezét (Roots And Roads – 2016) már a Yossi Sassi Band név alatt jelentette meg – ami már nem egy magányos farkast, hanem egy kifejezetten stabil kollektívát sejtet a produkció mögött.

Meglepetésemre az idei folytatás már a kicsit hosszúra és hatásvadászra sikeredett Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra névvel ellátva jutott napvilágra. Ezt nem kezeltem biztató jelként, már csak azért sem, mert az album mai mércével meghökkentően rövid, a 40 percet sem éri el. Ettől persze még lehetne nagyon kompakt és ütős, de tartok tőle, hogy ez most messze elmarad az egykori anyabanda remekbe szabott idei anyagától (Unsung Prophets & Dead Messiahs). Elsősorban azért mondom ezt, mert bár Sassi távozása szerencsére nem vett el semmit az Orphaned Land lendületéből és sikeréből, valójában ezzel a lemezzel nem igazán sikerült igazolnia 2014-es kiválását sem. Egyszerűen nem játszik markánsan mást és máshogyan...

A kilenc szerzemény között most is akad három énekes nóta: egyet maga Sassi énekel, pontosabban dörmög (The Syncopating Heart), egyet egy Ester Rada nevű hölgy (Choice), egyet pedig a brit Haken dalnoka, Ross Jennings (Reveal). Az instrumentális dalok közül kimagaslóan a lemezindító "Kardia" és a "Maktoob" a kedvenceim. Lehet, hogy lenne több is, de eléggé irritál a tompa hangzás (pl. érthetetlenül halk a szólógitár) és a kicsit szögletes dobmunka. Ha "fair" akarok lenni (bármit is jelentsen is ez), a fölvételekhez szükséges zsozsót a rajongók dobták össze, így nyilván nem reális fejszaggató soundot számonkérni szegény Sassin.

Azt kell mondjam, hogy az orientális rock muzsikát kedvelőknek ez továbbra is értékes anyag, de én határozottan visszalépésnek érzem (főleg a szólókarrier eleddig tapasztalt fölfelé ívelő pályája után). A műfaj nagyjainak albumai között (új Orphaned Land, hamarosan megjelenő Myrath) ez most el fog sikkadni. Sajnálom...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.facebook.com/wetofficialpage

Nehéz helyzetben van az egyszeri kiadó, ha az AOR műfaj sikercsapataiból akar amolyan szuperválogatottat futtatni – természetesen csakis a művészi érték és nem az üzleti szempontok érdekében (amit fő okként szintén balgaság lenne elítélni) –, hiszen a legtöbb szóba jöhető együttes már önmagában is felér egy amolyan zenei kiválósági központtal. Olyan ez, mintha a Playboy címlaplányaiból akarnánk egy 10 éves válogatót szerkeszteni – tegye fel a kezét az a férfi, aki nem lenne kínban – no, nem a feladattól, hanem a válogatási szempontoknak megfelelő alanyok kényszerű rostálásától. Az AOR ugyanis egy ilyen stílus, aminek krémje önmagában feltételezi a hangszeres és vokális ismeretek magas szintjét, a komponálási és kompozíciós képességeket, valamint az előadás mikéntjének több évtizedes tapasztalatát: a számba jöhető variációk száma közelít a végtelenhez, még szerencse, hogy a kiadók nem foglalkoznak magasabb matematikával (alacsonyabb szintűvel annál inkább).

Jómagam elismerem a stílus és a zenészek erényeit, ám nem feltétlenül vagyok rajongó: azok a sztenderdek, melyek alapot nyújtanak ebben a zenei közegben, nem az én ízlésemnek felelnek meg, még akkor sem, ha ezekből az egyik – és számomra is a legfontosabb – a kiváló dallamérzék. Sajnos – vagy sem, nézőpont kérdése – összességében mégsem tudok feltétlen hívővé válni, amihez némileg több türelmet kellene tanúsítanom a balladákkal és a szentimentális panelekkel szemben, a lágyabb tempók, és a szelíd riffek hiába alkotnak egyébként tökéletes elegyet, ha nem képesek felbuzdítani bennem az adrenalint. Ezért talán nem is nekem kellett volna megírni ezt a recenziót, de a kollégák Pozsonyba bujdokoltak – olvasd a megjelenő cikkeket! – csakhogy ne kelljen írni a recenzió tárgyáról – no jó, lehet, hogy nem azért, de maradjak meg tévedésemben, olyan jó érzés (szemben azzal, amitől izzadni kényszerülök ezen szűk egy oldal keretei között.)

A W.E.T. pedig mi más lenne, mint a stílus kirakat-válogatottja, amiben minden egyes tag szilárd alapja lehetne bármilyen szupercsapatnak, és ahol az anyabandák maguk is az elitben trónolnak. Ráadásul a dalszerzésben fekete öves külső mestereket is kaptak, ami az AOR-ban ugye nem szokatlan: az Eclipse-ből Magnus Henriksson, a Royal Hunt-ból Andreas Passmark, a manapság a Mustasch-t erősítő Robban Back és a Work Of Art-ból Robert Sall olyan zenei formagyakorlatok bemutatására képesek, melyekre bárki elismerően csettinthet. Soto és az Eclipse-ből ismert Erik Martensson pedig él is a felkínált lehetőséggel, úgy tudják a saját világukba integrálni a kapott dallamokat, hogy a végeredmény abszolút homogén, már ami a dallamvilágot illeti. Mert sajnos a koncepció – és ezzel együtt a megvalósítás – valahol az album közepe után megbicsaklik, és hiába hallgatom élvezettel a nyitó három szerzemény hard rockba áthajló, riffelősebb eredményét, amelyek olyanok, mintha valamelyik skandináv heavy rock banda próbálna fiókban felejtett ABBA számokat előadni, ha a "Dangerous" után valahogy megtörik a lendület, és hiába Soto karcosabb előadásmódja, a szerzemények szépen belesimulnak az abszolút professzionális kockázatmentesség (nekem unalom) szilárdan álló panelébe. Persze aki szereti a fülbe ragadó dallamokat, esetleg nem igazán érdeklik az izgalmak, és az andalgást előrébb tartja, mint a lovas rohamot, annak tökéletes kikapcsolódást jelenthet az album, aki pedig valami másra vágyik, az vágja ketté az albumot és csak az első felével tömje meg a lejátszót.

Garael

"Egy híját ismertem örömimnek még" – ahogy a költő mondja, bár ő azért földhözragadtabb dolgokra gondolt, én meg sokkal magasztosabbra. Szegény Csokonai saját bőrén tapasztalta meg, hogy a "Lillák" cserbenhagyhatják az embert. Az én "örömimnek híja" meg soha. Egészen pontosan 2006-ban mégis megtörtént, az A38 hajóra meghirdetett Uli Jon Roth koncert "technikai okok miatt" elmaradt. No, akkor én is átéltem, hogy "Tavaszom, vígságom téli búra vált; régi jó világom méltatlanra szállt", de szerencsére az élet kárpótolt. Ugyanis a G3 turné néhány európai helyszínén Phil Collen (Def Leppard) helyett a korai Scorpions gitáros, Uli Jon Roth volt a harmadik "G". Tulajdonképpen Eddie Van Halent kivéve szinte mindenkit láttam már élőben a számomra igazán fontos gitárhősök közül, csupán "egy híját ismertem örömimnek még"…

Derék Phil érdemeit nem kisebbítve, nem tudom szavakkal kifejezni, hogy nekem ez a csere mit jelentett! UJR egy igazi gitárhős, és ő tényleg az. Egy alulértékelt zseni, akiben egyszerre van jelen Hendrix és Yngwie, azon nagyon-nagyon ritka muzsikusok közé tartozik, akik klasszikus zenét és bluest is hitelesen gitároznak, hiszen a két világ közti vékony csapás szinte járhatatlan. Jó példa volt erre a közös jam alatt megszólaló "All Along The Watchtower". A gitározás technikai tökéletességének trónján biztosan ülő Petrucci szenvedett, mint disznó a jégen, hiába, ott valami más kell, koszosnak, fésületlennek, jó értelemben véve pontatlannak kell lenni, amit a tökéletesség lényege szerint nem tud. Illetve, de, nagyon ritkán mégis. Balra tőle, két lépéssel, ritkás, hosszú ősz hajjal és bajusszal (két megfellebbezhetetlen bajusz létezik a rocktörténelemben, az egyiket Iommi, a másikat Roth őrzi…) a speciális kialakításnak köszönhetően hegedűszerűen megszólaló Sky gitárral Uli Roth hibátlanul oldotta meg a feladatot…

De ne szaladjunk ennyire előre! … A koncert igazi hangverseny-feelingjét erősítette az est helyszíne, a pozsonyi Incheba Expo koncertterme, ahol székek fogadták az érkezőket és mi jólnevelt rockerként ülve is maradtunk. A ráadásig… No, akkor azért még jobban nevelt (szocializált) rocker módjára felpattantunk a seggünkről, mert ülve már nem lehetett bírni…

Uli Jon Roth nyitotta meg pontban 20.00-kor a közel négyórás programot a "Sky Overture" instrumentálissal, megadva ezzel az alaphangot és belőve a színvonalat a sztratoszféra magasságába. Ha a közelmúltban elhunyt, szintén zseniális tehetségű muzsikus testvérének, Zeno Rothnak ajánlott régi Scorpions dal, a "We'll Burn The Sky" után bombariadó miatt hazaküldnek mindenkit, én ugyan csalódottan, de olyan élménnyel távoztam volna, amit már soha senki el nem vehet tőlem. De nagyon messze voltunk még a végétől! A szintén ős-Scorpions "Sails Of Charon" borítékolható volt, a "Fly To The Rainbow" viszont ismételt meglepetés és természetesen végig libabőr.

Szetlista:
1. Sky Overture
2. Sun In My Hand
3. We'll Burn the Sky
4. Fly To The Rainbow
5. The Sails Of Charon
6. Earthquake

Mindenkinek olyan koncertet kívánok, ahol az utolsó helyen John Petrucci végez egy ilyen műsorral! Ugyanis konszenzusos eredményre jutott négyfős különítményünk a tekintetben, hogy a három gitáros műsorának szubjektív rangsorában Petruccié lett a bronz, holott igazán kivetnivalót nem tudnék mondani a neki jutott háromnegyed órában. Némileg talán kissé statikus és rideg volt ez a technikai tökéletesség, de mondom ezt úgy, hogy valójában minden pillanatát élveztem. Két új dal is elhangzott, a "Happy Song" bejött, a "Glassie-Eyed Zombie" kevésbé. Tartuffe ugyan tajtékzott a ramaty dobhangzás miatt, és egy előttünk ülő felvidéki honfitársunkat maga mellé állítva együtt szidták duóban a keverőpultost, de megmondom őszintén, én simán élveztem Mangini játékát így is.

Szetlista:
1. Wrath Of The Amazons (Rupert Gregson–Williams cover)
2. Jaws Of Life
3. The Happy Song
4. Damage Control
5. Glassy-Eyed Zombies
6. Glasgow Kiss

Ha életem vége felé egy ágytálazás vagy katéter-csere alkalmával majd megkérdezi a nővérke, hogy mikor hallottam élőben a legemlékezetesebb gitár-soundot, nagy valószínűséggel majd ezt a koncertet mondom, azon belül is azt a pillanatot, amikor besétált Satriani mester és beizzította az Ibanez-Chrome Boy modellt. Elementáris erővel szólalt meg hangszer, nem emlékszem, hogy hallottam ennyire brutálisan jó gitárhangzást valaha is! Mindamellett nem voltam teljesen elégedett az elhangzott dalokkal, talán csak négy tételt nem cseréltem volna. A vetítéssel megtámogatott "Cherry Blossoms" és az "Always..." minden másodperce örök élmény, de amúgy meg a korai lemezek a mostaniaknál sokkal jobb dalokat rejtenek, legalábbis az én személyes ízlésemnek.

Szetlista:
1. Energy
2. Catbot
3. Satch Boogie
4. Cherry Blossoms
5. Thunder High On The Mountain
6. Super Funky Badass
7. Cataclysmic
8. Circles
9. Always With Me, Always With You
10. Summer Song

A G3 koreográfia szerinti három rock-örökzöld közös, szólókkal teleszőtt varázslata következett és itt már a legtöbb segg elhagyta a székét. A "Highway Star/All Along.../Immigrant Song" elsöprő ereje mindent vitt, engem például legeslegelőre, hogy közvetlen közelről láthassam őket. Igazságtalan lenne említést sem tenni arról, hogy azért itt rajtuk kívül is zseniális muzsikusok biztosították az alapokat, merthogy pl. a "Highway Star" is besült volna egy zseniális torok nélkül, de azért nyilván maguk is tisztában voltak azzal, hogy ők itt most ikonokat szolgálnak ki tehetségükkel. Tényleg nem tudok egyebet mondani, csak frázisokkal dobálózni így a végén; csodálatos este volt, egy életre szóló élménnyel.

Túrisas