Nem igazán rajongok a rockzenészek írói munkásságáért, hiszen a konceptalbumok köré szőtt történetek minősítése nálam többnyire a sületlenségtől a gyengéig terjed. Ebben az esetben sem gondolom, hogy jobban érteném a zene lényegét, ha a párhuzamos világokról szóló furmányos sci-fi történetet kívülről fújnám, ezért azt nem tudom megmondani, mi a Végső Meglepetés. Azt viszont igen, hogy  Daniel Liverani jobb muzsikus, mint zeneszerző, ezért sem az Empty Tremor, sem a Khymera, sem saját neve alatt megjelent lemezei nem kötelező darabok, azzal együtt, hogy mindegyikről süt a pali multihangszeres felkészültsége. Most is csak egy dobost hívott a felvételekhez, minden mást maga játszott föl, és mondanom sem kell, elképesztő, ahogy bőgőn, gitáron és billentyűs hangszereken is varázsol. No meg hát az opera harmadik, befejező részéhez sikerült megnyernie (vagy inkább megvennie) többek között Jorn Lande, DC Cooper, Eric Martin, Daniel Gildenlöw, Oliver Hartman urakat, akiknek teljesítményétől akkor is kirázna a hideg, ha nem is lenne az ének alatt zenei alap. Pedig van, nem is akármilyen. Lehet, hogy csak jókor talált el az anyag, lehet, hogy a sziporkázó vokális teljesítmények miatt, de úgy érzem, a legjobb dalait a trilógia zárásához írta meg Dániel. Csakúgy, mint az eddigiekben is, egy progresszív zenei hatásoktól sem mentes, jófajta, bővérű rockmuzsikát kell elképzelni, nem ritkán musical elemekkel, de mindvégig izgalmasan, változatosan, a kétlábgépes durvulattól (No More Chances), a szívet facsaró líráig (I Die - Daniel Gildenlöv-huhh!).

Nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki egyébként vevő egy ilyen zenei utazásra, csalódásként élje meg Daniel Liverani legújabb eposzát. Ha nem is géniusz, de a kiemelkedőek közé tartozik.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 147. számában jelent meg.)