Kiadó:
Immortal

Honlap:
www.stryper.com

Dalok:

01. Sing Along Song
02. Makes Me Wanna Sing
03. Calling On You
04. Free
05. More Than A Man
06. Caught In The Middle
07. Reach Out
08. Loud N' Clear
09. The Way
10. Soldiers Under Command
11. To Hell With The Devil
12. Honestly
13. Winter Wonderland
14. Closing Prayer

Zenészek:

Michael Sweet – ének, gitár
Robert Sweet – dobok
Oz Fox – gitár
Tim Gaines – bőgő
(Brent Jeffers – billentyűk)

Elismerem, a Strypert lehet nem szeretni. Ennek több oka is van. Először is, manapság divat leszólni, lesajnálni a '80-as évek nagy glam rock bandáit. Persze ma már megmosolyogjuk az ún. Spandex "cica" gatyákat, a tupírozott hajakat, a lányos sminket, és erre valóban minden okunk megvan, még akkor is, ha a metroszexualitás nem kevésbé visszataszító korában élünk. Ugyanakkor illik elismerni, hogy a látványelemek – ha úgy tetszik, külsőségek – makacs elvetésével (amiben nagy szerepe volt a seattle-i bandáknak) lényegesen szegényebb lett a koncertek színpadképe. Kiveszni látszik egy jó értelemben vett teatralitás. Egyúttal a történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy az "átkos" glam korszak bizony nagyon jó kis zenéket, zenészeket is kitermelt, s itt most elsősorban a White Lion-ra, vagy éppen a Stryper-re gondolok.

A másik oka az lehet az ellenérzéseknek, hogy a Stryper deklaráltan, nyíltan keresztény, és az általuk képviselt kicsit "hangos" kereszténység még sokszor a hívő emberekben is fönntartásokat ébreszt. Ezt tudni kell a helyén kezelni. Aki ismeri az amerikai típusú evangéliumi protestantizmust, amit hazánkban elsősorban a Hitgyüli jelenít meg, az több megértéssel, elnézéssel viszonyul a jelenséghez, főleg mivel a Sweet testvérek nem bugyuta, rettenetes prozódiával megírt ugrálós pop-ot játszanak (mint szegény Fejes Zoli manapság!), és vallásosságuk őszinte fölvállalása mellett sem tévesztik össze a templomot a koncert arénával, vagy fordítva. Itt jegyzem meg, hogy a rock-társadalom nem kicsit igazságtalan, amikor a Stryper, vagy manapság Neal Morse által bevállalt keresztény "érdekképviseletet" fikázza. Hol van az megírva, hogy kizárólag az eszetlen brutalitás vagy a primitív gonoszkodás szövegszerű vagy képi világa kaphat szerepet ebben a műfajban?

Bár a koncertet eredetileg 2004. március 6-án vették föl San Juan, Puerto Rico-ban, a DVD csak 2006-ban jelent meg, amit egy évvel később megfejeltek még néhány archív fölvétellel 1989-ből (Robert’s Drum Solo, Keep the Fire Burning, Always There for You, Rockin’ the World, Tim and Oz’s Solos), valamint a zenei anyagot megjelentették CD-n is. Bár a szerencsés vásárló választhat a sztereó, dolby és dts surround 5.1  hangzás között, a hangmérnökök (csakúgy, mint az operatőrök) végezhettek volna precízebb munkát. Mindazonáltal az egész olyan bizsergetően élő; a mesterkéltségnek, a stúdióban végzett utómunkálatoknak nyoma sincs (amennyire én ezt meg tudom ítélni).

Ez utóbbi megállapítás különösen azért ámulatba ejtő, mert mind a hangszeres, mind pedig a vokális kivitelezés hibátlan. A kórusok szárnyalnak, Michael Sweet elképesztő formában énekel; a fölvételeken olykor mézes-mázos hangja élőben sokkal meggyőzőbb. A glam világának sallangjai ezúttal a kötelező minimum által meghatározott paramétereken belül maradnak; sőt még azt is megkockáztatom, hogy Tim Gaines (bár hangszerkezelésével nincs gáz) a "pincér srác a szomszédból" típusú megjelenésével már túlkompenzál.

Figyelembe véve, hogy egy viszonylag hosszú és termékeny korszakot kellett egyetlen estébe belesűríteni a kb. 72 perces futamidő nekem egy pöttyet rövidnek tűnik. Amint a DVD címe is jelzi, igazi retrospektív, amolyan "greatest hits" bulival van dolgunk, amiben kiemelt szerepet kapott a "To Hell With The Devil" album (1986), amiről nem kevesebb, mint 7 nótát játszanak el. Számomra érthetetlen, hogy az 1988-as "In God We Trust"-ról miért nem hallunk semmit, de kellemetlen meglepetés az is, hogy a személyes kedvenc, az "Against The Law" (1990) ugyancsak alul van exponálva. Erről az erősen közepes "Caught In The Middle" helyett szívesen hallgattam volna a címadó számot, vagy a dögös, kimondottan Van Halen-es "Rock The People", ill. "Not That Kind Of Guy" című nótákat. A koncertet záró "Winter Wonderland" földolgozása akármilyen dögös is, nem illik ebbe a kontextusba.

Az biztos, hogy ez a DVD nem fog új rajongókat szerezni a csapatnak, de a gyengécske kameramunka és a kifogásolható hangzás ellenére is állítom, hogy az "ősöreg" rockerek, akik nem mosakodtak ki ilyen-olyan okokból fiatalkoruk meghatározó metálos élményeiből, jól fognak szórakozni.

Én pedig, lázadva a lázadás ellen, amondó vagyok, hogy "Pokolba az ördöggel! 777!"

Tartuffe