Nem kicsit bulvár(f)os a téma, de érdekes lenne megkeresni a fiatal és csúnyácska Udo Dirkschneiderke (gyereknek sem lehetett szép) általános iskolai énektanárnénijét, hogy mondja már el ugyan, hányszor zavarta el az iskolai kórus közeléből az énekelni vágyó gyermeket. És lám, gondolta volna-e akkor, hogy énekesként fog elhíresülni majdan a nebuló, az éneklésre tökéletesen alkalmatlan hangi adottságaival.

Abszurd és csökött a világ, tehát az már önmagában rég nem szenzáció, ha egy fahangú senkiháziból, senkiházik által ünnepelt  "énekest"  gyárt a média, az azonban szinte egyedüli, hogy egy vokálisan ekkora antitalentum úgy váljon azzá, hogy a szakma is mellette áll. És valóban. U.D.O. nemhogy nem ciki, de életműve az Accept zenekarral és szólóban is mérföldkő.

Az Accept úgy alakította ki saját hangzását (ami megintcsak nem teljesen unikum, hiszen a Saxon és Judas Priest zenekarokból, meg úgy általában a NWOBHM mozgalomból jól  levezethető), hogy hirtelen elkezdett dolgozni a smirgli a germán törpe torkában, sőt a hagyatékot a szólópályáján átörökítve, dolgozik a mai napig is.

Ha megfeszülök sem tudom megfogalmazni, hogy miért jobb a rosszabb, azaz miért bukott az egyetlen igazi, képzett énekessel készült Accept lemez akkorát, mint ide a Machu Picchu, vagy hogy miért ráz még most is ki a hideg, ha meghallom a kő egyszerű Metal Heart (1985) nótát, azzal a végtelenül snassz és hatásvadász "Für Elise" szólóval a közepén. Csak nosztalgia lenne? Tény, hogy '85-ben mindig seprűt (flyingV-nek kinevezve) ragadtam, ha betettem a nótát és hangról-hangra nyomtam le hibátlanul a szólót, de annyi mindenről "derítette" ki később az idő, hogy nem értékálló és csak a kamasz lelkesedés emelte piedesztálra, hogy talán mégsem csupán az. Ezek a dalok, pl. az éppen dübörgő Midnight Mover, majdnem 25 év elteltével is elindítanak a söprű felé, pedig azóta már gitározni is megtanultam...

A logikus választ tehát nem tudom, azt viszont igen, hogy a feszes, masszív  Accept/U.D.O. dalok és himnuszok ezúttal is ütnek mint Papp Laci, a nagyon jó hangulatú turnézáró koncerten rögzített anyag pedig elég profi ahhoz, hogy az ember ott érezze magát Tüttlingenben, az éneklő német rockerek hónaljszagától csak szimbolikus távolságra. Mutatós a színpad, szépek a képek, a világítás, jók a vágások, az egy-két kandesz pedig azt igazolja, hogy nem babrálták sokat utólag a felvételeket.

Szóval fasza ez a anyag, még akkor is, ha a számos nóta közül azért van néhány töltelék, és azt sem állítom, hogy nincs igazság abban a passzio.hu oldalon olvasott kritikában, hogy a képi élmény hiányában azért el-elfoghatja az embert az unalom, ezt az elég egydimenziós zenei gondolkodást hallva.

Meg kell még jegyezzem, hogy az egykori Accept dobos Stefan Kaufmann, valamint a svájci Gianola (de csúnya, ő is!) gitárjátékánál hallottam már szilajabbat, ráadásul előbbinél még a fazon sincs meg, úgy néz ki, mint egy tartalékos Bundeswehr katona, aki éppen felvesz egy talált gitárt. Finoman szólva sem nő össze a két test. A lesajnáló végszó ellenére azért a fentebb leírtak az irányadók.

Túrisas