Kiadó:
JVC/Scarlet Records

Timo Tolkki nehezen kezelhető ember, (mentálisan is) instabil, bonyolult személyiség, de a Stratovarius-szal elévülhetetlen érdemeket szerzett. Szűkebb pátriájában, de nemzetközi szinten is zenészek egész generációját inspirálták egy olyan időszakban, amikor egyáltalán nem volt menő az európai hagyományokat ápoló speed/power metál. Irgalmatlan ellenszélben küzdöttek a műfaj becsületéért és tartották a lelket a durván elhanyagolt rajongókban. A szakmában sokan köszönhetnek Tolkki-nak nagyon sokat.

Ez persze nem mentség arra a cirkuszra, ami a Stratovarius körül 2003 és 2007 között folyt. Tolkki hatalmas szolgálatot tett a rajongóknak azzal, hogy 2008 elején végre kiengedte görcsös szorításából ezt a legendát. Még abban az évben kibocsátotta (magából) a "Saana – Warrior of Light Pt. 1" című gyalázatos mellékterméket. Csak remélni tudom, hogy nem lesz folytatása (Pt. 2). És amikor már mindenki leírta volna a szétcsúszott, idegrendszeri problémákkal küszködő gitáros-szerzőt, előhozakodott a Stratós korszakból kimaradt nótákat fölsorakoztató Revolution Renaissance projekttel. A "New Era" névre keresztelt albumot vékonyabbra, szellősebbre vett hangzás, olykor AOR-os beütésekkel tarkított új hangvétel jellemezte. Szerintem inkább pukkant, mint dörrent a dolog, de a három zseniális énekes Michael Kiske (ex-Helloween), Tobias Sammet (Avantasia) és Pasi Rantanen (ex-Thunderstone) símán elvitte hátán az anyagot (lásd: dionysosrising.blog.hu/2008/06/11/revolution_renaissance_new_era_2008).

Az "Age Of Aquarius"-t (amihez sikerült elkészíteni minden idők egyik legbénább borítóját) már egy egészen új és fiatal társaság játszotta föl Tolkki-val. Az Adagio-ból átigazolt Gus Monsanto tehetség tekintetében nem marad el a híres "három tenor" mögött. Szerencsére Tolkki is érezhetően nagyobb kedvvel gitározik, a szólók ezúttal kidolgozottabbak, a dalok jobban sikerültek, a hangzás pedig valamivel szikárabb. Tolkki végre magára találni látszik, meg talán a vallás nyújtotta vigaszra, amit jelez a "Kyrie Eleison" című ballada (a háttérben gyerekek imádkozzák el végig a Miatyánkot).

Az RR a Stratónál kezdettől fogva slágeresebb vonalat képvisel és ez most sem változott: az "Age Of Aquarius" talán még közvetlen elődjénél is lassabb, balladásabb, de akad itt azért tökösebb, húzós nóta: a "Behind The Mask" személyes kedvenc. Az "Ixion’s Wheel" meg fölszegett fejjel odaállhat pl. a Strató "Infinity" című opusza mellé (Infinite, 2000).

Ha úgy nézzük, tulajdonképpen mindenki jól járt a Strató ideiglenes gyengélkedésével és Tolkki kiválásával. Kotipelto a finn szakma krémjével csinált néhány egész pofás kis albumot (tessék meghallgatni a "Coldness Of My Mind"-ot a Coldness albumról - 2004), az RR egyre magasabb színvonalon teljesít, közben meg egy zseniális fiatal gityóssal, Matias Kupiainen-nel nagy dobásra készül a béklyójától megszabadult Stratovarius. Megérzéseim azt súgják, hogy mind közül ez lesz a legéletrevalóbb utód.

Tartuffe