Bármilyen kínosan is érinti az embert, olykor elkerülhetetlen, hogy emberi, szakmai hitelességének megőrzése érdekében önkritikát gyakoroljon. Úgy is mondhatnám: A kritikus, amennyiben önmagát kritikálatlanul szemléli, akkor kritikái egy idő után kritikán alulivá válnak. Szóval itt van ez az idei DGM lemez. A megjelenéskor megjelent kritikámban megjelent egy csomó marhaság  (na, jó, ezt most befejezem!). Becsületesen meghallgattam  jópárszor az albumot, majd írtam egy felemás értékelést. A pozitív oldalról: "zeneileg kikezdhetetlen: dögös riffek, kellő dinamika, káprázatos szólók, mi szem-szájnak ingere", valamint dicsértem a pazarul teljesítő Mularoni-Casali (gitáros-billentyűs) duót, de tettem néhány olyan kijelentést is, amelyekről utólag nem tudok mást mondani, mint hogy elhamarkodottak voltak. Össze-vissza beszéltem hideg profizmusról, meg hiányérzetről, de még azt sem általlottam leírni, hogy: "a többszöri alapos hallgatást követően sem tudok fölidézni egyetlen dallamfoszlányt sem." (lásd itt)

Most itt, ezen a fórumon, a világháló (valószinűleg inkább csak szűk olvasótáborunk) teljes nyilvánossága előtt megkövetem a DGM-et és mindazokat, akiket február 24-i posztommal megtévesztettem. A "FrAme" biztos befutó az idei TOP 10-es listán, és erre a fölismerésre nem utolsósorban éppen az év elején is kirobbanó kezdésként aposztrofált "Hereafter" című nóta zsenialitása vezetett el. Mentségemre legyen mondva, már akkor rámutattam, hogy "olyan zenéről van szó, amelyik csak sok ízlelgetés után érik be". Az ember mindig hagyjon magának menekülési útvonalat...

A DGM eddig sohasem látott jó formáját mutatja az ügyeletes kedvencben (megjegyzem, az alapítás óta az eredeti tagság teljesen lecserélődött). Az együttes és a dal gerincoszlopát nyilvánvalóan Mularoni és Casali párosa alkotja, róluk csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Elsősorban ők felelősek azért, hogy  (a tunéziai Myrath-tal egyetemben) a DGM számít a SymphonyX iskola legtehetségesebb, legfigyelemreméltóbb képviselőjének. Mularoni és Casali szokás szerint baráti, de azért véresen komoly párbajt folytatnak hangszerükön, és a kettejük közti zenei kölcsönhatást (ha más stílusban is) talán csak a legendás Jon Lord-Ritchie Blackmore koordináták szerint lehet föltérképezni.

A dallamfoszlányok fölidézéséről csak annyit, hogy a "Hereafter" gigászi refrénje egy hete olyan szinten költözött bele a fejembe, hogy legföljebb a hippokampuszommal, azaz a halántéklebenyemmel együtt lehetne eltávolítani. Végül itt egy técsű (youtube) link, beszéljen a szerzemény magáért!

DGM: Hereafter

Tartuffe