Öreg, tapasztalt, rutinos koncertlátogatók szerint nem jó jel egy koncert elején, ha a főzenekar énekese kezdésként bejelenti, hogy orvosi javaslat ellenére lép színpadra, a torka kész, és legyünk szívesek énekeljünk vele, de inkább helyette...

Lehet benne valami, mert Tony Kakko vírusai tényleg erősen rányomták bélyegüket az este hátralévő részére. Ha azt mondom, hogy egy óra küszködés elteltével gyorsan búcsúztak is a finnek, és ebben az egyetlen órában is volt billentyű- és gitárszóló, sőt a Delain énekesnője énekelte el egyedül a "Last Drop Falls" líráját, miközben Tony sállal körbetekert nyakkal, teát szürcsölgetve ült a dobok mellett, akkor talán hihető, hogy nem szegény Tony Kakko jutalomjátékát élvezhettük aznap este.

Ezzel együtt, látva-hallva, pl. a "Full Moon" alatti erőfeszítéseit és oktávugrásait, hogy valahogy mégiscsak levezényelje a produkciót és előadja a dalt, minden elismerést megérdemel. Ez mondható el a főszereplővé lett közönségről is, akik azzal, hogy átvállalták az énektémákat, megmentették a bulit. A maga kétségbeejtő reménytelenségében és realitásában, akár még hangulatosnak is tűnhetett így a koncert, hiszen az alapvetésekről (The Cage, Black Sheep, stb.) is kényszerűen lemondó zenekar gyors távozása után sem akart senki elégtételt venni.

A Sonata Arctica lojális és fanatikus tábora láthatóan zokszó nélkül elfogadta, hogy sok pénzért vált a körülmények áldozatává. Ez láthatóan jólesett a zenekarnak és reméljük, hogy jövőre kárpótlást kapunk.

A nyitó Wintertborn és Delain jól teljesített, de nem lenne sportszerű összehasonlítást tenni, vagy róluk most többet beszélni. A Sonata kitűnő lemezzel jött ki az idén és szenzációs koncertbanda, ami ugyan most csak tükör által, homályosan látszott, de pánikra nincs ok, jövőre találkozunk!
    
Túrisas