Ezért a koncertért lóhalálában siettem haza Ausztriából, határidőnaplómba már egy hónappal korábban vastag betűkkel beírtam a dátumot. Egyrészt kifejezetten kedvelem ezeket a csapatokat, másrészről a Dreyelands ízelítője a hamarosan megjelenő debüt anyagról, valamint a Wendigo hányatott sorsú második lemezének várva-várt megjelenése olyan események, amelyeket nem szívesen hagytam volna ki. Ezek után csak hab volt a tortán, hogy rendkívül kedvező promóciók is kísérték a koncertet, hiszen a baráti árú, 1990 forintos belépőhöz mindenki megkapta bónuszként a Wendigo "Audio Leash" című albumát, az első néhány vendég (nem számoltam hány) pedig még egy ajándék Wendigo pólóval is gazdagodott. Bár nem verték nagydobra, fifikás "merchandise" pult látogatóként kiderítettem, hogy aki ezeröcsiért megvett egy Dreyelands pólót (már önmagában is korrekt ár), az megkapta hozzá az együttes három nótás EP-jét, egy gitárpengetővel egyetemben. A hülyének is megéri...

A beengedés késett kicsit, és a négy föllépő miatt (átszerelésekkel együtt) bőven jutott idő a céltalan lézengésre. Most voltam először a Dürer Kertben, és a valaha szebb napokat megélt épület igazán lehangoló, lepattant benyomást keltett, noha a nagyterem hasonló zenei programok befogadására kiválóan alkalmas. A Salvus és a Dystopia tehetséges, fiatal csapatok Szegedről, akiket (lévén, hogy én is a régióban élek) többször is volt már alkalmam megtekinteni. A Salvus frontembere, Pötörke Zoli igazán szuggesztív előadó, aki meggyőzően tudja tálalni a dalokat még olyan embereknek is, mint én, aki nem igazán érzi magáénak a stílust, s akinek - talán furcsa - a jellemzően magyar prozódia is "táj"-idegen. Szerény meglátásom szerint legalább annyi médiafigyelmet megérdemelnének, mint pl. a Depresszió, hiszen zeneileg is jóval önállóbbak. A Dystopia még "tökösebb" jelenség, nyilvánvaló Metallica fölhangokkal, amire nagyon ráerősít Vári Gábor Hetfield-es orgánuma és manírjai. Élőben mindkét együttes kimondottan süti, de én továbbra is hiányolom a fogósabb dallamokat.

A Dreyelands hosszú és fáradságos kutatás után végre leszerződött a nemzetközi szinten is jegyzett Lion Music-hoz, így április 17-én végre kézbe vehetjük az első nagylemezt. Illetve kézbe vehetnénk, ha a Lion Music nem éppen a közelmúltban vonult volna ki a magyar piacról. Így magyar terjesztő hiányában bajos lesz a hazai rajongókhoz eljuttatni a végterméket, de bízunk benne, hogy hamarosan sikerül megoldani a terjesztést (talán erre is ráharap a Hammer Music?). Az EP-n szereplő három nótán kívül most először hallottam az új lemez szerzeményeit. Kicsit meglepett, hogy a néhol már AOR-os, hard rock-os betétekkel színesített progresszív muzsika összhatásában mennyire borongós. Engem mindenesetre meggyőztek, még akkor is, ha végig a koncert alatt a keverőpult felé kellett pislognom abban a reményben, hogy Horváth András Ádám gitárja talán kap egy kicsivel több dögöt és hangerőt. Remélem a május 15-i Crazy Mama Music Pub-ba szervezett lemezbemutató koncerten már szólni fog az a gitár, mint az ágyú. Annyi bizonyos, hogy Nikola Mijic a régió egyik legjobb énekese, és leszerződtetése a Dreyelands részéről igen szerencsés húzás volt. Nekem alapszinten bejön ez a Mats Levén-es (Yngwie, Therion, újabban Adagio) orgánum, de a stúdióminőségben tálalt élő teljesítmény végképp elámított. Ha az Adagio nehéz természetű zenei agytrösztje, Stephan Forté Mats Levén-t is elmarná maga mellől, még mindig ott van Nikola. Persze reméljük, hogy erre nem kerül sor, és Nikola még sokáig tolja a Dreyelands éppen csak meglódult szekerét.

Ha már az énekeseknél tartunk, azt kell mondjam, ez a szokatlanul meleg tavaszi este tulajdonképpen BZ estéje volt. Nyilvánvaló, hogy az Audio Leash lemez viszontagságos, de végül szerencsés megjelenése igazi elégtétel a Wendigónak, ez látszott is a srácokon. Bár nem voltunk többen 150-nél a színpad előtt, a hangulat tényleg a tetőfokára hágott, és BZ szó szerint szárnyalt. Talán egy kicsit szerénytelenül, de teljesen jogosan jegyezte meg, hogy kurva jól énekel, bomba formában van. Az eleinte még kifogásolható hangzás fokozatosan és biztosan javult, így a végére az egész döbbenetesen jól, kristálytisztán szólt. Nem is tudom, talán a Dream Theater-t halottam utoljára ilyen vadállat módjára szólni (na, nem a Papp Laci Sportcsarnokban!!!).

Ígéretükhöz híven lenyomták az egész "Audio Leash" lemezt, de eljátszottak néhány nótát az első albumról is, sőt a "Unity" című Stonehenge ballada is elhangzott (amit annak idején BZ a Pain Of Salvation frontemberével, Daniel Gildenlöw-vel adott elő duettben). Nem mondom, hogy nem viselt meg a négy órás folyamatos hangerő, de még így is lefelé görbült a szám, amikor kiderült, hogy a koncert véget ért. Azon az estén olyan jó volt magyarnak lenni, mert egyáltalán nem éreztem, hogy itt valami kevesebb történik, mint egy igényes metál kricsmiben valahol a svéd, vagy a finn fővárosban. Megbízható, fölkészült zenészek adták elő igényesen összepakolt, a nemzetközi porondon is bármikor vállalható szerzeményeiket.

Tartuffe