Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
myspace.com/hakenmusic

Az idén debütáló, londoni illetőségű Haken tulajdonképpen progresszív rockzenét játszik, de az embernek olykor az a benyomása, hogy ez nem annyira progresszív, mint inkább eklektikus. Ettől persze még senkinek sem kell elrettennie tőle, legföljebb a kritikusnak nem marad más választása, minthogy tanácstalanul vakargassa hajszálakkal egyre kevésbé tarkított fejbőrét. Bevallom, engem ez a zene leginkább Laár András (alias Irdatlan bácsi) képtelen kis állatkáira emlékeztet; nevesül olyan megfoghatatlan teremtményekre, mint a Puttonyfaló Minyóka, Szemlakó Rátkony vagy a Csipaleső Pöhötmény.

Egy kicsit konkrétabban: össze-vissza keveredik egy rakás különböző motívum, s végül az ember nem biztos benne, hogy a végeredményt minek is nevezze. Mert fölbukkan itt minden: a brit neo-progresszív bandák hatása (Marillion, Arena, Pendragon, stb.), a klasszikus értelemben vett prog-metál, amúgy Dream Theater módra, no meg némi jazz. Mindez persze jól össze van kutyulva, s végül nyakon öntötték az egészet ipari mennyiségű Spock's Beard mázzal. Azt is mondhatnám, hogy a brit fővárosban megszületett Neal Morse zabigyereke, de ez tisztességtelen lenne a mostanában rajongó keresztény korszakát élő zsenivel szemben.

Ugyanakkor a Haken annyiban biztos különbözik a Spock's Beard-től, hogy egy kicsit zaklatottabb, pszichedelikusabb. Alkalmasint elkalandozik a lehangolt gitárokkal riffelő metál világába, s nem retten vissza egy-két jól elhelyezett hörgéstől sem (pl. "Streams"). Nagy fájdalmam, hogy Ross Jennings énekhangját én az egészhez egy kicsit vékonynak találom, de tulajdonképpen meg lehet szokni. Agyas, csapongó, mégis aprólékosan, az utolsó részletig kidolgozott zene ez, ráadásul piszkos jól szól. A hosszantűrő prog-rajongók számára sok szép pillanatot ígér.

Tartuffe