Az igazán aktuális az lett volna, ha George új lemeze önmagában ékeskedik itt, de a 2003-as Hoffman munkának is ad némi legitimitást a mindenfelé heves reakciókat kiváltó Accept comeback. Az igazi ok viszont egyértelmű; ez a két lemez kéz a kézben jár, nem csak az átfedések, de a zenei koncepciót tekintve is.

Nem is rockgitáros, aki ne veselkedett volna már neki legalább egy klasszikusnak (csupán a "Török-induló" köré is egy egész estés zsibbasztást lehetne szervezni), de ilyen összehasonlító-ziccer még nem adódott, legalábbis ismereteim szerint. A két lemez számomra megannyi tanulsággal szolgált.

Először is, George a jobb gitáros, már ami a dolog technikai oldalát illeti. Megkockáztatom, sokkal jobb. Viszont őérte találták ki a netes, előzetes belehallgatást. A Dokken felbomlása után megkergült a csóka, soha nem tudni, mivel rukkol elő. Látatlanban megvenni egy Lynch/Lynch Mob lemezt olyan kockázat, amit épeszű ember nem vállal be, hacsak nem akarja végigkáromkodni az egész napját a mérhetetlen zenei fiaskó és pénzkidobás miatt. Maradjunk a politikai korrektségnél és eufémizmusnál; George kísérletező típussá vált. (kurucinfós földhözragadtsággal és szókimondással pedig: kiadott már  egy-két kapitális fost a kezei közül, na!)

Wolf Hoffmann. Nem tud a pali sokat, de amit tud, azt úgy tudja, ahogy senki más. Neki még az a giccses-vicces húzás is bejött, hogy a "Für Elise"-t elnyomja egy metal (heart) nóta közepén és nem fullad röhögésbe a lemezhallgatás/koncert. Merthogy ott annak valamiért "helye" van, sőt ma sem kínos. Pedig elvileg annak kellene lennie.

A nyitás (Hoffmann) egy extradózisú patkányméreg-bevitel után közvetlen elkövetett harakiri; Edvard Grieg Peer Gynt szvitjéből a "Hall Of The Mountain King". Mostanában csak az nem játszotta el, aki nem tudott hangszerhez jutni, vagy kölcsönkérni. "Lerágott csont" kategóriában mindenképpen dobogós. Ráadásul nem egy erős darab ez, ha már guberálunk a klasszikusokban, csukott szemmel is érdekesebbet rántunk elő.. Hoffmann azért egy AC/DC-szerű boogie-val kihozza belőle a maximumot.

George viszont az ellenfél teremtette kihagyhatatlan ziccerben rúgja el úgy a labdát, hogy az közben rombadönti a betonalapra emelt eredményjelzőt, amelynek szétrobbanó darabjai ráadásul komoly sérüléseket is okoznak a nézőkben (hallgatókban). Bittersweet Symphony!!! Ááááááá! Megvan? Például a sokkal többre hivatott, de mára sajnos a Málészájú Futottak Még ligában vergődő Edvin Marton (nem pojáca nevén Csűry Lajos) próbálta egy Stradivari hegedűvel az álla alatt ezzel a britpop trehánysággal kihegedülni a sajtot a hazai celebvilág egysejtű rajongóinak szájából. Klasszikus, mi? Ja, valahol Geronazzo Mária és a Zalatnay-saga magasságában. Te, George, én ezt skippelem, nem gond?

Track 2. "Für Elise" (George), Habanera/Carmen (Hoffmann). A verseny eldőlt, ezért nem is fogjuk kivesézni a korongot. George óriásiakat gitározik (szólózik) végig, szeretem a soundját, a lenyűgöző technikáját, de itt csak annyiban van jelentősége a klasszikus zenének, hogy a hallgató a főtémánál "ezt ismerem valahonnan!" felkiáltással reagáljon, de az összekacsintás után George bemutatja a középső ujját hallgatónak és valamennyi  halhatatlan (már aki) komponistának, megy a maga útján, nem sokat törődve a klasszikus hagyatékkal; önmegvalósít. Nem rossz, én szeretem, de teljesen felesleges ebben a kontextusban. Ráadásul ilyen katyvasz, rockidegen, össze-vissza, klasszikus (?) válogatást én még nem hallottam. Két dal a Trans-Siberian Orchestra egyébként is szirupos, amerikanizált világából? Ne má, de most tényleg! Arról már nem is beszélek, hogy pont azokat az örökzöldeket sikerült dalról-dalra egyforma, homogén hangzással (dob, kvint) kiherélni, amelyek ebben a döngölő, szöges rock értelmezésben, hát... már elnézést, de kurva szarok. Egy kis éji zene. - Neeem, ez így fáj, és ráadásul van még rosszabb. Rossini Tell Vilmos nyitánya jelen hangszerelésében csak célfotóval előzi meg a Bonduelle reklámfilm-zenét, amiben a sok rajzolt zöldség igyekszik legyőzni egymást, közben meg valami olyasmi magyar szöveggel rúgják nekifutásból tökön a Rossini-klasszikust, hogy "Jön a brokkoli szépen elrajtol, pedig ő sose doppingol..."  Tényleg azok a pillanatok érnek valamit, amikor már messze jár az ismerős főtémától.

Hoffmann sem lépett túl a szupermarketekben 199 Ft-ra leárazott "Best Of Classical Music" CD-k zenei spektrumán, de legalább nem érezzük még az átdolgozások közepén járva sem, hogy a főtéma/önmegvalósítás/főtéma lenne a vezérelv. Bár tényleg alaposan átszabta a műveket, nem egyszer a meghökkentő végeredményig, végig a klasszikus zene iránti szeretet és alázat érződik a kompozíciókban. Nem akarja improvizációiban sem Bizet, sem Beethoven fejét posztumusz a víz alá nyomni. Közel sem olyan technikás, mint George, "csak" sír a kezében a hangszer. Smetana: Moldva és Elgar: Pomp & Circumstance a két telitalálat. Így érdemes rock-átiratot készíteni.

Ritkán mondok ilyet ős-shredder fanatikusként, de most tényleg több lett a kevesebb. Egyszerűbb, de változatosabb, tisztelettudóbb. Jobb.

Túrisas