Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.creationsend.net
myspace.com/creationsendnyc

Évek óta siránkozom, hogy az Egyesült Államokból manapság a progressive heavy metal stílusban semmi értékelhető sem érkezik. Az ún. "nagy generációval" leáldozott az amerikai bandák csillaga, ha produkálnak is valami értékelhetőt, akkor annak valamilyen módon köze van a Dream Theater-SymphonyX-Shadow Gallery, újabban pedig a Psychotic Waltz vonalhoz (The Shadow Theory). Próbálkoznak ugyan, de az eredmény csupán a harmadik, negyedik kategóriás erőlködés (pl. Avian, Suspyre, stb.) kategóriában értékelhető. Ha egyáltalán. A tengerentúlon egy hangyányit megfáradt a stílus, illetve a fiatal tehetségek más irányba orientálódnak; inkább a NWOAHM felé indulnak el, mint pl. az Avenged Sevenfold.

Persze a Creation's End-ben is áttételesen benne van az Öreg Kontinens géniusza, hiszen a duci digó srác, Marco Sfogli (James LaBrie) csűri-csavarja a gitárt, a Masterplan-ben kimondottan jól teljesítő Mike DiMeo (ex-Riot) az énekes, ugyanakkor a csapat producere és egyben társszerzője - úgy a dalszövegeket, mint a zenét illetően - az über-király Ark dobosa, John Macaluso. A többiek a Zandelle nevű enyhén szólva felejthető formációból érkeztek, de nem elhanyagolható tényezői a muzsikának, hiszen elvileg az ő dalaikról van szó, melyeket végül Macaluso varázsolt szalonképessé.

Nem tartozom azok közé, akik a Masterplan DiMeo-val készített albumát (MK II, 2007) rendre lefitymálják, sőt – Jorn Lande ide vagy oda - kategóriákkal jobbnak tartom, mint a legújabb próbálkozásukat (Time To Be King, 2010). DiMeo ott is megállta a helyét, mint ahogy itt is iszonyú erővel hasít, sőt olyanokat rekeszt, hogy elsőre föl se akartam ismerni. A többi zenész is remekül nyomja, de ki kell, hogy emeljem Marco Sfogli-t, akit a fiatal titánok közül az egyik legtehetségesebbnek tartok. Miután Alex Argento mellett meggyőzően demonstrálta, hogy bizony megy neki a jazz rock, majd a saját szólólemezén tett egy nagy kanyart a műfajok között (itt), James LaBrie gitárosaként bebizonyította, hogy jól áll neki a progresszív stílus is. Zseniális húzás volt Macaluso részéről, hogy beszervezte ezt az olasz csókát, mert csavaros, halálpontos és dögös játékával alapvető tényezője a Creation's End muzsikájának.

És hogy milyen is ez a muzsika? Leginkább olyan, mintha a brit Haken ötvöződne a "Train Of Thought" korabeli Dream Theater-rel, csak éppen egy szőrös torkú énekes tolja alá a power-es dallamokat. De ami ennél is fontosabb, hogy ez a zene végre olyan, amiért osztatlan szívvel tudok lelkesedni. Remélem, hogy ez az album – híven a címéhez – valóban egy új kezdet hírnöke lesz a haldokló amerikai progresszív metál műfajban.

Tartuffe